Kritika 3. (1974)
1974 / 12. szám - Szakolczay Lajos: A szabadság egyik lehetősége - beszélgetés Duba Gyulával
A szabadság egyik lehetősége BESZÉLGETÉS DUBA GYULÁVAL, A POZSONYI IRODALMI SZEMLE FŐSZERKESZTŐJÉVEL Hogyan hatott Önre a szülőföld, a gyermekkori tájak és élmények ma is fogvatartják-e? Az alsó Garam mentén születtem, Hontfüzesgyarmaton. A táj csupa átmenet: síkságból dombokba, mezőkből erdőkbe, magyar nyelvterületből szlovák nyelvterületbe. Legelemibb élményem az, hogy húszéves koromig paraszt voltam. Mostanában jutott csak a kezembe Erdei Ferenc Parasztok című könyve és döbbenten olvastam benne a következő mondatot: „...minden paraszttársadalmak alapvető jellege, az alávetettségbe való belenyugvás és a törekvés ennek elviselhetőbbé tételére.” Eszembe jutnak a nagyszüleiml, az apám, a földijeim, akkor én magam, a parasztember, ahogy bennem él, és igazat adok Erdeinek. Eszembe jut a front utáni ló- és tehénhiány, az elgazosodott földek, az egyre fokozódó erőfeszítés, hogy talpra állítsuk a gazdaságot, a váratlan téli reggel, amikor újra otthagytunk mindent és futottunk a csendőrök meg az autók elől, a nyár, amikor a rokonságunk, szomszédaink elhagyták a falut és idegenek jöttek a helyükbe. Emlékezem a rendbe jött gazdaságra, amely aztán közös tulajdon lett, szövetkezeti kocsis apámra — azóta meghalt —, traktorista öcsémre és úgy érzem, valahol a tudatom mélyén még mindig paraszt vagyok. Minden írói problémám — amely írásaimban munkál — az ösztönök és szenvedélyek, az értékrend és erkölcs, valahogy mind a paraszt valóságból származtatható, és az összes problémák és akadályok, összeütközések és tragédiák abból keletkeznek, hogy ez a valóság haldoklik. Még jelen van, de már alig él és hatni képtelen. Agonizál. Gyakorlatilag tehát már halott. De a parasztok még vannak, alkalmazkodnak és átalakulnak, lemondanak a régiekről és új értékekhez szoknak, élnek. Mit tegyen azonban magával az a paraszt, aki a változásokat városon éli át, íróként éli át, környezetétől ezer különbözőség taszítja, régi, bizalmas valóságában ezer új idegenség várja, érzi a változásokat, de — úgy érzi — ő mindig ugyanaz marad? Talán ki tudna lépni önmagából, mert megvannak hozzá az intellektuális képességei, de ehhez cinizmusra lenne szüksége, ami nem paraszti tulajdonság és számára idegen. De még az évszázados gyökerű közösségi érzését sem tudja levetkőzni, hogy önmaga érdekében tevékenykedjen inkább, és eszerint válogassa meg a feladatait és elvégzendő teendőit. Marad hát számára a küzdelem a változások lényegének a megragadásáért, hogy az így elért eredmények révén ő maga is változzon és megtalálja a világban egyensúlyhelyzetét. A kortárs magyar prózában lát-e olyan követni való példákat, amelyek a szlovákiai magyar regényirodalmat és novellisztikát is előbbre lendíthetnék? Kiket érez magával rokon törekvésűeknek a kortárs magyar írók közül, mely művek hatottak Önre? A kortárs magyar prózában mindig vannak olyan törekvések és eredmények, amelyekből tanulni lehet valóságlátást vagy formai megoldásokat. Egy-egy megjelenő mű — jó esetben — mindig új formai eredményt, egyedi nyelvi valóságot vagy jellegzetes életdokumentumot mutat, tehát az írói lehetőségek új útját, frissen kitűzött irányát jelenti. Mindezek ellenére úgy vélem, hogy helytelen lenne általános értelemben követendő vagy követett példákra hivatkoznom, mert — mint már említettem — személyes tapasztalatom szerint az íróra az irodalmi példák egyedenként és művenként hatnak. Néha csak egy prózatöredék, máskor egy verssor, egy kép az, amely megkap és új összefüggéseket tár fel az emberben, mintegy új szemszögből csodálkozva rá ilyenkor a valóságra és ezek az írói tapasztalatszerzés ritka termékeny pillanatai. Az írás számomra játék is: a szabadság egyik vonzó és adott lehetősége. A kortárs magyar próza — de irodalmat is írhatnék! — inkább a jelenlétével, nyelvi sokszínűségének optimizmust sugalló erejével, a létével hat, s nem konkrét törekvéseivel, amelyek a más társadalmi közegben érzékelve amúgy sem mindig evidensek. A kérdés második felére azonban egyértelműbben válaszolhatok. Egy részhatásokat rögzítő hosszabb lista helyett, két művet említek, amelyek hatással voltak rám: Csoóri Sándor Faltól falig és Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című kötetét. Úgy érzem, hogy ez a két könyv az én írói tudatomhoz valamilyen módon hasonló tudatvilágból fakadt. Úgy érzem, hogy ezekben a könyvekben a magyar faluvalóság kisugárzása, közvetlen vagy közvetett jelenléte messze túllépte a szociográfiai egzotikum vagy expresszív tényirodalom állapotát. Méghozzá abban az irányban, ahol az írott szó megtelik mélyebb tartalommal és művészetté válik. Tehát nem csupán a helyhez kötött informáltság számára érthető, de az egyetemes emberi tudat méreteiben is elfogadható érték. S érdekes módon mindkét mű a líra általánosító közbenjárásával jutott fel erre a magaslatra. Csoóri tapasztalatszerzésének logikája és elvonatkoztatókészsége erősen érzéki, gondolattársításai költőiek, költő módon alkotja új fogalmait. Sütő valóságszemlélete és nyelvezete csupa líra és költőiség. Humora is lírai fogantatásé, nem szatirikus élű. A prózába öltözött egyedi valóság a költészet által vált egyetemessé. Elhangzik néha az a vád, hogy a szomszéd népek magyar nemzetiségi írói nem ismerik eléggé egymás munkáját, ön mint folyóiratszerkesztő hogyan segíti elő, hogy ez a probléma — ha fennáll — fokozatosan megszűnjön? Én a problémát ilyen megfogalmazásban nem tartom igaznak, valami erőltetettséget, az irodalom természetével elleneset érzek felvetésében. Jó egymás munkáját ismerni, de nem lehet kizárólagos és kötelező e szempont, amivel nem azt akarom mondani, hogy ne ismerjük egymást, hanem azt, hogy ne programszerűen, jelszavak szellemében — tehát alighanem felületesen — kérjük számon önmagunkon egymás ismeretét, hanem az irodalom természetének megfelelően, érdeklődés és kiválasztás szerint, öntörvényszerűen és spontán. S ilyen értelemben nem hiszem, hogy nagyobb nehézségek állnának utunkban. Határainkon túlról minden jó mű vagy legalábbis a híre, értékelése eljut hozzánk, s aki konkrétan is érdeklődik utána, általában megszerezheti. S ha e téren mégis valódi nehézségek merülnének fel, azokat a közös könyvkiadások keretein belül kell megoldani. Más a helyzet a szerkesztőségeket illetően. Egy nemzetiségi irodalmi folyóirat szerkesztősége sokoldalú integrációs műhely kell hogy legyen. Ezekben már „kötelező” az egyetemes kortárs magyar irodalom tablójának az ismerete csakúgy, ahogy ismerni kell a kortárs hazai nemzeti irodalmak — esetünkben a cseh és szlovák irodalom — munkáját és eredményeit is. Így az integrált tartalom alapfokon nemzeti lesz, magasabb szinten nemzetközi, közép-európai. A két háború közötti szlovákiai magyar írók így fogalmazták meg a kisebbségi irodalom célját és feladatait: hidat építünk a szomszédos nemzeti kultúrák, irodalmak között, hogy elősegítsük egymás kölcsönös ismeretét! Én ma így fogalmazok ugyanazon a helyen: hidat építünk önmagunkban a közép-európai népi-nemzeti kultúrák között. Az Irodalmi Szemle is ezt a célt szolgálja: nemzetközi tájékozódás, irodalomtudatot és fórumot munkálni ki önmagunkban, mely hazai valóságunkban gyökerezik, nemzeti hagyományainkból táplálkozik, és korszerű gondolati szinten értékeli szélesebb környezetét. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy állandóan tájékozódunk és figyelünk magunk köré és a saját problémáinkat a fent vázolt szélesebb közösség szellemi fényében vizsgáljuk (nem új gondolat, Fábry „hazája” is Európa volt!). És jelent gyakori külföldi vendégeket, eszmecseréket velük és róluk, közös gondokról és szempontokról, jelent egy olyan szerkesztői érdeklődési készséget és koncepciót, amely számára természetes állapot, hogy napi problémáiban és gondjaiban a szocialista Közép-Európa érvelésének lüktetését érzékeli és úgy szerkeszti lapját, hogy többékevésbé egészségesen tükrözze ezt a lüktetést. Az élménypróza mintha egyre jobban kiszorulna az irodalomból. A több gondolati síkot egybeötvöző parabola s az esszéregény pedig mindinkább kezd divatba jönni. Mit gondol a próza metamorfózisáról és érinti-e Önt ez a probléma? Nem hiszem, hogy az élménypróza kiszorul az irodalomból. Nehéz elképzelni, hogy mit tenne az író konkrét élményei nélkül, ha csak közvetett tapasztalatokra lemre hagyatva. Bizony úgy van, hogy az író legértékesebb kincsei, erőforrásai a saját élményei, amelyekkel konfrontálhatja az általa leírt valóságot és így ellenőrizheti realitását. Nem is beszélve arról, hogy legmegbízhatóbb ösztönzői s egyben támaszai írás közben azok a belső, lelki élmények, melyekben egy-egy cselekedetét önkritikusan analizálva részesül. Más kérdés az, hogy az élmények lehetnek fizikaiak és szellemiek (olvasmányélmények), de szinte bizonyos, hogy az ún. lelki élmények, a tudat belső meditációinak eredményei is az elsődleges valóságból, a létélményekből táplálkoznak. Meggyőződésem, hogy a modern próza lényegében élménypróza (és nemcsak a Hemingwayé, de a Kafkáé is), még ha az élmények áttételesen nyilvánulnak is meg benne. A parabola és az esszéregény is a létélményeken alapul, csak a konstruálás és elvonatkoztatás módszerét annyira kizárólagosnak fogadja el, hogy elvész mögüle a hétköznapok és konkrét emberi cselekedetek életközelsége. Élettapasztalatok nélkül aligha boldogulhat az író, az intuíciós (beleérző) készség gazdagságát és hitelét is a személyesen megélt és önkritikailag értékelt tapasztalatok biztosítják. A lírai „zseni” léte talánt születés és nagyrészt ösztönösség kérdése, de a prózaírónak mindenképpen tanulnia kell. Abban azonban igaza van, hogy egyre inkább „divat” a parabola és az esszéregény. Erős a gyanúm, hogy egy nehezen tetten érhető entellektüel kritikai „sznobság” folyományaképpen, melynek szüksége van arra, hogy gondolatilag megnyilvánuljon, és erre a megnyilvánulásra — filozofálgatásra — leginkább a többértelmű ésjelentésű parabola és gondolatgazdag esszéregény nyújt lehetőséget. Így ez a fajta kritika, a saját önös érdekeit tartva szem előtt, az esztétikai értékrendet is ilyen irányban próbálja elmozdítani. Ami azt jelenti, hogy ezek felértékelésével és túlpropagálásával mintegy a regény műfaji kritériumait és az írók kísérletező hajlamát tolja el ebbe az irányba. Aligha a széles körű olvasói igény teszi „divattá” az említett műfajokat. Semmiképp sem szeretnék azonban a „maradi” szerepében mutatkozni, a parabolát, a groteszk és az abszurd lehetőségeit magam is felhasználom írásaimban. Regényemben, novelláimban gyakran esszéisztikus részletek találhatók, de a modern próza lehetőségeit egészében más irányban keresem. A tárgyi világot és a környezetrajzt már említettem, hadd tegyem hozzájuk az eseményt, a cselekményt — vagyis a fabulát —, a mozgást, az életjelenségek dinamikáját és ritmusát, melyeket a próza fontos tartalmi jegyeinek tartok. Nélkülük nehezen tudok jó prózát elképzelni és véleményem szerint a prózairodalom lényegét jelentik, s mint ilyenek nem avulhatnak el, csupán megfiatalításra, felfrissítésre szorulnak. Számomra valahol itt kezdődik a próza metamorfózisa. KRITIKA SZAKOLCZAY LAJOS