Kritika 4. (1975)

1975 / 2. szám - Tőkei Ferenc: Egy megjegyzés a recenzióról - Belohorszky Pál: Ladányi Mihály: Se csillaga, se holdja

A kötet másik terjedelmesebb tanulmá­nya, az Egyén és közösség Tőkei leg­jobb munkái közé tartozik. Mentes minden belső ellentmondástól, szigorúan zárt gondolatmenetű, egységes írás. A szerző Marx közösségelméletének körvonalait igyekszik ki­tapogatni benne, amellyel, mint mondja, a marxista szociológia mind a mai napig adó­sunk maradt. Tőkei először a fiatal Marx antropológiá­jával foglalkozik. Idézetek sorával bizonyítja, hogy a Wesen fogalom eddigi értelmezései hiányosak, s a szó magyar nyelvű jelentései közé fel kell venni a „társadalmi létezési mód” jelentéstartalmat is.........Marx a német filozófiában hagyományos »lényeg« jelentést »lény«, »potencia« és »társadalmi létezés­mód« jelentésekre bontja szét, a hangsúlyt Hegellel szemben a »lény«-re, Feuerbachhal szemben a »társadalmi létezésmód« -ra téve, miáltal a hagyományos »lényeg« jelentés egyszerűen ~potenciá«-vá szorul vissza.” A Wesen mindeme jelentéseinek feltárásával Tőkei kétfelé is vitatkozik. Egyrészt bebizo­nyítja, hogy azok, akik az „emberi, ill. nem­beli lényeg” fogalmát száműzni akarják a marxizmus kategóriái közül, mondván, hogy az a feuerbachi filantrópia maradványa a fiatal Marx műveiben, tévednek: a lényeg­e a társadalmi létezésül­óddal; az ember, ha lé­tezik — társadalmi, s ha mégoly elidegenült formában is, létezése lényegi, ti. csak úgy és csak azáltal létezik, ha létezése társadalmi. Másrészt viszont a Wesen-ről szóló fejtege­tések polemizálnak azokkal a véleményekkel, amelyek — ha nem is állítják szembe az empirikus egyénnel, de élesen megkülön­böztetik és kitüntetett szerepet biztosítanak a „nembeliségnek”, a „nembeli életnek”. A tanulmány második részében következik a marxi közösségelmélet rekonstrukciója. Tőkei itt egyértelműen leszögezi, hogy — no­ha a jövő kommunista társadalma az összes társadalmi feltételekhez mint szervetlen fel­tételekhez fog viszonyulni, s nemcsak a ter­mészetet, hanem saját társadalmi viszonyait is szabadon alakítja majd — a kommunista közösség mégsem lesz „radikálisan” új, leg­alábbis abban az értelmében, hogy egyolda­lúan megsemmisít minden eddig létező kö­zösségi formát. Ellenkezőleg: a történelmi fejlődés során kialakult közösségi formákat fogja integrálni, magába olvasztani. Mert a történelem folyamán az egyes természetadta közösségtípusokat a létrejövő magasabbrendű integrációk sohasem szüntették meg, csak besorolták maguk alá, s csupán annyira bom­lasztották fel azokat, amennyire a beillesz­téshez erre szükség volt Az ember, az em­pirikus egyén tehát csak mint konkrét, tör­ténetileg kialakult, szűkebb-tágabb integrá­ciójának (család, lakóhelyi közösség, nemzet stb.) tagja tevékenykedett. Ám a világtörté­nelmi túlhaladottság sohasem magukat a kö­zösségi formákat, azokat a „mintegy termé­­sészeti bázisként” megjelenő funkciókat semmisíti meg, amelye­kre ezek épülnek, csak történetileg konkrét formáikat oldja fel a fej­lődésben, s ezek az alakzatok „csupán új tar­talmat és formát nyernek a kommunizmus­ban”. Elképzelhető, hogy a tanulmány ezt köve­tő részével, a konkrét közösségtipológiával (a nemzet problematikájára gondolunk pél­dául) a szakemberek (történészek, etnológu­sok stb.) vitatkozni fognak, ez azonban sem­mit sem von le az átfogó történetfilozófiai megalapozású gondolatok értékéből. Tőkei könyve hézagpótló munka, a dialek­tikus gyakorlati ész első lépése az önmegis­merés, s ezzel együtt az önkritika útján. Min­den reményünk megvan hát­rá, hogy a „Szo­cializmus dialektikájához” a fogalmak szint­jén eljutó Tőkei Ferenc (egyébként ebben is Marxot követve csak) munkáját folytatva el­jut a konkrétig, s kibontja a „Szocializmus dialektikáját”. (Kossuth) Serfőző László 23 Egy megjegyzés a recenzióról Igen nehéz eleget tennem a szerkesztőség kérésének, hogy valamiképpen reagáljak a re­cenzióban foglalt ellenvetésekre. Főképp azért nehéz, mert Serfőző László egyszerűen hibá­nak és önellentmondásnak tartja címadó írá­somnak azt a kísérletét, hogy a fiatal Marx kommunizmuselméletét elvont, módszertani szempontból (a tagadás tagadása fejlődéstör­vény kiemelésével) a szocializmus mai valósá­gának kutatásában is hasznosíthatónak mu­tassa fel. Ha pedig kísérletem viszonylagos jo­­gosultságáról maga a tanulmány nem győzte meg, akkor egy vitacikkben aligha lehet or­vosolni ezt a bajt. Ha kritikusom az általam előre megfontolt szándékkal választott abszt­rakciós szintet olyan elvontnak tartja, ame­lyen csak külsődleges kombinatorika lehetsé­ges, akkor ennek legalább egyik oka bizonyo­san az, hogy fejtegetésem valóban túlságosan sommás és elvont maradt készséggel elisme­rem, hogy ez az írásom legfeljebb módszerta­ni adalék lehet a szocializmus problémáinak feltérképezéséhez, s a konkrétabb kutatásokat nemcsak hogy nem helyettesítheti, hanem közvetlenül meg se alapozza. Úgy gondo­lom azonban, hozzásegíthet a helyes kérdés­­feltevésekhez, ha legalább arról meggyőzi az olvasót, hogy a dialektikus tagadás elvét ko­molyan kell venni. Itt meg valószínűleg én döngetek nyitott kaput, mert hiszen kritiku­som ennek az elvnek a második tanulmány­ban való alkalmazását nagyon is méltányolni tudja. Serfőző László éles szemmel veszi észre azt is, hogy például a „nyers”, egyenlősítő kom­munizmus „kispolgári” jelzővel való ellátása az első tanulmányban nem véletlen „pontat­lanság”, hanem a választott módszerből szer­vesen következik. Válaszra ez alkalommal csupán az a mondata késztet, amely így hang­zik: „A nyers kommunisták egyenlősítése messzemenően nem kispolgári, hanem­­ pro­letár, ti. már abban is, hogy az egyenlőséget nem mint magántulajdonosok, hanem mint magántulajdon nélküliek egyenlőségét, azaz munkások egyenlőségét képzeli el.” Nos, az ellenvetésem csupán annyi, hogy noha Cabet vagy Weitling nyers kommunizmusát kétség­telenül a kezdődő munkásmozgalom termelte ki, magának az egyenlősítés-ideológiának lé­nyegében polgári-kispolgári jellege ettől még értelmes állítás marad. Lehet, hogy a kritiku­som által elsőnek idézett mondatomban he­lyesebb lett volna a kispolgári jelző helyett „utópisztikus”-t vagy „dogmatikus”-t írni, vagy talán „még akaratlanul kispolgári jelle­­gű”-t, ám a kétségtelenül sommás „kispolgá­ri” jelzővel sem vezettem félre olvasóimat, mert vele elvonatkoztattam ugyan a közis­mert ténytől, hogy az egyenlőség „sajátlag a francia proletariátus csatakiáltásává lett” (Engels), ugyanakkor azonban a tények olyan sorozatára utaltam vele, mint pl. a korabeli francia (és német) proletariátus kézműves jel­lege, az egyenlőség-gondolátt polgári-kispol­gári eredete (levelierek, Rousseau stb.), egyál­talában az egyenlőség-törekvés világtörténete az ókori és középkori mozgalmakban, vala­mint a nagy utópistákat karikírozó „üres­fejű rendszergyártók” (Engels) egész serege, Dühringen és az anarchistákon át egészen a mai­­— éppenséggel nem proletár — egyenlő­sítő ideológiákig és mozgalmakig. Egyébként a korabeli egyenlősítő kommunizmusnak a lé­nyegében kispolgárivá minősítését látom (ha más értelemben is, mint Pnoudhont illetően) mind a fiatal Marx érvelésében, mind pedig abban a tényben, hogy a nyers kommunisták útja hamarosan messze elkanyarodott Marx útjától. Szívesen elismerem, hogy a sommás kispol­gári jelző ennyi utalásra nem képes, vagy legalábbis nem magától értődően képes, és egyáltalában, hogy sok elvont megfogalmazá­somon van mit pontosítani vagy finomítani, ugyanakkor feltételezem — ismét kritikusom­nak a második tanulmányomról írt elismerő szavai alapján —, hogy az egyenlősítő kom­munizmus elvi megítélésében sincs közöttünk komoly ellentét. TŐKEI FERENC Ladányi Mihály: Se csillaga, se holdja E retnek költő. És valódi „enfant terrible”. Dühödt, öröméhes kisgyerek, akit ki­tiltottak az örömök udvarából. Ajtót rugdos, lázadozik, csapkod, ágál és dühöng, majd hirtelen megvilágosodással vállat rándít az egészre, otthagy csapot, papot, és elindul világgá, önmagához, Ladányiába. Mert min­denre és mindenben így fintorog, a harmó­niákból kancsal rímeket farag, ásít a hét­köznapi gyönyörre. Nem csapják be még a legrafináltabb asszonymosolyok sem, de te­nyerén hordozza az utcalányt, ha nem negé­des; igaz, jó előre figyelmezteti, bele ne kezd­jen élettörténetébe. Gyűlöl minden pózt, fe­csegést, számító magakelletést, fontolgató ön­­áltatást, a gondolatait meg nem értő, de ot­romba tréfákra kipécéző életcirkuszt, mely­ben a költő nem is lehet, de ne is legyen más, csak a „szépség huligánja”. Aki letépve magáról a teremtett közöny élősdi maszkjait, már menekül is a „lélek combhajlatához”, hogy megpihenjen egy „fekhelynyi rene­szánszban”. Így járja be a világot a csökö­nyös önszáműző, a rimbaud-i ádáz kölyök, ha kell, egyetlen nap forgáskörében, a leg­több figyelmet az éjre pazarolva. Az ő szín­padához csak ez a megvilágítás illik igazán: a fény párbaja önmagával alkonytól hajna­lig. S benne mindenütt: késéses kontrasz­tok, vad metszéspontok, sivár homályok. Perspektívája mégsem a reménytelenség. Azért is fontos utalni erre, mert olyan költő­ről van szó, aki legelső írásai óta töretlen egy­értelműséggel kötődik a XX. századi magyar líra leghaladóbb, legforradalmibb örökségé­hez, melynek mindig is a József Attila-i tel­jesség volt a mércéje és iránytűje. Szenvedé­lyes, vívódó hang lehet ezért csak az övé, mely éppen tüntető kérlelhetetlenségével, tár­sadalmi küldetésének tudatosságával magaso­dik a proletárköltészet eszményeihez. Nem vé­letlen, hogy a Tűztáncosokkal indult ő is, vil­­logóan nagy elszánással, bátor elkötelezettség­gel, fölbolygatóan szenvedélyes hittel. Majd­nem eljegyzett társaként Garai Gábornak, Váci Mihálynak. Ennek az aligha tudatos köl­tőháromságnak különös vonása volt, hogy va­lami tézis-antitézis-szin­tézis rendszerbe olvad­tak egymással — persze az ilyesmi a lírában sohasem olyan egyoldalúan kizárólagos —, kö­rülbelül úgy, hogy Garai volt a legtisztultab­­ban gondolati, Váci a legfelkavaróbban érzel­mi, Ladányi pedig mintegy ötvözetként, sze­szélyes aforizmák, tüntető mondatfintorok mö­gött a sértett gyermek tudatával emocionális. Az indulásuk óta eltelt idő kicsit paradox módon mutatja — tehát az arányos távolo­dással —, hogy világaik mennyire közösek a fogantatásban, mintha egy pontból kiágazó egyenesek irányát figyelnénk. Már itt az ősforrásnál eljegyezte magát a talán nem is létező idillek mégis­ számkive­­tettjeivel, az örök kisemmizettekkel, a szegé­nyekkel, akiknek majd költősarjuk hord ki új világot. De addig is érzi, vigyázza arcai­kat, s gondokba süppedő tekintetüket a szép felé tereli azáltal, hogy látja sóvárgásukat az örömre, észreveszi a bennük bujdosó szépsé­gek tétova kisugárzásait: tárgyakra, létezők­re.­­öreg anyókák; Este lett; E városban; Pásztorgyerek; Az este harang szavában; Ket­ten; Vörös Miatyánk.) Ezekben a különösen megformálásukat te­kintve nagyon érett kezdőlépésekben még rendkívül erősen él az otthon közvetlen él­ménye; a költő lehunyja szemét a nagyvá­rosban, s máris az elhagyott föld forró érin­tését érzi, sőt inkább azt súgják ezek a de­rengő fényekkel homály­dús verssorok, csak hunyt pillákkal jár-kel a nagyvárosban, az idegenségével nyomasztó kőpokolban. Ami nem jelenti azt, hogy ne látna mégis, értelmé­vel nagyszerűen eligazodik a lüktető, fölényes zajokban; lelkével vak itt, ahol még nappal is mintha csak neonfények világítanának. (Kül­város; L. M. eddigi élete; Az utca; Szorongás; Sikátor; Októberi szonáta; Kávéház; Arckép, háttérrel.) KRITIKA

Next