Kritika 3. (1974)
1974 / 2. szám - Pálmai Kálmán: Fekete Sándor: Petőfi Sándor életrajza I.
impresszionistákhoz, szimbolistákhoz és szürrealistákhoz vonzza, vagy olyan modernebb utódaikhoz, mint Christine Lavant, Paul Celan és mások. Jó volna — mint ahogy Vas Istvánnál is jó lett volna — számos remekléséből idézni, összevetni az eredetivel, hogy az olvasók ne csak becsületszóra higgyék el: Rónay a legnehezebb verseket is biztos ízléssel, megvesztegető könnyedséggel, elegánsan, csillogóan és mégis a lehető leghívebben fordítja. Ha idézésre eddig sem volt módom, még kevésbé vállalkozhatom rá Somlyó György két tekintélyes kötetét lapozgatva. Mert a Szélrózsa olyan mohó szenvedélyű fordítónak a kötete, aki — ellentétben Rónay elvével — mintha a legszélesebb körű informáltságot és informálást tartaná fő feladatának (bár természetesen nem a gondos megmunkálás és a művészi igény rovására). Ha figyelembe vesszük, hogy Somlyó sem korlátozza fordítói tevékenységét pusztán a versfordításra, akkor különös tiszteletet érdemel ez a több mint ezer oldalas antológia. Elismerésünk csak fokozódik, ha a nevek közt böngészgetünk. Somlyó válogatásában felvonul az egész a mai és nem babitsi vagy Szerb Antal-i értelemben vett — világirodalom szinte minden nagy, közepes és kis költője, az ókoriaktól a mai latin-amerikai lírikusokig. Ez a bőség már-már zavaró is, főleg, ha szemet szúr, hogy eléggé sok az olyan költő, aki csak mutatóba szerepel egy-két versével. De mondhatnánk-e jogosan, a sablonos elmarasztalás szavával, hogy „a kevesebb több lett volna”?! Hiszen itt akkora a „többlet”, hogy közbeközben pihenőül — még jól is esik eltűnődni valamelyik számunkra ismeretlen spanyol vagy francia költő egy szem versén, vagy olyan érdekességeken, mint mondjuk, a prózaíró Camus, netán épp Huxley versein. És Somlyó öntudatosan vállalja a „mértéktelenséget a fordítás műfajában”. Ha mások rokonokat kerestek és keresnek az idegen költőkben, ő azt vallja, hogy erre nem volt szüksége. „Mintha eleve rokonom lett volna minden költő. Sosem elsősorban ilyen vagy olyan költészetet , mindig magát a költészetet szerettem ... Minden emberi dolog közül éppen ezt éreztem magammal a legrokonabbnak. Fordítottam? És idegen költőket? Ha igazán őszinte merek lenni, sosem éreztem így. Inkább úgy, hogy a költészet éppen az, ami sosem idegen tőlem; hogy — mint Robert Sabatier írja — »idegen költészet nincs is« . Nem is kell tehát lefordítani. Mert mindenki költészete a magunk költészete. Mindenesetre: nem külső elszánásból fakadt e pihenést nem ismerő »kutatás a szélrózsa minden irányában«, hanem lényem legbenső szükségéből”. Somlyó tehát nem úgy jár Orpheus nyomában, mint Radnóti, Dsida vagy utánuk is sokan, hanem inkább úgy, mint Kosztolányi, Szabó Lőrinc, azaz valamiféle csillapíthatatlan teljességvágygyal, önmaga megsokszorozására törekedve. S miközben az általa bejárt tájak lelki útirajzát adja, egyúttal olvasóit is a legtávolabbi expedíciókra készteti. Az ismertebb, szebb vagy megszokott tájakon azért ő is hosszasabban elidőz. Victor Hugónak például — akiről nálunk még mindig nem tudják eléggé, hogy költőként is milyen nagy volt — harminchat versét közli, Kavafisznak, Éluard-nak huszonhat-huszonhat, Apollinaire-nek huszonnégy versét — de nem folytatom, csak utalásszerűen: azok, akiket a legjobban szeret, vagy akiktől — más kötetek kapcsán — a legtöbbet fordított, mint Neruda, Lorca, Aragon, Vallejo, Guillevic, Octavio Paz, Hernández — mind igen szép számú verssel szerepelnek a Szélrózsában. Ezért is mondhattam, hogy a „többlet” kárpótol a hiányosan vagy éppen tán fölöslegesen bemutatott költőkért. Somlyó fordítói stílusa is közelebb áll Szabó Lőrinc logikus, gyakran puritán s a verszenét olykor másodlagosként kezelő modorához, mint a Nyugat nagy fordítónemzedékének stílusához — vagy Vas Istvánéhoz, Rónayéhoz —, de mindenre van hangja, s azt hiszem, végül is abba a fordítótípusba sorolható, amelyet Vas István „színészinek” nevez. A Szélrózsa: sok nagy és kisebb szerep, fő- és epizódszerep eljátszása, s egészében lenyűgöző teljesítmény. (Európa, Magvető) SZABÓ EDE (A költő gyermek- és ifjúkora)Az írói életrajz nem vonzó műfaj az irodalomtudományban. Bizonyára azért, mert aprólékos adatgyűjtéssel, elterjedt tévedések, értelmezések korrekciójával, időt emésztő filológiai kutatómunkával jár, mert nem elég mutatós. Irodalomtudományunk nem is nagyon bővelkedik a jól használható, eligazító, tudós igénnyel írott életrajzokban. Pedig egyre nyilvánvalóbb, hogy pontos, körültekintő filológiai alapozás, biográfiai „aládolgozás” nélkül hiteles műelemzés nincsen, s a divatos vagy éppen tetszetős műelemző módszerek is, a gyakorta bizonytalan elvi alapokon túl, éppen az adatokra, életrajzi tényekre épülés hiányában, előbb-utóbb menthetetlenül a tévedések ingoványaira vezetnek. Az irodalomtörténeti szintézis — különösen nagy íróink, költőink életművének marxista értelmezése — mind kevésbé nélkülözheti a tudományos igényű és értékű életrajzokat. Az életrajzi kutatás, életrajzírás jelentőségére gondolva, éppen emiatt értünk egyet Fekete Sándorral abban, hogy a szigorúan értelmezett tudományosságon túl Petőfi „... nem egy valaki irodalmunk sok kiváló költője közül, hanem . .. nemzeti történelmünk különleges alakja. Az ő élete — közügy.” Ez a felismerés vált annak az igazságkereső tudós szenvedélynek az alapjává, amelynek eredménye az új Petőfi-életrajz első kötete, és amely által örvendetesen gazdagodott — a szerző kedvelt szóhasználatával élve — a „Petőfi-tudomány”. Feketének a költő gyermek- és ifjúkora (1823—1844) megírásához elődöktől és kortársaktól származó gazdag anyag állt rendelkezésére. A hajdani iskolatársak, barátok emlékezésein, gyakran pontatlan emlékfelidézésein kívül olyan alkotások, mint Ferenczi Zoltán — igaz, már csak filológiatörténeti szempontból említhető, ám teljesen mégsem mellőzhető — Petőfi-életrajza, olyan művészi erejű nagy mű, mint az Illyés Gyuláé, olyan áldozatos és szenvedélyes biográfusok eredményei, mint Dienes Andrásé, Mezősi Károlyé, vagy olyan, a nehezebben hozzáférhető eredeti közléseket is egy berendező, mindig kéznél levő tudós kézikönyv, mint Hatvany Lajos munkája, az így élt Petőfi. Az életmű-interpretációk sorában hadd említsük meg itt Horváth János ötven éve megjelent s a kutatásban ma sem elavult Petőfijét, s a felszabadulás után egyre gazdagodó marxista Petőfi-kép kialakításában jelentős részt vállaló Révai József, Sőtér István, Pándi Pál munkáit. S ebbe a sorba tartoznak Fekete Sándor Petőfi-kutató társainak, Kiss Józsefnek, Martinkó Andrásnak, Lukácsy Sándornak, H. Törő Györgynek, Jakus Lajosnak s másoknak a költő életrajza szempontjából is értékes részeredményei, valamint éppen a szerzőnek a vándorszínész Petőfiről s a költő romantikájának forrásairól írott új, a további kutatások irányát is befolyásoló tanulmányai. Fekete szerint nem az ő műve lesz az utolsó Petőfi-életrajz..............kötelessége minden kornak — írja —, hogy újra és újra ellenőrizze és felfrissítse a költő életének történetét is, hogy az adatok és adalékok, az egymást cáfoló legendák és értékelések áradatából kimentse és felmutassa a lényeget, cicomás mítoszok nélkül.” Fekete a feltárt tények és adatok alapján a költő gyermek- és ifjúkorának reális bemutatására, a sokat és sokszor vitatott vagy a még ma is vitában álló életrajzi kérdések rendezésére törekszik, újból felidézi és véleményünk szerint helyesen ítéli meg az oly sok energiát fölemésztő ún. szülőhelyvitát, a Dunavecsét, Kunszentmiklóst, Szabadszállást a lehető szülőhelyek sorából kizáró, Kiskőrös—Kiskunfélegyháza-pert, amelynek változó indulatokat hömpölygető vitái az 1960-as években elsősorban a Kiskőrös pártján álló Dienes s a Kiskunfélegyháza mellett érvelő Mezősi között zajlottak. A szerző a szülőhelyre vonatkozó hiteles tények, dokumentumok s más, egymással higgadt tárgyilagossággal szembesített vélemények alapján az egyedül lehetséges józan állásponton van: ma sem dőlt el, hol született a költő, s ebben a kérdésben további, szigorúan adatokra, tényekre támaszkodó tudományos vizsgálatot tart kívánatosnak, célravezetőnek. Anélkül, hogy kisebbítené a valódi szülőhely meghatározásának szükséges voltát, nem ezt tartja a Petőfi-kutatás legfőbb feladatának s a Félegyháza-párti Mezősi Károly egy túlzó megállapításával vitázva hangsúlyozza: „ ... a költő fő életrajzi adata az, hogy megszületett, méghozzá 1823. január elsején, vagy néhány nappal korábban, eddigi ismereteink szerint valószínűleg Kiskőrösön. Ezenkívül fő életrajzi adata még, hogy születése után húsz és egynéhány évvel a halhatatlan remekművek egész sorozatát alkotta meg, majd 1849. július 31-én — pontosan megint csak nem ismert körülmények között — a magyar szabadságharc katonájaként elesett. Folytassuk a vitát, de ne tekintsük ezt a szülőhelyi rejtélyt Petőfi élete fő adatának, ne ez kösse le legfőbb energiáinkat.” Világos álláspont, egyetértünk vele. A Petőfi-kutatás, az életmű-magyarázat elvi, eszmei, esztétikai teendői nem szorulhatnak háttérbe a szülőhelyvita esetleges további „izgalmai” miatt sem. Fekete Sándor az életrajz pontosságára törekedve, az új kutatási részleteredmények adatainak sok eddigi ismeretünket korrigáló jellegét figyelembe véve, számos esetben igazít ki adatokban, időpontokban a köztudatba természetszerűen beivódott tévedéseket. Így az Illyés-könyv esetében, anélkül, hogy a mű jelentőségét, szerepét, hatását a legkevésbé is csökkentené. Hasonlóan bírálja Hatvanyt, például a Jókaival, mint forrással szemben táplált egyértelmű elutasítása miatt, visszaadva a Jókaitól fennmaradt közléseknek, emlékezéseknek annyi filológiai hitelt, amennyi ezeket megilleti. Vagy Dienes András szép és tiszteletre méltó szenvedélyének elfogult túlzásait nyesegeti, éppen Hatvanyval szemben. Az igazságra való lehető legteljesebb törekvés a fő erénye ennek az életrajznak. Elég, ha a szerző korábbi kutatásaira hivatkozva az életrajznak azt a fejezetét idézzük fel, amelyben Petőfi vándorszínészéveire, színészi tehetségére, fellépéseire vonatkozólag saját kutatásainak alapján imponáló filológiai biztonsággal igazítja ki a költő színészi tehetségtelensége mellett kritikátlanul nyilatkozó Ferenczi és Hatvany téves megállapításait, azokra a forrásokra — ez esetben Pákh Albertre, Gyulai Pálra — is hivatkozva, akiktől a színészi tehetségtelenség legendája útjára indult. Ugyanakkor az életrajz formálódásában szerepet vivő egykori társak, barátok, mint Szeberényi Lajos, Orlay Petrich Soma, Sass István emlékezéseit forrásként kezelve erős kritikával, de elismerően használja fel reálisnak bizonyult közléseiket. Jegyzetapparátusa aktív, eleven. Adatai — ha korrigálnak vagy ha újabb vitára ingerelnek — mindig életrajz és életmű eltéphetetlen összefüggéseire utalok, nem mindenáron, tehát erőltetetten, hanem a gondolat, az érvek logikája következtében hordoznak szemléletileg is újat, mint például Erdélyi János megállapításával kapcsolatban. Petőfi költői eredetiségéről, élet és mű dialektikájáról a Regélő Pesti Divatlap 1844. január 11-i számában ezt írja Erdélyi János: „A lyrai pályán valamennyi felett, kik 1840 óta léptek fel, kiemelkedő Petőfi Sándor. Az ős költeményei több álnév alatt saját meglepő jelleműek, mélység és világosságban egyiránt kitűnőek; úgy tetszik, hogy akár az örömet jó humorral, (csak hogy itt őrizkedjék a soktól) akár a szenvedést győzi fájdalommal, szóval neki olyan életének kell lenni, hol közel van hozzá minden költői anyag s nem kell zaklatni a phantasiát képekért és érzésekért.” Az életrajzhoz a gazdag jegyzetanyagon kívül külön fejezetben, „Viták, kiegészítések” címen, a gyermek- és ifjúkor megítélése szempontjából ma is vitatott értelmezésekről, olykor félreértésekről tudósító kistanulmányok csatlakoznak. Fekete Sándor: Petőfi Sándor életrajza I. 22