Toldy Ferenc: A magyar nyelv és irodalom kézikönyve a Mohácsi vésztől a legújabb időig (Pest, 1855)
Tizennyolcadik század
671 KÖLTÉSZET. XVIII. SZÁZAD. 672 Látta, hogy a szíve nem kiált ellene, S hogy ez az ő nemes sorsához illene. Vagy is a mely bimbót nyerses természete Még béburkolt kérgek alatt rejtegete, Mihelyt egy boldog fény s meleg kifejtette, Mindjárt magáénak vallotta é s szerette. Én ugyan állítni nagyon merészelem, Hogy régibb úz a hit, mintsem az értelem, S hogy minden nép elébb lett theologussá, Mint kételkedővé vagy philosophussá. . . . 4. Barátságos búcsúvétel. Már hát külön választ a végzés bennünket, Megosztja egymáshoz forradott szivünket ! E kötéssel egygyé azért kellett lennünk, Hogy annál keserűbb búcsút kelljen vennünk ? Hát a mit annyi sok esztendő értele, Most vész el, s nem lehet már most élni vele? Oh gyászos végezés irtóztató pontja ! Mely két szerető szív frigyeit felbontja; S így a legkedvesebb vagyonúnktól megfoszt, Mikor két barátot kegyetlenül megoszt. Barátság ! barátság !ok édes nevezet, Melyre sóhajtással sok szív emlékezett ! De gyakran méreggel van mézed keverve, Bontván örömünket szívünk új keserve. Véltem, hogy egymástól holtig meg nem válunk, S megoszlatónk lehet csupán csak halálunk , De lám más lappangott egy gyász fátum alatt, A mely most közöttünk vont örökös falat. Külön válunk tehát egymástól egészen, De lelkünk tovább is egymás körül lészen. Bár én nyomorogtam Spieberg havasain, Te lakjál a festett hottentott partjain ; Én Amerikán túl vontam magam hátra, Téged tartóztasson a forró Summatra; Az én estvém légyen fenéked reggeled : Még is együtt élek s együtt halok veled. Mostan kedves színed tán utólszor látom, Ah! már isten hozzád, szerelmes barátom! Hozzád ez utolsó szó rebeg ki számon: Légy te hív Pythias, leszek én hív Dámon. 5. Zsugori uram. Esmerek én egy vént — Ki az? — Neve nincsen, Régen eladta már aztat is a kincsen, Sőt míg bírt is véle, magában tartotta, Mert mondani másnak ingyen sajnállotta. Hol lakik? Ott látszik ama kapu megett Egy ház, melyet náddal önnön maga szegett. Van két palotája a piac-utcába, De ezt a rácoknak adta arendába; Maga e kunyhóba éhezvén kucorog, S elméjébe mindég a drágaság forog. Ül pénzes ládáján sovány ábrázattal, Tisztelvén a mammont örök áldozattal. A bús gond béesett orcájában hever, Mérget kedveltető kincseiből hever. Oly sárgák orcája sóvárgó gödrei, Mint aranyára vert királyok képei, Mint a sírból feljött halott utálsága, A melyről minden húst a párka lerága. Most is azért sóhajt és dúl fúl magába, Mert nem adhatja az áert árendába, S öszvecalculálván saját számadását, Nyögve kárhoztatja szörnyű pazarlását. Gyász idők ! — így kiált vádolván az eget. — Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget. Ma csak harminc arany jött bé a kasszába, Még is kilencven pénzt adtam ki hiába. Azonba mely szörnyű károm következe — Itt jajgat s fejére kulcsolódik keze. — Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta: Lantornás ablakom ketté szakasztotta ! Úgy tűnődik, s talám azt is sajnálja ő, Hogy a versbe ingyen s potomra jött elő. 6. Az utolsó szerencsétlenség. Lilla, III. k. XL. Zokoghat még egy betücskét Belőlem a fájdalom? Ejthetek még egy könyveskét Utánad, szép angyalom? Bús elmém rajtad tűnődik, Csak kíván, sóhajt, gyötrődik — Édes fojtó képzetek! — Mindez, amit tehetek. A természet a törvénynyel Szívemben ellenkezik, Most is szoptat a reménynyel, S nem hiszi, hogy vétkezik. Lámpási a bölcseségnek Előttem hiába égnek , Nékik szunnyadozni kell, Mihelyt az egyet leheli. Oh mennyit vívok kínommal ! Küszködésim mely nagyok! De, jaj, nem bírok magammal: Érzem, hogy beteg vagyok. Képződésim tüzeskednek, Roskadt inaim csüggednek. Hát oly bűn a gyengeség, Hogy megverné azt az ég? Velőt szívó lángjaimtól Fejem nehéz, zúg, szőrül. Ben rekedt indulatimtól Szívem dobog, mellyem fúj. Már nem tudok mást mit tenni, Csak érezni és szenvedni. Lelkem, testem holtbeteg, Menny, föld, kincsem, bocsáss meg!