Kritika 11. (1982)
1982 / 10. szám - Zappe László: Lengyel vélemények a Lengyel Írószövetségről
25 KRITIKA Lengyel vélemények a Lengyel írószövetségről A lengyel politika és gazdaság megújulási folyamata természetesen kihat a kulturális élet területeire is. Mélyreható eszmecsere folyik a művészetek feladatairól, helyzetéről az új rendben, s ugyanakkor természetesen a művészeti élet formáiról, kereteiről, a művészetek viszonyáról a párt- és az állami vezetéshez. Ahogyan Jerzy Kossak hangsúlyozta az Argumenty ez évi 9. számában megjelent cikkében: „Mint a nemzet pártja, felelősek vagyunk az egész lengyel művészetért, és az egész művésztársadalomért, azaz nekünk kell létrehoznunk azokat a mechanizmusokat, amelyek véget vetnek annak a szellemi hanyatlásnak, amely a művészeti köröket immár évek óta jellemzi, és melynek szimptómái az utóbbi időben különösen erősen megmutatkoztak.” Ezzel kapcsolatban Kossak utal egy másik nagy vitakérdésre, a pluralizmus értelmezésére a mai lengyel kultúrában: „A Szolidaritás nézőpontja e kérdésben igen érthető volt A teljes laissez-faire programja volt ez, amely kiiktatta a társadalmi cselekvés irányait minősítő kritériumokat, s az eszmei-politikai értékelés kritériumait is, és így szabad teret engedett az antikommunizmusnak és a szovjetellenességnek. A mi értelmezésünk szerint viszont a jelenkori lengyel művészet irányzatainak sokfélesége a különböző világnézeti áramlatok sokféleségét és kölcsönhatását jelenti a tolerancia légkörében és bizonyos — valamennyi partner által elfogadott — általános elvek alapján.” Ilyen problémák közepette vetette fel Kazimierz Kozniewski a Trybuna Ludu június 13.-i számában, hogy „Szükségünk van-e írószövetségre?” A szükségállapot bevezetésekor ugyanis felfüggesztették a művészeti szövetségek tevékenységét, de azóta a Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsának döntései alapján e szövetségek egymás után kezdik meg működésüket, kivéve az írószövetséget. Kozniewski e tényt azzal egészíti ki, hogy ugyanakkor „a szövetség, mint a lengyel írók szociális kérdéseivel foglalkozó intézmény ma is létezik és működik. Működnek a szociális bizottságok, működik az írószövetség étterme (a mai időkben rendkívül fontos intézmény!), naponta néhány órán át nyitva tart a kávéház. Az írók ösztöndíjakat kapnak, változatlanul biztosítva van számukra az orvosi ellátás. Hetente néhány alkalommal nyitva tart az írók könyvtára. Üzemelnek az alkotóházak: Zakopanéban és Varsó mellett Nem “■üzemel-« viszont a Lengyel Írószövetség vezetősége. És ez már a megfelelő politikai megegyezés hiányából következik, minthogy éppen ez a vezetőség volt az, amely 1981-ben olyan egyértelműen és határozottan — bár be kell ismerni, hogy nem kalandor módon — támogatta a Szolidaritás Országos Egyeztető Bizottsága politikai magatartását és tevékenységét.” A továbbiakban Kozniewski megkísérli felvázolni a megújuló írószövetség lehetséges formáit. Kétféle ellentétes elképzelést lát az írói körökben. Az egyik az írószövetséget pusztán érdekvédelmi szervezetként fogná fel, tevékenységét lényegében egy szakszervezetére redukálná. Ezzel szemben azonban felveti, hogy „az írás természeténél fogva politikai szakma, és bármennyire elzárkózna is az író a politikától, ez a politika adja az írás savát-borsát, és ez a politika mindig jelen lesz az írók szakszervezetében.” Az érdekvédelmi feladatokat egyébként is elláthatja a szerzői jogvédő szervezet vagy valamilyen irodalmi alap. Másik lehetőségként az eszmei szövetség gondolata vetődik fel. Kozniewski úgy látja: „Ha a másik koncepciót, az eszmei Szövetség koncepcióját fogadjuk el, melynek tagjai azért tömörülnek, hogy nagyobb hatást gyakoroljanak a közügyekre, ebben az esetben a lengyel államnak létre kell hoznia egy irodalmi alapot, mint az írók szociális kérdéseivel foglalkozó államigazgatási szervet. Ez esetben ugyanis azok, akik más eszmei vagy politikai nézeteket vallanak, bizonyára nem kívánnak egy ilyen írószövetség tagjai lenni.” S noha mindebből következően Kozniewski elképzelhetőnek tartja, hogy sokféle csoportosulás, több, különböző írószövetség jöjjön létre, „amelyek a későbbiekben nagyobb szervezetekben egyesülnének”, maga az írószövetség úgynevezett iwaszikiewiczi modelljét véli a legalkalmasabbnak a jelenlegi helyzetben is. „Ez a modell egyesíti a szakmai szervezet és az eszmei alkotó szervezet elemeit. Van azonban egy alapvető feltétele: kordába kell szorítani és redukálni kell egyes személyek és egyes politikai csoportok túlburjánzott politikai szenvedélyeit, amennyiben a kompromisszum elve alapján helyet akarnak kapni egy ilyen művészeti szövetségben. Abban a szövetségben, amely részt akar és részt tud venni államunk kulturális és irodalmi politikája alapkérdéseinek megfogalmazásában, amely az állam és vezető pártja lojális és teljes értékű partnere lenne, és amelynek tagjai képesek lennének arra, hogy az állam érdekében a szövetség területén személyes érdekeiket és politikai szenvedélyeiket kordában tartsák egy politikai és eszmei — természetesen kompromisszum jellegű — állampolgár a konszenzus érdekében.” A Trybuna Ludu június 27-i számában Janusz Przymanowski lényegében annyival egészíti ki Kozniewski álláspontját, hogy az újjáalakuló írószövetség tagságát csakis az aktív írókra korlátozná, azaz olyanokra, „akiknek az utóbbi öt vagy tíz évben megjelent új könyve, vagy megjelent korábbi művük újabb kiadása. A kritérium tehát nem eszmei vagy világnézeti, csakis és kizárólag szakmai.” A lap július 4-i számában azután Eugeniusz Kabaté egyenesen így teszi fel a kérdést: „Kinek van szüksége írószövetségre?” Igaz, sietve válaszol is rá: „írószövetségre mindenkinek szüksége van”, „minthogy szövetségünk — azaz a Lengyel írószövetség — szakmaieszmei szövetség, ugyanakkor eszmei jellegét nem a szakmai jelleg ráadásának, hanem e szakma lényegének kell tekinteni”. Kozniewskivel főképp abban vitatkozik, hogy szerinte annak fejtegetései „zavarosak (...) és inkább zavart keltenek, mintsem tisztázzák a helyzetet, mivel az írószövetség iwaszkiewiczi modelljére hivatkozva a jelenlegi (azaz felfüggesztett) modellt mint az iwaszkiewiczi modellnek ellentmondó megoldást elveti.” Kabaré véleménye az, hogy „az írószövetség ugyanaz maradt, azok a vonások pedig, amelyeket írószövetségi ellenzékünk politikai egyensúlyhiánya vésett e modellre, korántsem jelentik azt, hogy ez a modell megsemmisült.” Úgy látja ugyanakkor, hogy „a fél év előtti megrázkódtatás korántsem tisztította meg a gondolkodást, nem csillapította le aggódó lelkünket. Az ostobáktovábbra is magabiztosak, a megfontoltakat továbbra is kételyek gyötrik. Ma a kételkedés az uralkodó lelkiállapot, bár erősödik az a felismerés is, hogy világunk megváltozott azóta, hogy először tettünk kísérletet e világ átalakítására , és korántsem a javulás irányában: ez a világ már túljutott lehetőségei delelőjén, és minden reményünk abban van, hogy meg tudjuk állítani társadalmunk és civilizációnk felbomlását, korunknak ezt az általános betegségét.” Érvek érdekében a Lengyel Írószövetséget Kabate szerint „sürgősen és előzetes feltételek nélkül helyre kell állítani, világosan közölnünk kell az önmagunkkal és a hatalommal szemben meglevőkifogásainkat, az írószövetség vezetősége fölött pedig írótársadalmunknak nagyobb ellenőrzést kell gyakorolnia, minthogy csak így őrizhető meg épségben a magas rendű eszmeazonosság, az egység a sokféleségben, így állítható helyre a hatalommal folytatott partneri együttműködés.” Ugyancsak a felfüggesztett írószövetség működésének felélesztése mellett szállt síkra az a nyolcvan krakkói író is, akiknek levelét a krakkói pártszervezet támogató állásfoglalásával együtt a Trybuna Ludu július 11-i száma közölte. Mint írják: „Síkraszállunk a Lengyel Írószövetség eddigi alakjának megőrzéséért — egy olyan szervezetért, amelynek működési területe nem a politika, hanem a lengyel irodalom és a lengyel kultúra javára végzett munka — a Szövetség alapszabálya szellemével és betűjével összhangban. Ilyen volt Iwaszkiewicz írószövetsége (...), melynek vezetősége nagyrészt a »mai« felfüggesztett vezetőség tagjaiból állt; annak a vezetőségnek a tagjaiból, amely folytatta az Iwaszkiewicz-hagyományt, és célul tűzte ki a lengyel írók méltóságáról, az alkotó munka feltételeiről való gondoskodást.” Július 18-án erre a levélre válaszolva fejtette ki Kozniewski, hogy támadása nem az írószövetség, hanem annak 1981-es modellje, variánsa ellen irányult: „A Lengyel írószövetség 1981-es modelljét ugyanis nem az írótársadalom szempontjából, nem a lengyel irodalom vagy a lengyel kultúra szempontjából tartom károsnak, hanem a lengyel állam szempontjából, amilyen formában ez a lengyel állam most létezhet. És jelenleg minden értékítéletemnek ez az egyedüli és legfontosabb kritériuma.” Éppen ezért rámutat arra, hogy világosan különbséget kell tenni a vitatott 1981-es írószövetség és az írószövetség korábbi különböző formái között. „Ne próbáljuk félrevezetni egymást látszatérvekkel. A Lengyel írószövetségről kialakult vita nem a Stefan Zeromski által alapított írószövetségről folyik (...), de nem is arról a szövetségről, amely az 1960—1980-as évek között működött. Ezt a szövetséget én teljes erőmből támogattam, azok az írók viszont, akiket 1981-ben a Lengyel írószövetség vezetőségébe beválasztottak — a KOR tájékoztató bulletinjében megjelent és Iwaszkiewicz magatartását értékelő cikkek után ítélve —, támadták. A vita az 1981-es Lengyel írószövetségről folyik. A Lengyel írószövetség 1981-es modelljéről, amely korántsem volt folytatása az 1960—80 közötti évek Lengyel írószövetségének, annak az írószövetségnek, amely lényegében teljesen lojálisan együttműködött a lengyel állam kormányával és a LEMP- pel; ez az írószövetség par excellence politikai szövetség iróit, amely elvetette a kormányhoz fűződő lojális viszonyát, minthogy aktívan és színes lélekkel együttműködött a Szolidaritással, amely ezen állam lerombolására törekedett Ezt a romboló tevékenységet én öngyilkos és katasztrófához vezető tevékenységnek tartottam.” Arra a vádra felelve, hogy álláspontja megbontja a szövetség egységét, Koz- Iniewski kifejti, hogy „bizonyos állás- pontok következménye az egységes írószövetség több szövetségre történő felosztása világnézeti kritériumok alapján... Az írószövetség politikai felbontására, azaz a szövetség kifejezetten egyirányú politikai jelentőségének hangsúlyozására éppen a Lengyel írószövetség 1980. decembere végén megtartott közgyűlésén került sor.” Úgy véli, hogy éppen abban az esetben, ha Lengyelország, mint a Szolidaritást támogató írók vélték, annak programja alapján úgynevezett demo-liberális állammá lett volna (Kozniewski közbevetése: „Szerintem más történt volna”), „akkor mint minden ilyen államban — egy óráig sem létezett volna egységes lengyel írószövetség. Azonnal létrejött volna több írószövetség a legkülönbözőbb politikai, szakmai éscsoportkritériumok alapján.” Végezetül Kozniewski ismételten hangsúlyozza, hogy annak az írószövetségnek lelkes híve, amely az 1945-től vagy 1960-tól 1980-ig tiszteletben tartott elvek alapján működött. „A Lengyel írószövetség 1981-ben megszegte ezeket az elveket. Sikerül-e visszatérni hozzájuk? Bárcsak sikerülne. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha valamilyen módon sikerül úrrá lenni azon a politikai helyzeten, amely a Lengyel Írószövetségben 1981-ben dominált.” ZAPPE LÁSZLÓ