Kritika 4. (1975)
1975 / 2. szám - Tőkei Ferenc: Egy megjegyzés a recenzióról - Belohorszky Pál: Ladányi Mihály: Se csillaga, se holdja
A kötet másik terjedelmesebb tanulmánya, az Egyén és közösség Tőkei legjobb munkái közé tartozik. Mentes minden belső ellentmondástól, szigorúan zárt gondolatmenetű, egységes írás. A szerző Marx közösségelméletének körvonalait igyekszik kitapogatni benne, amellyel, mint mondja, a marxista szociológia mind a mai napig adósunk maradt. Tőkei először a fiatal Marx antropológiájával foglalkozik. Idézetek sorával bizonyítja, hogy a Wesen fogalom eddigi értelmezései hiányosak, s a szó magyar nyelvű jelentései közé fel kell venni a „társadalmi létezési mód” jelentéstartalmat is.........Marx a német filozófiában hagyományos »lényeg« jelentést »lény«, »potencia« és »társadalmi létezésmód« jelentésekre bontja szét, a hangsúlyt Hegellel szemben a »lény«-re, Feuerbachhal szemben a »társadalmi létezésmód« -ra téve, miáltal a hagyományos »lényeg« jelentés egyszerűen ~potenciá«-vá szorul vissza.” A Wesen mindeme jelentéseinek feltárásával Tőkei kétfelé is vitatkozik. Egyrészt bebizonyítja, hogy azok, akik az „emberi, ill. nembeli lényeg” fogalmát száműzni akarják a marxizmus kategóriái közül, mondván, hogy az a feuerbachi filantrópia maradványa a fiatal Marx műveiben, tévednek: a lényege a társadalmi létezésülóddal; az ember, ha létezik — társadalmi, s ha mégoly elidegenült formában is, létezése lényegi, ti. csak úgy és csak azáltal létezik, ha létezése társadalmi. Másrészt viszont a Wesen-ről szóló fejtegetések polemizálnak azokkal a véleményekkel, amelyek — ha nem is állítják szembe az empirikus egyénnel, de élesen megkülönböztetik és kitüntetett szerepet biztosítanak a „nembeliségnek”, a „nembeli életnek”. A tanulmány második részében következik a marxi közösségelmélet rekonstrukciója. Tőkei itt egyértelműen leszögezi, hogy — noha a jövő kommunista társadalma az összes társadalmi feltételekhez mint szervetlen feltételekhez fog viszonyulni, s nemcsak a természetet, hanem saját társadalmi viszonyait is szabadon alakítja majd — a kommunista közösség mégsem lesz „radikálisan” új, legalábbis abban az értelmében, hogy egyoldalúan megsemmisít minden eddig létező közösségi formát. Ellenkezőleg: a történelmi fejlődés során kialakult közösségi formákat fogja integrálni, magába olvasztani. Mert a történelem folyamán az egyes természetadta közösségtípusokat a létrejövő magasabbrendű integrációk sohasem szüntették meg, csak besorolták maguk alá, s csupán annyira bomlasztották fel azokat, amennyire a beillesztéshez erre szükség volt Az ember, az empirikus egyén tehát csak mint konkrét, történetileg kialakult, szűkebb-tágabb integrációjának (család, lakóhelyi közösség, nemzet stb.) tagja tevékenykedett. Ám a világtörténelmi túlhaladottság sohasem magukat a közösségi formákat, azokat a „mintegy termésészeti bázisként” megjelenő funkciókat semmisíti meg, amelyekre ezek épülnek, csak történetileg konkrét formáikat oldja fel a fejlődésben, s ezek az alakzatok „csupán új tartalmat és formát nyernek a kommunizmusban”. Elképzelhető, hogy a tanulmány ezt követő részével, a konkrét közösségtipológiával (a nemzet problematikájára gondolunk például) a szakemberek (történészek, etnológusok stb.) vitatkozni fognak, ez azonban semmit sem von le az átfogó történetfilozófiai megalapozású gondolatok értékéből. Tőkei könyve hézagpótló munka, a dialektikus gyakorlati ész első lépése az önmegismerés, s ezzel együtt az önkritika útján. Minden reményünk megvan hátrá, hogy a „Szocializmus dialektikájához” a fogalmak szintjén eljutó Tőkei Ferenc (egyébként ebben is Marxot követve csak) munkáját folytatva eljut a konkrétig, s kibontja a „Szocializmus dialektikáját”. (Kossuth) Serfőző László 23 Egy megjegyzés a recenzióról Igen nehéz eleget tennem a szerkesztőség kérésének, hogy valamiképpen reagáljak a recenzióban foglalt ellenvetésekre. Főképp azért nehéz, mert Serfőző László egyszerűen hibának és önellentmondásnak tartja címadó írásomnak azt a kísérletét, hogy a fiatal Marx kommunizmuselméletét elvont, módszertani szempontból (a tagadás tagadása fejlődéstörvény kiemelésével) a szocializmus mai valóságának kutatásában is hasznosíthatónak mutassa fel. Ha pedig kísérletem viszonylagos jogosultságáról maga a tanulmány nem győzte meg, akkor egy vitacikkben aligha lehet orvosolni ezt a bajt. Ha kritikusom az általam előre megfontolt szándékkal választott absztrakciós szintet olyan elvontnak tartja, amelyen csak külsődleges kombinatorika lehetséges, akkor ennek legalább egyik oka bizonyosan az, hogy fejtegetésem valóban túlságosan sommás és elvont maradt készséggel elismerem, hogy ez az írásom legfeljebb módszertani adalék lehet a szocializmus problémáinak feltérképezéséhez, s a konkrétabb kutatásokat nemcsak hogy nem helyettesítheti, hanem közvetlenül meg se alapozza. Úgy gondolom azonban, hozzásegíthet a helyes kérdésfeltevésekhez, ha legalább arról meggyőzi az olvasót, hogy a dialektikus tagadás elvét komolyan kell venni. Itt meg valószínűleg én döngetek nyitott kaput, mert hiszen kritikusom ennek az elvnek a második tanulmányban való alkalmazását nagyon is méltányolni tudja. Serfőző László éles szemmel veszi észre azt is, hogy például a „nyers”, egyenlősítő kommunizmus „kispolgári” jelzővel való ellátása az első tanulmányban nem véletlen „pontatlanság”, hanem a választott módszerből szervesen következik. Válaszra ez alkalommal csupán az a mondata késztet, amely így hangzik: „A nyers kommunisták egyenlősítése messzemenően nem kispolgári, hanem proletár, ti. már abban is, hogy az egyenlőséget nem mint magántulajdonosok, hanem mint magántulajdon nélküliek egyenlőségét, azaz munkások egyenlőségét képzeli el.” Nos, az ellenvetésem csupán annyi, hogy noha Cabet vagy Weitling nyers kommunizmusát kétségtelenül a kezdődő munkásmozgalom termelte ki, magának az egyenlősítés-ideológiának lényegében polgári-kispolgári jellege ettől még értelmes állítás marad. Lehet, hogy a kritikusom által elsőnek idézett mondatomban helyesebb lett volna a kispolgári jelző helyett „utópisztikus”-t vagy „dogmatikus”-t írni, vagy talán „még akaratlanul kispolgári jellegű”-t, ám a kétségtelenül sommás „kispolgári” jelzővel sem vezettem félre olvasóimat, mert vele elvonatkoztattam ugyan a közismert ténytől, hogy az egyenlőség „sajátlag a francia proletariátus csatakiáltásává lett” (Engels), ugyanakkor azonban a tények olyan sorozatára utaltam vele, mint pl. a korabeli francia (és német) proletariátus kézműves jellege, az egyenlőség-gondolátt polgári-kispolgári eredete (levelierek, Rousseau stb.), egyáltalában az egyenlőség-törekvés világtörténete az ókori és középkori mozgalmakban, valamint a nagy utópistákat karikírozó „üresfejű rendszergyártók” (Engels) egész serege, Dühringen és az anarchistákon át egészen a mai— éppenséggel nem proletár — egyenlősítő ideológiákig és mozgalmakig. Egyébként a korabeli egyenlősítő kommunizmusnak a lényegében kispolgárivá minősítését látom (ha más értelemben is, mint Pnoudhont illetően) mind a fiatal Marx érvelésében, mind pedig abban a tényben, hogy a nyers kommunisták útja hamarosan messze elkanyarodott Marx útjától. Szívesen elismerem, hogy a sommás kispolgári jelző ennyi utalásra nem képes, vagy legalábbis nem magától értődően képes, és egyáltalában, hogy sok elvont megfogalmazásomon van mit pontosítani vagy finomítani, ugyanakkor feltételezem — ismét kritikusomnak a második tanulmányomról írt elismerő szavai alapján —, hogy az egyenlősítő kommunizmus elvi megítélésében sincs közöttünk komoly ellentét. TŐKEI FERENC Ladányi Mihály: Se csillaga, se holdja E retnek költő. És valódi „enfant terrible”. Dühödt, öröméhes kisgyerek, akit kitiltottak az örömök udvarából. Ajtót rugdos, lázadozik, csapkod, ágál és dühöng, majd hirtelen megvilágosodással vállat rándít az egészre, otthagy csapot, papot, és elindul világgá, önmagához, Ladányiába. Mert mindenre és mindenben így fintorog, a harmóniákból kancsal rímeket farag, ásít a hétköznapi gyönyörre. Nem csapják be még a legrafináltabb asszonymosolyok sem, de tenyerén hordozza az utcalányt, ha nem negédes; igaz, jó előre figyelmezteti, bele ne kezdjen élettörténetébe. Gyűlöl minden pózt, fecsegést, számító magakelletést, fontolgató önáltatást, a gondolatait meg nem értő, de otromba tréfákra kipécéző életcirkuszt, melyben a költő nem is lehet, de ne is legyen más, csak a „szépség huligánja”. Aki letépve magáról a teremtett közöny élősdi maszkjait, már menekül is a „lélek combhajlatához”, hogy megpihenjen egy „fekhelynyi reneszánszban”. Így járja be a világot a csökönyös önszáműző, a rimbaud-i ádáz kölyök, ha kell, egyetlen nap forgáskörében, a legtöbb figyelmet az éjre pazarolva. Az ő színpadához csak ez a megvilágítás illik igazán: a fény párbaja önmagával alkonytól hajnalig. S benne mindenütt: késéses kontrasztok, vad metszéspontok, sivár homályok. Perspektívája mégsem a reménytelenség. Azért is fontos utalni erre, mert olyan költőről van szó, aki legelső írásai óta töretlen egyértelműséggel kötődik a XX. századi magyar líra leghaladóbb, legforradalmibb örökségéhez, melynek mindig is a József Attila-i teljesség volt a mércéje és iránytűje. Szenvedélyes, vívódó hang lehet ezért csak az övé, mely éppen tüntető kérlelhetetlenségével, társadalmi küldetésének tudatosságával magasodik a proletárköltészet eszményeihez. Nem véletlen, hogy a Tűztáncosokkal indult ő is, villogóan nagy elszánással, bátor elkötelezettséggel, fölbolygatóan szenvedélyes hittel. Majdnem eljegyzett társaként Garai Gábornak, Váci Mihálynak. Ennek az aligha tudatos költőháromságnak különös vonása volt, hogy valami tézis-antitézis-szintézis rendszerbe olvadtak egymással — persze az ilyesmi a lírában sohasem olyan egyoldalúan kizárólagos —, körülbelül úgy, hogy Garai volt a legtisztultabban gondolati, Váci a legfelkavaróbban érzelmi, Ladányi pedig mintegy ötvözetként, szeszélyes aforizmák, tüntető mondatfintorok mögött a sértett gyermek tudatával emocionális. Az indulásuk óta eltelt idő kicsit paradox módon mutatja — tehát az arányos távolodással —, hogy világaik mennyire közösek a fogantatásban, mintha egy pontból kiágazó egyenesek irányát figyelnénk. Már itt az ősforrásnál eljegyezte magát a talán nem is létező idillek mégis számkivetettjeivel, az örök kisemmizettekkel, a szegényekkel, akiknek majd költősarjuk hord ki új világot. De addig is érzi, vigyázza arcaikat, s gondokba süppedő tekintetüket a szép felé tereli azáltal, hogy látja sóvárgásukat az örömre, észreveszi a bennük bujdosó szépségek tétova kisugárzásait: tárgyakra, létezőkre.öreg anyókák; Este lett; E városban; Pásztorgyerek; Az este harang szavában; Ketten; Vörös Miatyánk.) Ezekben a különösen megformálásukat tekintve nagyon érett kezdőlépésekben még rendkívül erősen él az otthon közvetlen élménye; a költő lehunyja szemét a nagyvárosban, s máris az elhagyott föld forró érintését érzi, sőt inkább azt súgják ezek a derengő fényekkel homálydús verssorok, csak hunyt pillákkal jár-kel a nagyvárosban, az idegenségével nyomasztó kőpokolban. Ami nem jelenti azt, hogy ne látna mégis, értelmével nagyszerűen eligazodik a lüktető, fölényes zajokban; lelkével vak itt, ahol még nappal is mintha csak neonfények világítanának. (Külváros; L. M. eddigi élete; Az utca; Szorongás; Sikátor; Októberi szonáta; Kávéház; Arckép, háttérrel.) KRITIKA