Kritika 2. (1964)
1964 / 11. szám - KRITIKA - SZÉPIRODALOM - Vargha Kálmán: Zelk Zoltán: Zúzmara a rózsafán
SZÉPIRODALOM A Nyugat első nemzedékének dekoratív szimbolizmusa, nyugtalan impresszionizmusa már nyomot sem hagyott líráján. Kassák köréből indul, első költeményein, hosszú sorokból szerkesztett szabadversein még érződik Kassák hatása, a mester prófétikus lobogása nélkül. Csendesebb, meditatívabb és szűkebb hatósugarú líra az induló Zelk Zoltán költészete. A költő egész eddigi életművét gazdag válogatásban reprezentáló Zúzmara a rózsafán legkorábbi ciklusai is arról tanúskodnak, hogy a fiatal Zelk verseit is egy bizonyos tisztaság-törvény eszméje hatotta át, amelyet a természetben és az egyszerű emberek őszinte világában, a bátran vállalt szegénység idilljében vélt felfedezni. Szólok hozzád s mint kemény kőben a véső úgy botladoznak szavaim - megértesz-e engem, ha olyan egyszerű leszek, mint vágyakozásod egy marék gyümölcs után Csak nyílt szemekbe tekints, bátor légy és tiszta s ne szégyell játszadozni. Szerelmed se szégyeld, az őszinték élete acélból van, melyről lemállnak a gonosz kívánságok - írja a Fiatal munkáshoz szóló korai költeményében. A tisztaság harmóniáját néhol bukolikus hangulatú sorokban idézi fel (egünkön néma nyáj halad s távoli ének borzolja a lankát), a Szomorú pásztorról ír költeményt, amelyben legsajátabb érzéseiről vall, és amikor egy másik versében a szobájáról akar szólni, úgy tekint körül, mint pásztor, ha rádől botjára s mereng a táj fölött. A bukolikus képekből, hangulatokból azonban nem teremt önálló, szubjektív mitológiát, mint a vele egy időben vagy valamivel később induló Radnóti Miklós, akihez kezdő éveiben szintén a lírai rokonság szálai fűzik. Zelk természetélménye konkrétabb, bár ő sem naturális valóságában idézi fel maga körül a tájat. Érzéseit, hangulatait, testi-lelki szorongásait is rávetíti a világra. S fuldoklónk, vergődünk mi is a földre szálló ég alatt, melynek testetlen sarkait vonítva harapja a fagy. Ilyen a jelene, de a múltja - ahogy ifjúkorát az emlék visszatükrözi - csupa boldog fény és csillogás, bő vizek, ficánkoló halak, a dús természettel közös emberi lét önfeledt harmóniája. De az ilyen látomások egyre ritkábban kísértik és egyre könyörtelenebb tájképeket rajzol arról a világról, amelyet maga körül lát, a kifosztott, külvárosi tájak szomorúságáról, tikkadtan pihegő kertjeiről, csontszaggató, halálfehér teleiről. A korszak nagyjelentőségű szociográfiai irodalma még csak készülőben van, amikor a lírában már kialakul egy nagyon reális, éles vonásokkal dolgozó tájköltészet, amely le-Zelk, Zoltán: Zúzmara a rózsafán (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964.) leplező erővel tárja fel a külvárosok életét, a nyomor reménytelenül makacs gócait. Harmadik verseskötete, a Kifosztott táj tele van ilyen intenzív hatású külvárosi tájképekkel. Az őszég, mint hályogos szem, meg sem rebben harmadnapja, a talaj hínárként süllyed az ember lába alatt, szöges lécek védik szerző hajlamú emberek kicsiny, ravaszdi világát, a szél lihegve vív csatát a tájjal, mely szuronyokkal, hegyes ágakkal védi magát dühe elő füstölgő por száll a levegőben, a szomjas eb nyelvével a földet söpri, régi eső ízét keresi a porban - s az egész világ füstölgő por volt már körötte s lógó, tüzes nyelvvel a Nap rohant s rátört a fulladt földre és kiitta a kutakat. Tájlíra vagy önemésztő expresszionizmus? Mindkettő ! A fullasztó nyomortanyákon vagy ligeti padokon háló, űzött lelkű költő és a kínjaitól égő, szegény külvárosi vidék talál egymásra erős izzású tájköltészetében. Nincs hát menekvés? S bosszú sincs? Az ág letör s elrothadok és pusztuló testem fölött az ég csillaggal mosolyog. Nem filozófáló, inkább spontán módon reagáló költő, de természetélménye mélyén filozofikus gondolat lapul. A teremtés előtti állapot boldog káoszát vallja igazi hazájának, léte legtökéletesebb állapotának. De hová törvény el nem ér, nem ér el rend s a Nap, rendetlenség, te ősi rend lelkemben hordalak. Szabdalja hát törvény s a rend formálja az erőt, lelkemben úgy ring a világ, mint Teremtés előtt. A társadalmi renddel való szembenállásának, csendes, de egyértelmű tiltakozásának is ez az érzés és hit az alapja a harmincas években írt verseiben. Amit maga körül lát, azt tagadja, a természetben véli felfedezni a megnyugtató harmóniát. Erős természetkultusza, szenvedélyesen szubjektív tájverseinek hosszúra nyúlt időszaka nemcsak sajátos természetfelfogásáról vall, hanem költői alkatának egyik legjellemzőbb vonásáról: nehezen oldódó zárkózottságáról. Legszemélyesebb mondanivalóit, legkínzóbb fájdalmait természeti képeiben és tájverseiben objektivizálta. Olyan lírikus alkat, akiben az érzékenység nem párosul feltörő és felszabadító erejű, magát a világnak megmutató indulattal. Lírai vallomásaiban mindig marad valami kimondatlan vagy félig kimondott. Néhol a kifejezés félmegoldásaival is 53