Kritika 10. (1981)
1981 / 7. szám - Neufeld Béla: Emlékeimből
Neufeld Emlékeimből Neufeld Béla 1894-ben született Nagyszőlősön, 1962-ben halt meg Budapesten. Orvos, közíró, aki 1920-ban Pozsonyban jogi, 1926- ban Prágában orvosi diplomát szerzett — tájékoztat a lexikon. Tagja volt a Galilei Körnek, munkatársa a Huszadik Századnak, a Korunknak, a Magyar Napnak és a Gondolatnak. 1931-ben kapcsolódott be a kommunista mozgalomba, s tanulmányaival, agitációs munkájával segítette a marxista eszmék terjedését. 1935-től tagja volt Csehszlovákia Kommunista Pártjának. A kor és embere című kötetében fontos kérdéseket elemez, nagy figyelmet fordít a nemzetiségi kérdésre, 1936- ban tanulmányt írt a Szovjetunióról. Tagja volt az illegális KMP-nek, 1940-ben letartóztatták. A németországi deportálás után hazatérve élénk tevékenységet fejtett ki a demokratikus Magyarországon, önéletrajza kéziratban maradt fenn, a szövegéhez testvére, Neufeld László révén jutottunk. Ezúton is köszönetet mondunk az érdekes dokumentum közlési jogáért. (A szerk.) * Rppant feszültségű, sok indulattal átfűtött életem volt, de energiáimból mindenre futotta. Napközben és este is rendszeresen olvastam — szinte mindent. ötnyelvű könyvtáram volt, mindenféle tudomány és irodalom, könyveit gyűjtöttem, s két kézzel kölcsönöztem másoknak is, mivel egyenesen becsvágyam volt, hogy minél többen olvassanak és eszméljenek. (Sok könyvem veszett így oda, nem törődtem vele.) Rendelőmbe és otthonomba bárki jöhetett könyvet és szellemi útmutatást, tájékoztatást kérni. Meghívtam néhány neves írót is városunkba előadást tartani, így Fábry Zoltánt, Barta Lajost és másokat. Helyi kapcsolataim a praxistól eltekintve elég gyerek voltak. Társaságba nem jártam, de engem annál többen látogattak. Észrevétlenül meghitt baráti környezet alakult ki körülöttem. A párt összekötő emberén kívül (önfeláldozó, lelkes ember volt, sokat nélkülözött) egyre gyakrabban látogatott meg a városunkba került Czabán Samu. Harcos egyéniség, volt, kitűnő pedagógus. Pedagógiaipolitikai folyóiratot is szerkesztett: úgy emlékszem, e lap az ő legszemélyesebb műve volt, s hasábjain keményen küzdött a reakció ellen. Akadt is pere, nem egy, de ő állta a sarat! Egyre gyakrabban jött el hozzám a rendelőbe baráti beszélgetésbe, ott volt előadásaimon is. Később családja orvosa lettem. „Samu bácsi” tetőtől talpig férfi és ember volt, akit nem lehet elfelejteni. Tanító volt a veje is, Ilku Pál, aki előbb Nagyszőlős közelében, Fancsika községben tanítóskodott, majd bekerült Szőlősre. Ilku fiatal, lelkes, tanulni vágyó ember volt, s főként „Samu bácsi” vezetésével lépett a helyes útra. Vele is gyakran elbeszélgettünk a rendelőben vagy a kertben. Ilku később szintén írni kezdett a Magyar Napba, írói készsége volt. A felesége, Piroska is tanítónő volt; a törékeny, gyengécske, de erős öntudatú, bátor asszony. Ők voltak a legszűkebb „elvbarátaim”, s kapcsolataink az idők folyamán, a történések sodrásában egyre bensőségesebbé váltak. Persze sok mindenki megfordult a rendelőmben — és nemcsak az orvosnál. Emlékszem Szabó Imrére, aki később a Korunkba írt, s már akkor feltűnt ragyogó intelligenciájával, mikor első munkácsi előadásom után — 1931-ben — levelet írt nekem, egyéni meglátásait boncolgatva. Ma akadémikus, egyetemi tanár, megérdemelten. De megfordult nálam a párt két csehországi magyar képviselője, Gáti József és Török Pál, valamint a tragikus végű A. Borkanyuk, a párt ruszin képviselője. Előadásaimon, cikkeimen keresztül ismertek meg, ez hozta őket hozzám. (...) Az 1936-os év nevezetes és örömteljes volt számomra. Két okból: először, mert megjelent régóta kiadásra szánt tanulmányaimat tartalmazó könyvem — A kor és embere —, másodszor pedig, mert megvalósult régi óhajom: tanulmányutam a Szovjetunióba. 1936 első fontos eseménye tehát könyvem megjelenése volt. Elküldtem egy-egy példányát elvtársaimnak, néhány szerkesztőnek, akiknek dolgoztam — Gaál Gábornak, a kolozsvári Korunk szerkesztőjének is, aki azt nagyon elismerő szavakkal fogadta. Ekkor már hosszú évek óta állandó munkatársa voltam a Korunknak, amely minden írásomat közölte. Gaál Gáborral nem volt alkalmam személyesen megismerkedni — de sűrű levelezésben voltunk és nagyon bensőséges, baráti és elvtársi viszony alakult ki közöttünk, politikai és világnézeti eszmecseréket folytattunk egymással, s eközben a részletekbe menően megtárgyaltuk az éppen aktuális világpolitikai eseményeket is ... Gaál Gáborban kiváló marxista kritikust és esztétát ismertem meg Gyakran megkért, levélben, hogy egyik vagy másik aktuális eseményről cikket írjak a Korunk részére — s bizony volt úgy, hogy orvosi gyakorlatom mellett alig győztem eleget tenni kívánságainak. De hogy visszatérjek első könyvemre, melyet az 1936-os év derekán adtam ki, ez tulajdonképpen tanulmánygyűjtemény volt, s 1916 és 1936 között megjelent húsz tanulmányomat tartalmazza. Időrendben az első a nemzetiségi kérdés lélektanához szólt hozzá. Ezt annak idején Szabó Ervin is megdicsérte. Alig jelent meg a könyvem, ennél jóval fontosabb élményben volt részem. Már 1935- ben megkíséreltem — akkor nem sikerült —, 1936-ban pedig végre megkaptam az útlevelet a Szovjetunióba. Én voltam az első Kárpátalján, akinek ez akkoriban sikerült! Égetett a vágy, hogy lássam a másik, új világot, azt az országot, melyet rajongás vagy gyűlölet font körül — kinek-kinek hite, meggyőződése, álmai szerint. Az Inturiszt révén utaztam ki 1936. augusztus 25-én. Messzire mentem — soha ilyen messzire még és soha olyan könnyű szívvel, mint akkor! Vitt a vágy, mámoros voltam. Első utam Moszkvába vezetett. A határállomásról táviratoztam Illés Bélának, régi jó barátomnak, aki akkor már a Szovjetunióban is nagynevű író volt. Másnap reggel, mikor Moszkvában kiszálltam a vonatból, már várt reám. Lelkendező viszontlátás! — Körülbelül 15 éve nem láttuk egymást. (Amikor az emigrációban Szolyván tartózkodott, nemegyszer meglátogatott Nagyszőlősön.) Első szava ez volt: „Milyen friss vagy — mintha nem is utaztál volna nappalon-éjszakán át...” Elvitt egy szállodába, melynek ablaka a Kremlre nyílott. Sietett, éppen Louis Aragonnnal, a nagy francia íróval volt találkozója. Moszkvai tartózkodásom alatt szívélyes baráti figyelemmel kalauzolt, elvitt a Sarló és Kalapács szerkesztőségébe, ahol jól ismertek, s arra kértek, küldessem címükre szabályosan a Korunkat. Moszkva— Harkov—Szebasztopol—Odessza—Jalta— Kijev: négy hetet töltöttem ott, s egy új világ, az én világom szívetelmét tápláló élményeivel eltelve tértem haza. E visszaemlékezésben feleleveníteni a négyhetes ott-tartózkodás rengeteg benyomását — meddő kísérlet volna. De nem maradtam akkor adós: kevéssel hazajövetelem után egy kis könyvvel visszhangoztam utam élményedre. A könyvecske címe: Szovjetföldön. A kassai Szovjetbarátok Társasága kiadásában jelent meg 1936 vége felé. Az írást ma már elhibázottnak tartom — formai szempontból. Riportot kellett volna írnom, a váltakozó, rajzó benyomások frisseségével visszavetíteni a valóság képét. Én ehelyett — teoretikus szellemi alkatomhoz híven — programszerűen beszámoltam a szovjet társadalom legfontosabb intézményeiről, vonásairól, a családról, az egészségügyről, a nevelésiről, és így tovább, ami kétségtelenül gyarapíthatta az olvasó tájékozottságát, csak épp azt nem közvetíthette, ami pedig legmélyebb lényege az új világnak: mozgásban, változásban levő létét, a felívelő tendenciát. A kis írás (alig 80 oldal) egynéhány példánya Moszkvába is eljutott, Illés Béla meleg, lelkendező levélben emlékezett meg róla. A felszabadulás után, budapesti viszontlátásunkkor azt is elmondta, hogy a Sarló és Kalapács nagyon értékelő bírálatot írt róla. Itt jut eszembe, hogy az útra magammal vittem volt Illyés Gyula könyvét, a Puszták népét, mely akkortájt jelent meg. Illés Béla valahogy tudomást szerzett róla, és arra kért, ajándékozzam neki, bár a könyvnek épp közepén tartottam. Szívesen megtettem, s nemsokára egy Moszkvából jött levélben megkaptam. Illéstől a Sarló és Kalapácsba írott rendkívül méltató cikkét. Arra kért, küldjem tovább a cikket Illyésnek. Moszkvából egyenesen Pestre címezni nem lett volna tanácsos, így aztán nem is egy ízben közvetítettem levelet, anélkül, hogy a címzett sejthette volna, ki a nagyszőlősi feladó. A Szovjetunióból való hazatérésem után sikerült megszereznem a Puszták népe egy példányát, s így végre végigolvashattam Kitűnő szociográfiai tanulmány, ritka remekmű a maga nemében!... Egyike ama műveknek, melyek életemben a legnagyobb hatást tették rám. Sokáig szovjet utam élményeiből táplálkoztam s az ott szerzett tapasztalatok csak szították vad indulatoikat a „harmadik birodalom” ellen. Közben megjelent Fábry Zoltán bírálata könyvemről a Magyar Napban. Úgy vélte, hogy valahogy „rózsaszínűen” láttaim mindent odakint (a szavakra már pontosan nem emlékszem, csak a „rózsaszínű” jelzőre), s azt is felrótta, hogy írásom nem tudott megfelelő képet adni a valóságról. Ebben igaza volt, s végül méltatta a könyvecske utolsó fejezetét — Az új embert —, amely szerinte hitelesen és mértékadóan ábrázolta a nagy változást. Rosszul esett Fábry kritikája, mivel „rózsaszínűt” emlegetett. Az idő tájt jelent meg Gide kiábrándítóan ható könyve szovjet útjáról. A könyv éle csak még inkább felcsigázott. Egy másik kritika emléke is felötlik bennem. A moszkvai magyar nyelvű folyóiratban, az Új Hangban jelent meg Lukács György tollából. Lukács nemtetszését fejezi ki (a cikk címére már nem emlékszem), hogy az utódállamok egyik ismert folyóiratában egy író cikket szentel az állatoknak. Magamra véltem ismerni benne. Néhány nagy és kis macskánk pusztult el akkortájt, rejtélyes betegségben, s én sajnáltam őket. Azt hiszem, nem szégyellni való emberi fájdalmakat írtam le Beteg állatok című, a Korunkban napvilágot látott elmélkedő írásomban, melyben a lélektan, a filozófia és orvosi megfigyelések sajátosan keveredtek. (Gaál Gábornak tetszett, egy levelében azt írta, hogy a cikk „nagyon szép”.) A Lukács bírálata nem sebzett meg, nem vettem lelkiemre, inkább csodálkoztam, hogy éppen ezt az egy cikkemet (ha ugyan engem vett célba?) pécézi ki, s megfeledkezik arról, hogy évek óta szívósan és következetesen hadakozom a hitlerizmus ellen. 1939. Nincs megállás. Az események rohamléptekben haladtak. A hitleri expanzió nem ismert megállást, s 1939 március közepe táján a németek bevonultak Prágába, Csehszlovákiát protektorátusnak nyilvánították stb. Ugyanakkor a Horthy-fasizmus Csehországtól Kárpátalja teljes kiürítését követelte. De a kérés és követelés csak formaság volt, a szándékok eltökéltek voltak s a magyar csapatok március közepe táján betörtek Kárpátaljára. Március 15-e volt, este, s a családi otthonomban, a kályha mellett üldögélve töprengtem, mi lesz holnap velünk? Tisztában voltam azzal, hogy nem várhatom meg a Horthy-hadsereg bejövetelét, s tudtam azt is, hogy a cseh fegyveres erők nem lesznek képesek hatékony ellenállást kifejteni. Anyámmal beszélgettem erről eltűnődve: várjon mi vár reám? Másnap reggel hírét vettem, hogy állítólag Fancsika alatt áll a harc. Azt mondták, nem szabad tovább tétlenkednem. Közöltem anyámmal és a családdal, hogy elhagyom a várost, mert akárcsak ők, én is teljes tudatossággal felfogtam a fenyegető veszélyt. „Vörös posztó” voltam az ottani reakció szemében: az író, a „hírhedt” előadó, akit gyűlöltek, leplezetlenül. Sejtettem, mi várnia rám, ha elérne a bevonulók keze. Kora délelőtt volt, elbúcsúztam az Asszonytól, akit szerettem, és mondtam anyámnak, hogy csomagoljon, de csak a legszükségesebbeket. Szegény 20 KRITIKA