Kritika 11. (1982)
1982 / 2. szám - Filozófia és társadalmi köztudat - Filozófusokkal beszélget Szerdahelyi István
a világot teljes egészében tudja látni. Azt szokták mondani, hogy a filozófia a legáltalánosabb fogalmak tudománya. A filozófiába minden belefér. Ezzel szemben minden egyéb szellemi tevékenység — értve ezen a technikát is — rész szerint való, egy aspektusa csupán a valóságnak. A totalitás, a teljesség, mint olyan, a vallás után a filozófiában tud vagy akar, vagy próbál tovább élni. Tehát a filozófiára addig lesz szüksége az emberiségnek, amíg az ember természete olyan marad, hogy nem elégszik meg a részletekkel, hanem az általa tapasztalt, elszenvedett vagy élvezett részleteket egy nagyobb egészben, egységben akarja látni. A legszerényebb gondolkodású embernek is megvan eszerint a maga világnézete, a maga különbejáratú totalitása, amelyben a maga kis rövid élete számára elrendezi a dolgokat. Úgy látom, a filozófia egyik baja az, hogy utánozza a szaktudományok felaprózódását, megszűnt mint egységes világképet nyújtó elmélet, s szétesett logikára, etikára, esztétikára, nyelvfilozófiára, filozófiai pszichológiára, filozofikus tudományokra esett szét, és „a” filozófia, mint olyan, nem nagyon fejlődik. Azt hiszem, ez túlságosan szakszerű magyarázat. Az igazi ok kevésbé szakszerű, ezzel szemben sokkal súlyosabb. A filozófiát nem önmaga földarabolása szaggatja szét, hanem az, hogy utolérte a sors, ami általában a modern társadalom kulturális életét sújtotta. Nevezetesen: maga a társadalom is szétszakadt kis körökre, csoportokra, klubokra, eszpresszókra. A filozófiának kellene figyelmeztetnie a szaktudományokat arra, hogy ne merüljenek el végletes részletekbe, mert ennek következménye a szakbarbárság — de nem tudja hitelesen képviselni ezt az álláspontot, mert maguk a filozófusok is ugyanígy szétszakadtak kis szakmai csoportokra. Ám ez a specializálódás nem filozófiai eredetű — hiszen e tudomány a maga sajátos programját csak a teljesség keresésével tudja megvalósítani —, hanem a társadalom részekre bomlásának a lenyomata a filozófia arculatán. A probléma az, hogy míg a szaktudományban a szakosodás helyénvaló, addig a szakosodott filozófia „ellentmondás a jelzőben” — ahogy egy klasszikus logikai botlást nevezünk —, a szakosodott filozófia nem filozófia. Milyen mértékű ez a baj a magyar filozófiában? A magyar filozófia a felszabadulás után bizonyos fokig tudta teljesíteni a reá háruló feladatokat. A marxizmust aránylag széles körben, kezdő fokon el tudta terjeszteni. Tekintélyt szerzett. Ám ez az iskolás módon a lelkekbe plántált marxista filozófia nem tudta áthatni a gyakorlatot. Amikor jött az erőpróba, amikor megmutatkozhatott volna, hogy ez a hatás valóban gyökeresen átalakította a magyar társadalom gondolkodását — akkor kiderült, hogy politikai-eszmei teherbíró képessége igen kicsi. Hibája volt a Rákosi-rendszernek, hogy azt hitték: azzal, hogy a termelőeszközöket társadalmi tulajdonba vettük, a magántulajdon mint társadalmi hatóerő gyakorlatilag megszűnt. A kérdés meg van oldva, a hatalom biztosítva van, s ha az emberek szocialista módon gazdálkodnak és szocialista politikai rendszerben élnek, előbb-utóbb szocialista módra fognak gondolkodni. Elhanyagoltuk a szubjektív, a tudati tényezőt. Egy 1965-ös akadémiai közgyűlésen minderre fel is hívtam a figyelmet. A mulasztást azóta föltétlenül be kellett volna hozni. Hogy behoztuk-e vagy sem — az erre adott válasz a válasz arra a kérdésre is, hogy a mai magyar filozófia mennyiben teljesíti a reá váró társadalmi feladatokat. Én úgy látom, hogy a célkitűzés részben — ha szabad így mondanom — intézményi, hivatali vagy szervezeti síkon megvalósult. Olyan értelemben, hogy a szubjektív tényezőkkel foglalkozó szaktudományok 1965 óta fellendültek. Létrejött egy elég jól induló szociológiai kutatás és egy elég jól induló pszichológiai kutatás is. Dicsekvés nélkül elmondhatjuk, hogy ez a fejlődés a filozófia hatására történt. De mindez nem nyújtja azt, amit a filozófiának kellene elvégeznie, s hogy elvégezze — hát annak nagyon sok akadálya van. Az egyik akadály — céloztam már rá —, hogy a filozófiát utolérte az elklikkesedés végzete. Az avatott szem egy filozófiai tanulmánynak már a harmadik mondatánál észreveszi, hogy a szerzője melyik eszpresszóba jár. Hogy melyik filozófuscsoporthoz tartozik. Ez alapvető baj, s ha a magyar filozófia csak részben tud megfelelni a vele szemben támasztott társadalmi igényeknek, ennek egyik oka kétségkívül ez. Milyen más hibája van még? Ez gyökérhiba, általános magyar hiba. Én úgy veszem észre, hogy abban az értelemben, ahogyan a feladatköréről itt szó volt, tulajdonképpen nincsen filozófiánk. Nemcsak arról van szó, hogy az, ami lenne, az elklikkesedés miatt problematikus, de nincs is. Nemigen születnek olyan írások, amelyek vállalnák azt, a feladatot, hogy egy átfogó világképet nyújtsanak — azt már csak habozva merem hozzátenni, hogy embernyelven, nem szakértők számára megfogalmazva. Ennek oka az is, hogy a filozófia iránt nincs nagyobb társadalmi igény. Látható ez abból is, hogy a kulturális folyóiratoknak vagy a szaktudományoknak milyenek a filozófiai igényeik. Mint a tűztől, úgy irtózik az irodalomtörténészek és történészek többsége a filozófiai témáktól vagy a filozófiailag színeződő jelenségek megértésétől. Durván kifejezve azt mondhatjuk, hogy a dogmatikus idők marxistái kompromittálták a marxizmust. Hogy ma az emberek tömegméretekben nem érdeklődnek a filozófia iránt, azt — mondjuk így — hivatali vagy szakmai elődeinknek köszönhetjük. Ezzel nem akarom elhárítani magamról a felelősséget, mert abban a hivatalban én is bent vagyok, viszont arra már céloztam, hogy mint hivatalnok, aránylag korán, 1965-ben fölhívtam a figyelmet erre a kérdésre. Amivel itt filozófiánk adós, az az átfogó világképen túl az egész társadalom értékrendje. Erre lenne óriási szükség, az értékek régi tábláját a történelem vihara összetörte már, és nincsenek új értéktáblák. De ezek szerint hiába nyújtanánk ilyeneket, a fogadtatás eleve elutasító lenne. Igen, a ez kihat arra is, hogy a szaktudományok nem igénylik a filozófia segítségét. Ezzel szemben áll viszont az — és ez már politikai kérdés —, hogy filozófiára, értékrendre szükség van. Ha a mai magyar marxista filozófia nem áll hivatásának a magaslatán, akkor jön ez, az, amaz, kaput nyitunk a polgári eszmék előtt. Lukács József A köztudatra a filozófia a történelem során csak kivételes esetekben hatott közvetlenül. Magyarországon ma a marxista filozófiának jelentős (bár nem ellentmondásmentes) kisugárzása van az egyetemeken,, a pártoktatásban, az ismeretterjesztésben. Sőt, ha a dolog mennyiségi oldalát tekintjük, elmondható az is, hogy a magyar történelemben sosem volt még ilyen nagyságrendű érdeklődés a filozófia iránt. Ugyanakkor az emberek olykor ellentmondásos elvárásokkal is közelednek a filozófiához, amelyeket az nem mindig tud közvetlen formában és egyszerre kielégíteni. Milyen elvárásokkal? Néha a filozófiától várják az azonnali és közvetlen választ a társadalom életében felmerülő fontos, időszerű ideológiai kérdésekre, mások és máskor viszont a filozófiától az emberi élet, a történelem értelmére, céljára vonatkozó problémákra „örökzöld” feleleteket várnak. Sem filozófiánk ideológiai, sem világnézeti funkcióival nem lehetünk elégedettek. A korszerű marxizmus nem minden ponton érvényesíti kellően a hatását, sőt nem szabad leplezni azt sem, hogy nem marxista tendenciák is jelen vannak, és ellenük gyakran nem folyik megfelelő színvonalú, elvszerű küzdelem. Mindez azonban nem egyszerűen a filozófia hibája, gyengéje. S noha filozófiánk egyenlőtlenül fejlődik, nem feledkezhetünk meg arról, hogy bizonyos filozófiai tudományágazatokban értékelhető, sőt kiemelkedő eredmények is születtek az utóbbi két-három évtizedben. Például az esztétikában: Lukács nyomán nemcsak az általános, hanem az ágazati esztétika területén is vannak fontos teoretikus vívmányaink. Ez azt is jelenti, hogy a marxista esztétika ott van a művészetre, az irodalomra, a zenére, a köztudatra ható médiumok közelében. Szűkebb érdeklődési területemen, a valláskutatásban is elmondható ez. Kifejlődött itt egy olyan elméleti munka, amelynek van gyakorlati egyházpolitikai jelentősége is, másrészt elméletileg megalapozta azt a helyzetet, amelyben, a hívők és nem-hívők nemzetközi és hazai párbeszéde, vitája kibontakoztatható. (Talán utalhatnék ebben a vonatkozásban is a Világosság elért eredményeire.) Beszélhetnénk a filozófiatörténetről is, ahol szintén mutatkoznak értékek, az pedig, hogy a filozófiatörténetnek egy európai, s ezen belül egy magyar önismeret vagy a mai ideológiai harcok szempontjából mi a jelentősége — köztudott, miként az is, hogy a társadalmi formák elmélete terén nálunk jelentős eredményeket elért kutatásoknak mi a jelentősége az egész tudományosság számára. Folytathatnám, de a lényeg az, hogy bizonyos filozófiai tudományágakban felvetődött kérdéseket — azt hiszem — nem oldunk meg alacsonyabb fokon, mint ahogy ez általában a szocialista országok filozófiai életében történik. Ugyanakkor e helyzetkép visszája egy sor negatívumra is utal. Azon a területen, amit dialektikus és történelmi materializmusnak nevezünk — amin általános ontológiát, ismeretelméletet és társadalomfilozófiát értünk —, tehát a fundamentális, megalapozó jellegű kutatások területén (nemcsak nálunk, de ez édeskevés vigasz) a fejlődés egyelőre eléggé epizodikus és lassú. Annyiban epizodikus, hogy bizonyos részletkutatások folynak ugyan, de az alapkérdések átfogó, korszerű felvetéséhez és megoldásához, a fogalomrendszer finomításához sokszor hiányzik az intellektuális erő és a bátorság. Ez a mi témánk szemszögéből nézve eléggé nagy baj, hisz az esztétika vagy a filozófiatörténet nagyon közvetve járul hozzá a társadalmi köztudat általános világképének kialakításához. Sőt, azt is hozzátenném ehhez, hogy azok a tudományágak, amelyeknek sikereit említettem, szintén megszenvedik a fundamentális kutatások fejlődésének lassúságát, hiszen módszertani és elméleti alapjaikat (bár e kapcsolatok kölcsönhatásosak) onnan merítik. Ha most felteszem a kérdést, mi az oka annak, hogy éppen ezen a ponton nem kielégítő a fejlődés, több rétegben kell megfogalmaznom a választ. Köztudomású, hogy az elmúlt évszázadban csak korlátozottan ment végbe az a folyamat, amelyet Engels prognosztizált, hogy ti. a filozófia felszívódik az együttesen egyetemes világképet is nyújtó szaktudomá- Lukács József 22 ITIKA