Kritika 7. (1978)
1978 / 3. szám - Fekete Sándor: Szabad György: Kossuth politikai pályája
21 IRODALOM Szabad György: Kossuth politikai pályája Kossuthnak sem használt, hogy az új Magyarország megteremtésének első éveiben szentté avatták. Ez az államférfi, aki a nemesség alsó rétegeiből emelkedett fel országvezetői posztra, első politikai megnyilatkozásaitól kezdve nemcsak tiszteletet, hanem ellenszenvet, irigységet, sőt gyűlöletet is ébresztett maga iránt, s holta utánai szenvedélyek ugyanúgy fel-fellobbantak körötte, mintha újra és újra egy trónfosztást kellene megszavaznia a nemzetnek. Ezért teljesen természetesnek kell tartanunk, hogy az ellenszenvek és kritikai szándékok mesterséges elfojtása, a forradalmi kormányzó alakjának bearanyozása csak éleszthette a Kossuth-ellenesek revánsvágyát. Amikor aztán elkezdődött a személyi kultuszok összeomlása, mindez megingatta az ötvenes évek első felének hivatalos történelemszemléletét is, s egyre nyíltabban jelentkezett nemcsak a tudományos szempontból kívánatos Kossuthkatipa, hanem a kossuthi életmű igazi értékeit kikezdő revízió is. Minden politikai vád és rágalom, amelyet a nagy Kemény Zsigmondtól a törpe Szőllössy Ferencig a forradalomellenes kortársak, majd ezek utódait összehordtak, újra a közönség elé került, jó esetben némi szocialista színezetű átfogalmazás után. E revíziós buzgalmat mégsem egyszerűen a revánsvágy vezette, ilyen irányban hatott magának a társadalomnak az átalakulása is. Hazánkban a második világháború kitörésétől csaknem húsz éven át rendkívüli társadalmi megrázkódtatások és új rendszert teremtő forradalmi változások játszódtak le, ezeket követte az állampolgári béke máig tartó konszolidációs korszaka, amelyet a történelem csinálásában (olykor elviselésében) meglehetősen elfáradt tömegek elégedetten fogadtak. A forradalmi hagyományok — kivált új értelmiségi nemzedékek szemében — kezdtek irritálóan időszerűtlenné válni. Ebben az új közegben a régi Kossuth-ellenesség természetszerűen tápot kapott. Már e folyamat elején meg lehetett jósolni, hogy az apályra dagály, a csömörre étvágy, az illúzióvesztésre az eszmények megújulása iránti vágy fog felelni, a társadalom java belátja majd, hogy a régitől eltérő utak követése közben a régit nem feltétlenül kell megtagadni. Néhány jel alapján azt mondhatjuk, hogy az újabb váltásnak ez az időszaka már kirajzolódóban van. Minderre pedig azért látszott érdemesnek elöljáróban kitérni, még ha kényszerű egyszerűsítésekkel is, mert Szabad György kiváló új munkájának értékét nem kis részben emeli az is, hogy a legjobbkor jelent meg, a deheroizálási kampány kifulladásának, új eszmei tájékozódások kibontakozásának idején. Kossuth politikai pályáját rajzolja meg a tudós szerző, mégpedig hősének ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében, amint ezt a könyv címe és alcíme is jelzi, önarckép és portré modern kettősét kapjuk ily módon. A kossuthi önjellemzések remekül illeszkednek a történészi kommentárokhoz, amelyek tömören, mégis sokatmondóan vázolják fel a politikai pályakép megértéséhez szükséges társadalmi és történelmi körülményeket, s alkalmanként tapintatosan korrigálják is az idézeteket. Ez utóbbiak között szép számban találkozunk kiadatlan szövegekkel,sőt olyanokkal is, amelyek valószínűleg még a kor sok hivatásos kutatója számára sem ismertek. Ez még inkább izgalmassá teszi e művet, amelynek különös és napjainkban elég ritka sajátossága, hogy a művelődő nagyközönség és a szőkébb szakma figyelmére egyaránt jogot formálhat. Szabad György nem félt attól, hogy a tudósi aranygyűrű leesik az ujjáról, s a korabeli szövegek latin kifejezéseit, ha kellett, az elavult magyar nyelvi fordulatokat is gondosan megmagyarázta, magukban az idézett textusokban, így az olvasónak nem kell lapalji vagy könyvvégi jegyzetekben keresgélnie egyegy idegen vagy homályossá vált szó értelmét. (Ki kell emelnünk Szántó Tibor munkáját — igen szép formát tervezett e fontos könyvnek.) Megmaradva még a szövegek közlésénél, észrevehető, hogy a kiadatlan kéziratok ismertetése óhatatlanul némi aránytalanságot idéz elő. Kossuth első nagy beszéde például, amelyet még Zemplénben tartott a sajtószabadság dolgában, a magyar liberalizmus egyik alapdokumentuma. Ezt Szabad György a lényeget összefoglaló módon, szabatosan ismerteti, körülbelül egy oldalon. Több mint négy oldalt szán viszont a városi reformról szóló 1844-es beszédnek. Ebből nyilván nem azt kell levonnunk, hogy ez utóbbit négyszerte jelentősebbnek tartja Szabad György, egyszerűen arról van szó, hogy a kiadatlan, de figyelmünkre nagyon is érdemes beszédet a történetíró jogosan fejtegeti részletezőbben, mint a nyomtatásban megtalálható másikat. Szabad György nem zsúfolta tele könyvét polemikus kitételekkel, sőt látszatra tartózkodik a vitától. Ahol pályatársait idézi, mindig csak azért teszi, hogy a Kossuth-kutatás másoktól származó eredményeit így is nyugtázza. Műve mégis, teljes egészében, polemikus munka, egy rossz divattal szemben nyit új irányt, s Kossuthnak „a rágalom és a tömjénfüst” által eltakart alakját fellengzős szavak nélkül, de az óriási történelmi szerepnek és a lángelmének kijáró elkötelezettséggel világítja meg. Lehet, hogy a kossuthi életmű egyik-másik problematikus mozzanatát (például a Görgey tiszafüredi lázadásakor tett engedményt, vagy Madarász László cserbenhagyását) Szabad túlságosan is sommásan tárgyalja, de e rövidre fogott bírálatokban is jól jelzi az igazságos állásfoglaláshoz vezető utakat, választott feladatának a részletekbe vesző méricskélés egyébként sem felelt volna meg. Az a döntő, hogy összefoglaló ítéleteiben mindig meggyőzően tudja felmutatni hősének történelmi igazságait, politikai gondolkodásának fejlődését. Az utóbbi időben szokássá vált a forradalmi Marxra hivatkozva éppen nem forradalmi kritikát gyakorolni Kossuth fölött, sőt „erkölcsileg” leckéztetni az önkéntes számkivetettet. Szabad itt sem bocsátkozik disputákba, de szabatos és tényszerű érveléssel távol tartja magát ezektől az alpári praktikáktól, s rámutat arra, hogy Marx például a III. Napóleon és Kossuthék között lezajlott tárgyalások fontos részleteit, a magyarok által követelt biztosítékokait nem ismerve adott hitelt Szemere elfogult információinak. A betegesen becsvágyó Szemere, aki 1849-ben fékezte a forradalmat, később pedig azért ostorozta Kossuthot, mert az „a szabadelmű arisztokratia helyett, mi magköve sajátos alkotmányunknak, behozzál a demokráciát”, tüzesen játszotta a rettenthetetlen demokratát Marx előtt. Aki ugyan fokozatosan átlátott rajta, de azért az „információk” megtették a magukét, ami nem vált javára — ezt már én mondom — Marx elvileg megalapozott, de bőven eltúlzott Kossuth-kritikájának. Ez a bírálat egyébként is csak akkor lett volna történelmi tekintetben teljesen igazságos, ha a XIX. század, mint Marxék remélték, csakugyan „a szociális forradalmak” századává fejlődött volna. Ez azonban nem lett így. A negyvennyolcas forradalmak után, az elszigetelt és elbukott párizsi kommüntől eltekintve, a nemzeti-polgári államok kibontakozása folytatódott, s ez sok mindenben igazolja Kossuth 49 utáni diplomáciai manővereit is. Kossuth politikai pályája s ennek megfelelően Szabad könyve is négy fő szakaszra bontható. A tárgyalás során több mint 100 oldalt kap Kossuth reformkori tevékenysége, 55-öt a forradalom vezetője, 35-öt a bukástól a kiegyezésig tartó időszak, míg az „epilógusra” csak 6 oldal jut. Az arányokon lehetne vitatkozni, különösen az utolsó negyedszázad összefoglalása látszik túl vázlatosnak, hiszen ekkor még olyan „iratok” kerülnek ki Kossuth kezéből, amelyek politikai gondolkodói, történetíró munkásságának meghatározó értékei. Mégsem merném határozottan kifogásolni ezt a szerkezetet, mert lehet, hogy pusztán az olvasói telhetetlenség ragadott el, s a reformkori Kossuthról szóló imponálóan gazdag fejezetek után ugyanilyen részletességgel szeretném megkapni Kossuth későbbi „ismert és ismeretlen megnyilatkozásait és azok kommentárjait. A mű szerkezeti felfogása mellett szól az is, hogy a közvéleményben a forradalom és a kiegyezés körüli viták háttérbe szorították a reformkort. (Deák-viták és publikációk nyomán tapasztalni lehetett, hogy még a műveltebb köztudatban is milyen hézagok mutatkoznak elemi reformkori események ismeretét illetően ...) Talán megbocsátható, ha egy könyv recenzense azt is nézi, hogy kedvelt stúdiumához mit meríthet egy-egy műből. Bevallhatom, hogy Szabad munkájának első felét párhuzamosan olvastam a kritikai kiadás agyonjegyzetelt Petőfijével. Most még világosabbá vált számomra az, amit évek óta gyanítok, hogy ti. Petőfi politikai fejlődésére Kossuth nagyobb hatást gyakorolt, mint azt sokáig hittük. A nyugati eszmék, köztük bizonyos szocialisztikus-kommunisztikus tanok befolyása letagadhatatlan, de abban az erőteljes nemzeti, függetlenségi meggyőződésben, amely a Petőfieszmekör egyik fő meghatározója, a liberális reformerek s elsősorban Kossuth ideológiai hatása is tükröződik. Talán egy kissé nyersen fogalmaz Szabad, amikor arra következtet, hogy „személyes fenntartásai ellenére [Kossuth] követeléseit verselte meg A nép nevében és annyi más versében Petőfi”. A lényegben mégis egyet lehet érteni a történetíróval, aki polemizálás nélkül, közvetett módon, de jó irányba mutatva így szól bele a Petőfi körül zajló eszmetörténeti vitákba. S ha megnézzük a Szabad által említett vers dátumát (1847. március), s tudjuk Széchenyi naplóiból, hogy az előző hónapban jelent meg a Politikai Program Töredékek, amely egy új Dózsa-háború szításával vádolja Kossuthot, nehéz volna puszta véletlennek tekinteni, hogy Petőfi épp ekkor és egyértelműen a Kossuthot támadó Széchenyi ellenében írja meg (s tüstént nyilvánosan el is szavalja) e Dózsával fenyegető versét. Kossuth és Petőfi fejlődésének lényeges vonalai itt-ott érintkeznek, egy bizonyos de facto együttműködés jegyei is szembeötlenek, s érdemi elemzést követelnek. Végezetül legyen szabad — a recenzió műfajában talán szokatlan módon — a könyvtárosoknak, tanároknak s a közművelődés más illetékeseinek külön is figyelmükbe ajánlanom e munkát. Jó volna, ha közülük minél többen elolvasnák és propagálnák e kiváló művet, amely nem egyszerűen egy jó könyv a sok között, hanem a sokast emlegetett nemzeti önismeret értékes alakítója lehet. Szabad György nem teljes műveket ad közre, hanem szemelvényeket, ennyiben kevesebbre vállalkozik, mint amire még változatlanul szükségünk van (ti. Kossuth korszerűen válogatott írásainak méltó gyűjteményére). Ugyanakkor sokkal többet ad annál, mint amit egy bármilyen jó válogatás nyújthat, mert elmélyült és önálló kutatásokra támaszkodva, modern politikai pályaképet rajzol, s ezzel nemzedékeknek segíthet abban, hogy találkozzanak az igazi Kossuthtal. (Kossuth, Helikon) FEKETE SÁNDOR KRITIKA