Kritika 5. (1967)
1967 / 10. szám - Hanák Péter: A polgári átalakulás feltételei és a kiegyezés
az érdekében, amiről ő maga is beszélt: „A művészetnek el kell érnie, hogy a testvériség és a felebaráti szeretet érzései, amelyek ma a társadalomnak csak a legjobbjaiban találhatók meg, mindenki köznapi érzéseivé, ösztönévé váljanak.” Tolsztoj életben, emberben, sorsban gondolkodott. A széteső valóságban az emberiség egyetemes érdekei, a világ oszthatatlansága szerint. Ezért a világ sem követni, sem megtagadni, sem befogadni, sem megsemmisíteni nem tudja. HANÁK PÉTER A polgári átalakulás feltételei és a kiegyezés A kompromisszumok természetében rejlik, hogy egyik felet sem elégítik ki. Az alku szerzői is megrövidítettnek érzik magukat, még inkább az ellenzői és kárvallottjai. így volt ez az 1867. évi kiegyezéssel is, amelyet megkötői is kényszerű áldozatnak, ellenfelei pedig végzetes jogfeladásnak, lemondásnak tekintettek, hanem éppen árulásnak. A nemzeti közvéleményt az előnyök, a magyar hegemónia nacionalista büszkesége sem barátkoztatta meg a kiegyezéssel. A köztudatot immár száz éve zaklatja, ingerli az évszázados elnyomókkal való megalkuvás, az áldozatos harcokkal kivívott önállóság megcsonkításának aktusa. A kiegyezés mögött mindig is a ragyogó ellentét magaslott fel: az 1848-as forradalom és szabadságharc, amelynek korszakos vívmányai, nagyszerű tettei és vereségének mártíriuma még sötétebb árnyékba vonták a kiegyezés szürke valóságát, még kirívóbbá tették a dualista rendszer súlyos bajait. Az természetes, hogy a reformkor és 1848 nemzedéke, amely a francia forradalom eszméin és a romantika költészetén, Lamartine, Tocquville, List írásain nevelkedett és a népek tavaszának szép reményeit nevelgette magában, mélyen csalódott a kiegyezésben. Érthető, hogy számára 1848 a mindent megoldó fordulat beváltatlan ígérete maradt, 1867 viszont a mindent elsikkasztó alkuvá, az elmaradottság, a nemzeti elnyomatás, az egyenlőtlenség és jogtalanság kútfejévé vált. Amennyire jogos és érthető, hogy a haladó kortársak a nyugati demokráciák példájától ihletve gyökeresebb átalakulásért, az önálló nemzeti fejlődés biztosításáért küzdöttek, és még illúzióik is a küzdelem szerves részét alkották, annyira egyoldalú és problematikus, ha a mai történészek a polgári forradalom korszakának csupán ezt a tendenciáját világítják meg, még az illúziókat is valóságnak fogadják el, nem veszik figyelembe a közép-kelet-európai polgári átalakulás objektív feltételeit és lehetőségeit. Márpedig történetírásunk, vagy inkább publicisztikánk, ma sem mentes ettől a szemléleti egyoldalúságtól. Ma is gyakran találkozunk azzal a nézettel, amely a táj összetorlódott konfliktusait, Magyarország gazdaság-társadalmi elmaradottságát, történelmi viszontagságait kizárólag 1848 vereségére, illetve a kiegyezésre vezeti vissza. Félreértés ne essék: negyvennyolcat és hatvanhetet én is a polgári átalakulás ellentétes töltésű, pólusainak tartom, s a kiegyezést az antidemokratikus rendezésnek, amely a dinasztia, az osztrák-német és a magyar uralkodó osztályok társadalmi és nemzeti hegemóniáját szilárdította meg. A kiegyezés jellegének e konstatálása és mégoly éles bírálata sem ad azonban választ arra a kérdésre, hogy miért ez a negatív változat realizálódott. És egyáltalán: milyen lehetőségei, milyen határai voltak a polgári átalakulásnak a 19. századi Közép-Kelet-Európában, hol és hogyan helyezkedett el a kiegyezés a lehetséges variánsok tartományában? Tanulmányom ezekre a kérdésekre kívánja most a figyelmet irányítani. Problematikáját tekintve Diószegi István, Spira György és Varga János nemrég megjelent, hasonló tárgyú írásainak gondolatmenetéhez kapcsolódik. E tanulmányok a magyar - és a közép-kelet-európai polgárinemzeti átalakulást egyetemes összefüggéseiben, a reális lehetőségek tartományában helyezik el, és sikerrel gyomlálják szemléletünkből a ,,volná”-k olyan ábrándos virágait, amelyek a valóságban Közép-Kelet-Európa szikes földjén sohasem termettek. * Bevezetésül röviden arra utalnék, hogy a közép-kelet-európai polgári átalakulásnak, bár mozgató erői hasonlóak voltak, a feltételei jelentősen különböztek a nyugat-európaiétól. Európa e két nagy régiójának fejlődése nemcsak térben, természeti-földrajzi adottságaiban és nem egyszerűen időben.