Kritika 10. (1981)
1981 / 10. szám - Kovács Dezső: Kornis Mihály: Halleluja
séges halott, borzalmas széncsomó helyett. Amit A túszszedők elmond, az a rendező és a tervező számára főleg esztétikai, művészi természetű maradt, s e téren munkájuk sikeres is. A mély átéltség és átérzettség azonban hiányzik: sem személyes, sem történeti értelemben nem igazán sajátjuk az a konfliktus, ami pedig — kiderül a szövegből — Hubaynak létkérdés. A színészek közül Tahi Tóth László Menelapsza a legkiválóbb: ez a hősködő rongycsomó egy-egy pillanatra hajdani énjeiben is megmutatkozik, sorsa ezért válthat a nevetségesből tragikusba. Hiszen — Tahi Tóth eljátssza — a maga módján Oresztésznek indult ez a Menelaosz is ... Bubik István (Oresztész) és Katona János (Püladész) inkább a darab mai rétegeire fogékony, Bajcsay Mária — akit érdekes volt a villanásra, vitatkozva a szövegben is megidézett Gyurkó László-dráma, a Szerelmem, Elektra előadására visszaemlékezve látni Elektra szerepében — inkább a klasszikusra. Mindhárman meggyőzően teremtettek figurát. Nem érheti különösebb kifogás a többi színészt sem. Noha Gyulán nem szokták összehangolni a prózai előadásokat, az Universitas együttes bemutatója kissé kapcsolódik a Hubay-drámához. „A huszonévesek halált hozó füvet termő gyönyörűszép szívében vagyunk” itt is. A Magyarok cselekedetei, avagy a végzet Voltaire kisregénye, Dugonics András veretes fordítása alapján, Katona Imre dramaturgiai és rendezői munkája nyomán nyerte el végső formáját. Végső? Éppen nem. Az együttes azt vallja, hogy az előadássorozat maga is állandó alakítás; estéről estére, helyszínről helyszínre változik a játék. Ebben az elvben nem kevés a művészi igazság, de nem ártana, ha olyasmit gyúrnának-szabnának-hangolnának át, ami már eljutott a viszonylagos készség állapotába. Mostani előadásukról ez nem mondható el. Mint a mágnesnek a vasporrészecskéket, úgy kellene a rendezőnek összegyűjtenie egy okos, érett, tehetséges közösség ötleteit, s távol hagyni azt, ami nemtelen anyag. Katona Imre azonban a folytonos kísérletezés, kipróbálás során mintha nem szívesen hagyna el akár csak egyetlen javaslatot, ötletet is, legyen az a magáé vagy másé. Túlzsúfolt és eklektikus így az előadás, sőt egy kissé fitogtatja is magáról, hogy mi mindent tud. Ez Brecht, ez Grotowski, ez Barbha — elég könnyű meglátni, mi melyik tisztelt vagy kevésbé tisztelt mester iskolájából ered. S ezenközben maga a darab lesz nagyon iskolás. Eredetileg is tanító mű volt; példázat most is. Amit a magyarok cselekednek, az csupa rossz — s egyben nevetséges — dolog; a szép, becsületes, bölcs, tehetséges és naiv Zadig, a fiatal főhős pedig mit sem sejtve folyton bevágtat a bajba, így-úgy — véletlenül — ki is kecmereg belőlük, s végül (higgyük el) minden jóra fordul. Ha Zadigban volna egy kevéske Oresztész zabolátlanságából, virtusából — ha Oresztésznek jutott volna Zadig mosolyos nyugalmából... Az együttes tagjai fegyelmezetten, nagy ügyszeretettel végzik a dolgukat az egymással formában, színben, jelentésben feleselő díszletelemek között. Mégis, az igazi örömet elengedettebb, lazább, humorosabb pillanataikkal szerzik. Amikor nem akarnak látható koncentrálással igazodni modern színházi tízparancsolatok pontjaihoz. Filadelfi Mihály Torzó Messiását a legszorosabb szálak kötik Békéscsabához, s így persze az egész Viharsarokhoz. Áchim L. András, az egykori parasztvezér a főhős, indulat és stratégia viszonya a tárgy. Áchim nem tud valóban nagyformátumú politikussá válni, mert ami igazság a szívében, az rögtön ige és szólam az ajkán és robaj a tetteiben. Környezete, a fércemberkék viszont hatásosan és jókor tudják elvként, igazságként érvényre juttatni vaskos hazugságaikat, rágalmaikat. Elpusztítják a parasztvezért, a reményembert veszik el a nyomorgó, szenvedő paraszti osztálytól. Az író erejéből csak annyira futotta, hogy közhelyes állóképekben jelenítse meg ezt a drámai sorsot. Szabályos, kevéssé érdekes párbeszédek csörgedeznek, senki és semmi nem szolgál meglepetéssel. Elporlik a jó szándék, nem élednek meg a szituáció mára utaló elemei. Pedig Sit Ferenc rendező mindent megpróbál, hogy életet leheljen ebbe az anyagba. Olykor egyszerre három-négy színhelyen játszatja a valóságos és a háttér-cselekményt — de a szimultán színpad is csak a drámától független érdekesség — és részben rejtély — marad. Nóta- és táncdalénekesnő búg-csilingel-csücsörít közönségének — helyes, ha befogjuk a szemünket, fülünket. Talán Mikszáthot, Móriczot idézi egy-egy jelenet — de mintha A Noszty fiúból csak a snájdigság, a Rokonokból az üres öltözék érkezne el a színpadra S hiába lebeg egy zavaros, de látványos jelenetben ég és föld között Áchim koporsója, inkább nevetni, mint megrendülni van kedvünk. Sík Ferenc, néhány ízlésbeli és tartalmi tévesztés árán, de így is megmenti ugyan, ami megmenthető — ám darabot alaposabban, szigorúbban kell választani. Ne a tárgy helybéli kötődése, hanem a mű színvonala legyen a meghatározó. écs Károlyt általában katonatiszti, s nem parasztcsizmába szokták bújtatni. Most csizmát húz , de egyik legintellektuálisabb alkatú színészünk ettől még nem tud, nem tudhat a parasztvezér bőrébe bújni. Elegáns mértéktartása, okos indulatossága minden művészi törekvése ellenére is messze van Áchim jellemétől. A számos szereplő közül Sze Lajos gyűrött parasztembere marad emlékezetes. TARJÁN TAMÁS , Kishonti Ildikó a Túszszedőkben 35 szeretők, egy vegyeskereskedés s annak társadalmi élete mind felszínre kerülnek, ütköznek a mával, a későbbi generációk jelenével. A múlt és a jelen keveredik Lebovics Miksa elboruló tudatában: a vegetáló lét s az egykori snájdigság valamiféle öreges zsugorisággal társul, ami legtöbbször agresszív indulatokat vált ki az izgága unokából. Lebovicsnak ezzel szemben nemhogy múltja, de jelene is alig van, pontosabban minden megjelenik a színen, ami életének koordinátái közül jelentős lehet, a szűkebb élettér, a hivatal, az elvált feleség stb., csupán Lebovics Ernő nincs jelen ezekben az epizódokban, azaz elszenvedi a világ „akcióit”, mindazt, ami vele, de jobbára nélküle megtörténik. Kornis nem hagyományos dramaturgia szerint építkezik, művében úgyszólván nincs előrevivő cselekményszál, csak életfoszlányok vannak, melyek átviharzanak a szűkös szobán, megérintik, aztán magukra hagyják hőseiket. Minden együtt van itt, de összetorlódottan, a szubjektív és történelmi tér: érzelmek, tárgyak, indulatok és akaratok kusza egymásradobáltságban, groteszk egymásrafelelésekben. „Minthogy egy olyan tudat szemén át látjuk a világot, mely nem rendelkezik belső kohéziós erővel, a világ atomjaira hullva, zűrzavarosan jelenik meg előttünk” — írja a Hallelujáról Cselekvés-nosztalgia című tanulmányában Radnóti Zsuzsa. Az előrevivő cselekményt a történés hiánya, a „negatív történet” hivatott helyettesíteni. Abszurd komédiát látunk: a nagyapa s az unoka mindvégig az apára várnak; az öreg, hogy megszabaduljon az izgága gyerektől, s Ernő kellőképpen megdorgáltasson, a fiú pedig hogy beárulhassa a nagyapát, s legyen valaki a közelében, „akit szerethet”. E várakozás (közel három órányi) összezárt, sokszor brutális fizikai kényszere intenzív jelenlétet követel mindkét szereplőtől, s eközben megy végbe mindaz, ami életérzéseiket nagyobbrészt meghatározza. Az apa a színjáték végén jelenik csak meg, de nem az az apa, aki után mindketten sóvárogtak, hanem egy ostoba, szerzésmániás pojáca. Lebovics szeretetvágya így válik még inkább érzékelhetővé — dramaturgiai találat, hogy az anya mindvégig távol marad, s a fiú sóvárgása így pszichológiailag is nyomatékot kap. Kornis műve nemzedéki dráma, de nem a szó hagyományos értelmében; nem a korosztályok konfliktusait kelti életre, nem a drámai összeütközéseket jeleníti meg, hanem a személyiségben végbemenő alakváltozásokat inkarnálja, az erkölcsök természetrajzát, átváltozásait állítja előtérbe (persze nem moralista módon), s a kondicionáló közeget együtt mutatja be azzal, hogy milyen emberekké lettek hősei az adott magán- és közéleti szituációkban. S már itt utalnom kell rá, hogy az eddig KRITIKA Komis Mihály: Halleluja O lyan ez a dráma, mint egy nyomasztó álom. Álomkép, mely a főszereplő, Lebovics Ernő serdületlen, koravén felnőtt képzeletében megjelenik. A nyitó és záró képben ő áll a Játékszín színpadán, mint egy kisgyerek, búgócsigázik, s a játékszer zajára, a lassan szivárgó, lágy zenei hangokra lépnek színre életének résztvevői s teremtődnek életre e világ összes rekvizitumai. öreg nagyapa fekszik a zsúfolt szobában, s Lebovics, az unoka, a harminc-egynéhány éves infantilis gyermek ott téblábol, rohangász körülötte, hol beül egy iskolapadba (mely gyerekszobájának része és hivatali íróasztala is egyben), hol az asztalról a zongorára ugrál, hol a telefonkagylóba üvöltöz, vagy az öreggel szópárbajozik. A kilencvenéves, szenilis öreg, Lebovics Miksa magában hordozza a múltat, a személyeset és a történelmit egyaránt, s válogatás nélkül zúdítja az éppen közelében levő emberre, unokájára. A múlt szorító érzései; a félelem, a deportálás, a háború emlékei, a valamikori egzisztencia elvesztése; s az egyszemélyes múlt, asszonyok, Bodnár Erika és Márton András