Kritika 11. (1982)

1982 / 2. szám - Filozófia és társadalmi köztudat - Filozófusokkal beszélget Szerdahelyi István

a világot teljes egészében tudja látni. Azt szokták mondani, hogy a filozófia a legál­talánosabb fogalmak tudománya. A filozófiá­ba minden belefér. Ezzel szemben minden egyéb szellemi tevékenység — értve ezen a technikát is — rész szerint való, egy aspek­tusa csupán a valóságnak. A totalitás, a tel­jesség, mint olyan, a vallás után a filozó­fiában tud vagy akar, vagy próbál tovább élni. Tehát a filozófiára addig lesz szüksége az emberiségnek, amíg az ember természete olyan marad, hogy nem elégszik meg a rész­letekkel, hanem az általa tapasztalt, elszen­vedett vagy élvezett részleteket egy nagyobb egészben, egységben akarja látni. A legsze­rényebb gondolkodású embernek is megvan eszerint a maga világnézete, a maga külön­­bejáratú totalitása, amelybe­n a maga kis rövid élete számára elrendezi a dolgokat. Úgy látom, a filozófia egyik baja az, hogy utánozza a szaktudományok fel­­aprózódását, megszűnt mint egységes világképet nyújtó elmélet, s szétesett lo­gikára, etikára, esztétikára, nyelvfilozó­fiára, filozófiai pszichológiára, filozofi­kus tudományokra esett szét, és „a” fi­lozófia, mint olyan, nem nagyon fejlő­dik. Azt hiszem, ez túlságosan szakszerű magya­rázat. Az igazi ok kevésbé szakszerű, ezzel szemben sokkal súlyosabb. A filozófiát nem önmaga földarabolása szaggatja szét, hanem az, hogy utolérte a sors, ami általában a mo­dern társadalom kulturális életét sújtotta. Nevezetesen: maga a társadalom is szétsza­kadt kis körökre, csoportokra, klubokra, eszp­resszókra. A filozófiának kellene figyelmez­tetnie a szaktudományokat arra, hogy ne me­rüljenek el végletes részletekbe, mert ennek következménye a szakbarbárság — de nem tudja hitelesen képviselni ezt az álláspontot, mert maguk a filozófusok is ugyanígy szét­szakadtak kis szakmai csoportokra. Ám ez a specializálódás nem filozófiai eredetű — hi­szen e tudomány a maga sajátos program­ját csak a teljesség keresésével tudja meg­valósítani —, hanem a társadalom részekre bomlásának a lenyomata a filozófia arcula­tán. A probléma az, hogy míg a szaktudo­mányban a szakosodás helyénvaló, addig a szakosodott filozófia „ellentmondás a jelző­ben” — ahogy egy klasszikus logikai botlást nevezünk —, a szakosodott filozófia nem fi­lozófia. Milyen mértékű ez a baj a magyar filo­zófiában? A magyar filozófia a felszabadulás után bi­zonyos fokig tudta teljesíteni a reá háruló feladatokat. A marxizmust aránylag széles körben, kezdő fokon el tudta terjeszteni. Te­kintélyt szerzett. Ám ez az iskolás módon a lelkekbe plántált marxista filozófia nem tud­ta áthatni a gyakorlatot. Amikor jött az erő­próba, amikor megmutatkozhatott volna, hogy ez a hatás valóban gyökeresen átalakí­totta a magyar társadalom gondolkodását — akkor kiderült, hogy politikai-eszmei teher­bíró képessége igen kicsi. Hibája volt a Rá­­kosi-rendszernek, hogy azt hitték: azzal, hogy a termelőeszközöket társadalmi tulajdonba vettük, a magántulajdon mint társadalmi ha­tóerő gyakorlatilag megszűnt. A kérdés meg van oldva, a hatalom biztosítva van, s ha az emberek szocialista módon gazdálkodnak és szocialista politikai rendszerben élnek, előbb-utóbb szocialista módra fognak gondol­kodni. Elhanyagoltuk a szubjektív, a tudati tényezőt. Egy 1965-ös akadémiai közgyűlésen minderre fel is hívtam a figyelmet. A mu­lasztást azóta föltétlenül be kellett volna hoz­ni. Hogy behoztuk-e vagy sem — az erre adott válasz a válasz arra a kérdésre is, hogy a mai magyar filozófia mennyiben teljesíti a reá váró társadalmi feladatokat. Én úgy lá­tom, hogy a célkitűzés részben — ha szabad így mondanom — intézményi, hivatali vagy szervezeti síkon megvalósult. Olyan értelem­ben, hogy a szubjektív tényezőkkel foglalko­zó szaktudományok 1965 óta fellendültek. Létrejött egy elég jól induló szociológiai ku­tatás és egy elég jól induló pszichológiai ku­tatás is. Dicsekvés nélkül elmondhatjuk, hogy ez a fejlődés a filozófia hatására történt. De mindez nem nyújtja azt, amit a filozófiának kellene elvégeznie, s hogy elvégezze — hát annak nagyon sok akadálya van. Az egyik akadály — céloztam már rá —, hogy a filo­zófiát utolérte az elklikkesedés végzete. Az avatott szem egy filozófiai tanulmánynak már a harmadik mondatánál észreveszi, hogy a szerzője melyik eszpresszóba jár. Hogy me­lyik filozófuscsoporthoz tartozik. Ez alapvető baj, s ha a magyar filozófia csak részben tud megfelelni a vele szemben támasztott társa­dalmi igényeknek, ennek egyik oka kétségkí­vül ez. Milyen más hibája van még? Ez gyökér­hiba, általános magyar hiba. Én úgy veszem észre, hogy abban az értelemben, ahogyan a feladatköréről itt szó volt, tulajdonképpen nincsen filozó­fiánk. Nemcsak arról van szó, hogy az, ami lenne, az elklikkesedés miatt prob­lematikus, de nincs is. Nemigen szület­nek olyan írások, amelyek vállalnák azt, a feladatot, hogy egy átfogó világképet nyújtsanak — azt már csak habozva merem hozzátenni, hogy embernyelven, nem szakértők számára megfogalmazva. Ennek oka az is, hogy a filozófia iránt nincs nagyobb társadalmi igény. Látható ez abból is, hogy a kulturális folyóiratoknak vagy a szaktudományoknak milyenek a filozófiai igényeik. Mint a tűztől, úgy irtózik az iro­dalomtörténészek és történészek többsége a filozófiai témáktól vagy a filozófiailag színe­­ződő jelenségek megértésétől. Durván kife­jezve azt mondhatjuk, hogy a dogmatikus idők marxistái kompromittálták a marxiz­must. Hogy ma az emberek tömegméretek­ben nem érdeklődnek a filozófia iránt, azt — mondjuk így — hivatali vagy szakmai elő­deinknek köszönhetjük. Ezzel nem akarom el­hárítani magamról a felelősséget, mert abban a hivatalban én is bent vagyok, viszont arra már céloztam, hogy mint hivatalnok, arány­lag korán, 1965-ben fölhívtam a figyelmet er­re a kérdésre. Amivel itt filozófiánk adós, az az átfogó világképen túl az egész társa­dalom értékrendje. Erre lenne óriási szük­ség, az értékek régi tábláját a történelem vihara összetörte már, és nincsenek új érték­­táblák. De ezek szerint hiába nyújtanánk ilye­neket, a fogadtatás eleve elutasító lenne. Igen, a ez kihat arra is, hogy a szaktudo­mányok nem igénylik a filozófia segítségét. Ezzel szemben áll viszont az — és ez már politikai kérdés —, hogy filozófiára, érték­rendre szükség van. Ha a mai magyar mar­xista filozófia nem áll hivatásának a magas­latán, akkor jön ez, az, amaz, kaput nyitunk a polgári eszmék előtt. Lukács József A köztudatra a filozófia a történelem so­rán csak kivételes esetekben hatott közvet­lenül. Magyarországon ma a marxista filozó­fiának jelentős (bár nem ellentmondásmen­tes) kisugárzása van az egyetemeken,, a párt­oktatásban, az ismeretterjesztésben. Sőt, ha a dolog mennyiségi oldalát tekintjük, elmond­ható az is, hogy a magyar történelemben so­sem volt még ilyen nagyságrendű érdeklő­dés a filozófia iránt. Ugyanakkor az embe­rek olykor ellentmondásos elvárásokkal is kö­zelednek a filozófiához, amelyeket az nem mindig tud közvetlen formában és egyszerre kielégíteni. Milyen elvárásokkal? Néha a filozófiától várják az azonnali és köz­vetlen választ a társadalom életében felme­rülő fontos, időszerű ideológiai kérdésekre, mások és máskor viszont a filozófiától az emberi élet, a történelem értelmére, céljára vonatkozó problémákra „örökzöld” feleleteket várnak. Sem filozófiánk ideológiai, sem vi­lágnézeti funkcióival nem lehetünk elégedet­tek. A korszerű marxizmus nem minden pon­ton érvényesíti kellően a hatását, sőt nem szabad leplezni azt sem, hogy nem marxista tendenciák is jelen vannak, és ellenük gyak­ran nem folyik megfelelő színvonalú, elvsze­rű küzdelem. Mindez azonban nem egyszerűen a filozófia hibája, gyengéje. S noha filozófiánk egyenlőtlenül fejlődik, nem feledkezhetünk meg arról, hogy bizonyos filozófiai tudomány­ágazatokban értékelhető, sőt kiemelkedő eredmények is születtek az utóbbi két-három évtizedben. Például az esztétikában: Lukács nyomán nemcsak az általános, hanem az ága­zati esztétika területén is vannak fontos teo­retikus vívmányaink. Ez azt is jelenti, hogy a marxista esztétika ott van a művészetre, az irodalomra, a zenére, a köztudatra ható mé­diumok közelében. Szűkebb érdeklődési te­rületemen, a valláskutatásban is elmondha­tó ez. Kifejlődött itt egy olyan elméleti munka, amelynek van gyakorlati egyház­­politikai jelentősége is, másrészt elméleti­leg megalapozta azt a­ helyzetet, amelyben, a hívők és nem-hívők nemzetközi és hazai párbeszéde, vitája kibontakoztatható. (Talán utalhatnék ebben a vonatkozásban is a Vilá­gosság elért eredményeire.) Beszélhetnénk a filozófiatörténetről is, ahol szintén mutatkoz­nak értékek, az pedig, hogy a filozófiatörté­netnek egy európai, s ezen belül egy magyar önismeret vagy a mai ideológiai harcok szem­pontjából mi a jelentősége — köztudott, mi­ként az is, hogy a társadalmi formák elmé­lete terén nálunk jelentős eredményeket elért kutatásoknak mi a jelentősége az egész tu­dományosság számára. Folytathatnám, de a lényeg az, hogy bizo­nyos filozófiai tudományágakban felvetődött kérdéseket — azt hiszem — nem oldunk meg alacsonyabb fokon, mint ahogy ez általában a szocialista országok filozófiai életében tör­ténik. Ugyanakkor e helyzetkép visszája egy sor negatívumra is utal. Azon a területen, amit dialektikus és történelmi materializmus­nak nevezünk — amin általános ontológiát, ismeretelméletet és társadalomfilozófiát ér­tünk —, tehát a fundamentális, megalapozó jellegű kutatások területén (nemcsak ná­lunk, de ez édeskevés vigasz) a fejlődés egyelőre eléggé epizodikus és lassú. Annyi­ban epizodikus, hogy bizonyos részletkutatá­sok folynak ugyan, de az alapkérdések át­fogó, korszerű felvetéséhez és megoldásához, a fogalomrendszer finomításához sokszor hiányzik az intellektuális erő és a bátorság. Ez a mi témánk szemszögéből nézve eléggé nagy baj, hisz az esztétika vagy a filozófiatörténet nagyon közvetve já­rul hozzá a társadalmi köztudat álta­lános világképének kialakításához. Sőt, azt is hozzátenném ehhez, hogy azok a tudományágak, amelyeknek sikereit említet­tem, szintén megszenvedik a fundamentális kutatások fejlődésének lassúságát, hiszen módszertani és elméleti alapjaikat (bár e kap­csolatok kölcsönhatásosak) onnan merítik. Ha most felteszem a kérdést, mi az oka annak, hogy éppen ezen a ponton nem kielégítő a fejlődés, több rétegben kell megfogalmaznom a választ. Köztudomású, hogy az elmúlt év­században csak korlátozottan ment végbe az a folyamat, amelyet Engels prognosztizált, hogy ti. a filozófia felszívódik az együttesen egyetemes világképet is nyújtó szaktudomá- Lukács József 22 ITIKA

Next