Kritika 13. (1984)
1984 / 10. szám - Mátyás Győző: Omega, Omega...
színi játékot. Ezekben a kabaré-mókákban nincs jó színész és rossz színész; semmi különbség a Vígszínháztól kölcsönkért, neves vendégművész és a Vidám Színpadon már csak kegyelemből alkalmazott epizodista között: minden szereplő afféle poénköpő gépemberré válik, aki ledarálja és elmozogja a soron következő humor-effektusokat. 7. A mulattatás akkor jut mélypontra, ha szolgalelkűen kiszolgálja a közönséget. Nem is az embereket, személy szerint. S nem is a fejüket. Hanem a csak elméletben létező, „statisztikai” átlagnéző legközönségesebb ösztöneit. Mihelyt tíz másodperc csend van a nézőtéren, a produkció kétségbeesik. Mi az? Mi történt? Csak nem gondolkodnak? Ismerem ezt a mechanizmust. Ilyenkor sürgősen „be kell dobni” valamit. Valami rekeszizom-ingerlőt. Az utcáról, a Pesti Izé régi évfolyamából, vagy a táncoskomikus manírjaiból. A gondolkodás, ugyebár, fárasztó és lehangoló állapot, nem is mindenkinek sikerül. S ilyenkor jönnek a léggömbbé fölfújt, szakadékony ötletek, az „aktualizált” Hacsek és Sajó-szövegek, a renovált Móricka-viccek, a színészi bugyborékolások és idegsokkos rángások. Holott a művészetnek valamiképp fölényben kell lennie a közönséggel szemben. Egyenrangú együttjátszó fölényben. Még a bohócnak a gyermekét cirkuszba vivő professzorral szemben is. 8. Istenkísértő gondolat, mégis fölvetem, miért éppen a humornak kell a legnagyobb árat fizetnie a sikerért? Hát a költészet? A széppróza? A drámairodalom? Elmebeteg az író, aki önként lemond akár egy olvasóról is. Meggyőződésem, hogy az önvájkáló, ezoterikus költő, az elvontan filozofikus regényíró, az „antiszínházzal” kísérletező drámai szerző is titokban kabaré-szintű tömegsikerre vágyik. Csak nem tudja elérni. S még ha tudná is: nem teszi meg a szükséges engedményeket. Miért épp a humornak kell olcsón eladnia magát? Szellemileg miért az húzza a rövidebbet? Miért abból főzzük meg a leghígabb levest a népkonyhán? 9. Ne féljünk az „irodalomtól”. Még lophatunk is belőle. A Széchényi Könyvtárban nemcsak a régi képeslapok Móricka-vicceiből meríthetünk ihletet. A humor klasszikusai is rendelkezésre állnak. Akkora nagy baj, ha egy kabaré-jelenetet Magyarország legbutább állampolgára képtelen megérteni? 10. Kezdetben voltak a kabaré „ősműfajai”: a konferansz, a burleszk, a villámtréfa, a kupié, a bluett... Örömmel látom, hogy a Telepódium, ha kissé bátortalanul is, a régi, begyakorolt formákat kezdi változatosabbá tenni. Olyan műsorszámoktól sem riad vissza, amelyeket a kabaréban eddig „műfajidegennek” tartottak: gondolok itt egy rivaldaszélen felolvasott „naplójegyzetre”, vagy két fiatal színész intellektuális-parodisztikus párbeszédére. Hát ha még „színházi előadás” közben a kamera technikai adottságait is jobban kihasználnák! 11. „Kikkel vagyunk körülvéve!”, „Zsákutca" ... Úgy vélem, nem kellene ragaszkodnunk a tematikus műsorokhoz. Annyira nem vagyunk gazdagok. Lazább szerkezetben mellőzhetnénk a dramaturgiai gemkapcsokat, ügyetlen ötletfüzéreket, csikorgó azonosításokat. S a színi kényszerhelyzeteket is. Például nem kellene egy hivatali szcénát az utcasarkon lejátszatni, vagy a tanári katedrát két korcsmái hordóval s deszkalappal helyettesíteni ... 12. Havonta egy Telepódium, talán sok is. Ne naprakészen állítsák elő a kabaréműsorokat. A humorban pácolt mondanivalókat akkor kell föltálalni, amikor már fogyasztható állapotban vannak. E tévéjegyzet írása közben a televízió Szórakoztató Osztályának munkatársaira gondoltam. Az arcukra. A homlokukra. A szemüvegükre. A gondterhelt mosolyukra, vagy a vállrándításukra. Vajon mi jut eszükbe, amikor e sorokat olvassák? Mit tartanak megfontolandónak a nézeteimből? És mire nincs kedvük módjuk odafigyelni? Régi panasz, hogy a magyar sajtó nem ad teret az ellenvéleményeknek. Azt hiszem, a kritika nem tartozik e lapok közé. GALLAI PONGRÁC 29 FILM Omega, Omega... Közismert tény, hogy Jancsó Miklós munkásságát mindig szenvedélyes viták, sőt olykor „viharok” kísérték, és jó ideig a legélesebb eltérés éppen a rendező filmjeinek szakmai megítélése és nézői fogadtatása között mutatkozott meg. Természetesen ez a jelenség sem mechanikusan érvényesült, hiszen a közönség soraiban is fellelhetők voltak Jancsó elszánt hívei, mégis mind dominánsabbá lett az a nézői reakció, mely a rendező alkotásait olyan agresszív intoleranciával utasította el, ami talán egyetlen más művésszel, illetve tevékenységével kapcsolatosan sem volt tapasztalható. A nyolcvanas években pedig az effajta nézői attitűd szinte kizárólagossá vált, ugyanakkor a rendező legutóbbi munkáinak szakmai megítélésében is mind gyakoribbá lett az a vélemény, hogy Jancsó erejéből leginkább már csak fáradt, kiüresedett önismétlésekre vagy tartalmatlan blöffökre futja. Mindez azonban korántsem jelenti a nézői és a kritikusi vélekedés konszenzusának kialakulását, hiszen túl a művekhez való viszony adott esetben nyilvánvaló különbségein, a „hivatásos bírálók” egy-egy konkrét alkotásra vagy jelen esetben egy pályaszakaszra vonatkozó elmarasztaló esztétikai ítélete általábannem azonos a rendezőiformaelv, módszer, világlátás egészének elutasításával. Az előbbieket azért említettem meg, mert bár a rendező legutóbbi műveiben tagadhatatlanul több jele is volt már a bágyadt önismétlésnek, „önepigonizmusnak”, mégsem tudok egyetérteni azzal a véleménnyel, hogy Jancsó már csak erre képes, s így nem hiszem azt sem, hogy legutóbbi munkáira főként az általa kialakított kifejezési eszközök elkoptatása, rutinszerű újraalkalmazása lenne jellemző. Annál is kevésbé hiszem mindezt, mert úgy gondolom, hogy éppen Jancsó legutóbbi munkái közül Budapest-zene című filmje kitűnő alkotás, s véleményem szerint a Faustus Doktor boldogságos pokoljárása című „variációsorozat” — minden hibájával együtt is — értékesebb mű annál, ahogyan általában a kritika minősítette. Az előbb említett két alkotás nem volt szoros értelemben vett játékfilm, s eza tény át is vezet egy újabb kérdéskörhöz. Többen ugyanis Jancsó kifáradásának tüneteit, tartalom és forma adekvát egységének elvesztését látják abban is, hogy a rendező egyre többféle műfajjal és matériával kísérletezik. Ezzel kapcsolatosan megint csak azt hiszem, hogy ez az újabb keletű sokrétűség önmagában még korántsem bizonyítja az alkotói invenció kiapadását, annak ellenére, hogy e „kirándulások” során Jancsó több kudarcot vallott, mint amennyi sikert aratott. Az eddigi fejtegetéseket azért is tartottam fontosnak előrebocsátani, mert úgy tűnik, Jancsó Miklós Omega, Omega .. . című filmjével kapcsolatosan mindazon „vádak” helytállóak, melyeknek a legutóbbi rendezői szakaszra vonatkozó általános érvényességét éppen az előbbiekben vitattam. E filmben egyfelől láthatólag elhibázott a műfaj- és tárgyválasztás, hiszen Jancsónak alig akad mondanivalója témájáról, másfelől, s az iméntiekkel összefüggésben a rendező megszokott formai eszközei az adott kontextusban képtelenek szervesülni az ábrázolt „tartalommal”, s ekként többnyire üressé, külsődlegessé válnak. Márpedig ezek a tények látszólag azt az ítéletet támasztják alá, amely Jancsó utóbbi munkáival kapcsolatban az ellaposodást, a kiüresedést állandósulni véli. S többek között ezért is igyekeztem a korábbiakban ezt a felfogást preventív módon vitatni, hiszen tagadhatatlan, hogy az Omega, Omega című produkció csapnivaló film, ami azonban még korántsem lehet annak bizonyítéka, hogy Jancsó az utóbbi időkben már csak ilyeneket hoz létre. Mindenesetre a szóban forgó koncertfilm valóban rendkívül gyenge produkció, minden valószínűség szerint Jancsó eddigi legrosszabb munkája. Pedig ez a film sem akármilyen ötlettel kezdődik. Az együttes katonaruhába bújtatott tagjai puskatűzben cipelik fel az Omega-zászlót a Gellérthegyre, körülöttük hullanak az emberek, de ők állva maradnak. Igaz, egy pillanatra úgy tűnik, mintha a vezér, Benkő László mégiscsak áldozatul esne, hiszen kiterítve fekszik a mellvéden, s ujjáról lelopják a gyűrűt, ő azonban felnyitja a szemét és fityiszt mutat — gondolom mindenkinek, aki az ő, illetve együttese „kimúlására vár”. Mert ők, mindent s mindenkit, talán önmagukat is túlélve még mindig itt vannak — igaz, mint a film következő szellemes kockái mutatják, már csak kiérdemesült, alaposan megtépázott hadastyánokként. Ekkor még hihettük, hogy Jancsó a maga sajátos értelmezése szerint forgat majd filmet egy együttesről mely valaha a hazai beat „alapító atyái” közé tartozott, s ezzel egy széles körű, új értékek felé orientálódó ifjúsági mozgalom ihletője és szimbóluma volt, s amelyik, bár túlélte a rock válságait, elvesztette valamikori önazonosságát, jelentőségét. Az első kockák után még úgy látszott, hogy Jancsó áttételesen a beathez még ma is tapadó illúziókat próbálja szétoszlatni, utalva arra, hogy a hajdani progresszív társadalmi mozgalom miként semmisült meg, s a beat, a rock puszta zeneként miként vált a szórakoztatóipar talán legjövedelmezőbb ágává. Mindennek érzékeltetése annál is inkább lehetséges lett volna éppen az Omegával kapcsolatosan, mert itt egy olyan együttesről van szó, melyet valamikori „úttörő” szerepéért már mítosz övez, s amelyik bármennyit „fejlődött” is technikailag vagy a mesterség fortélyait, rafinériáját illetően, elvesztette társadalmi relevanciáját, s az elüzletiesedett rock követelményeihez alkalmazkodva — tegyük hozzá: más választás híján — „zenetermelő gmk-vá” lett. Ugyanakkor az együttes, némileg saját legendájába kapaszkodva, igyekszik azt a látszatotkelteni, mintha itt töretlen progresszióról lenne szó, aminek megkoronázását ez a születésnapi koncert jelenti. Jancsó számára viszont éppen látszat és valóság imént említett ellentétének leleplezése jelenthette volna a tétet, ebből jöhetett volna létre egy igazi jancsós groteszk vagy „blődli". Az első kockákat leszámítva azonban Jancsó — akire egyébként a legkevésbé sem jellemző a bevett normák tisztelete — mintha udvariatlanságnak, kegyeletsértésnek érezné ezt a lehetőséget éppen egy születésnapi produkció alkalmából, s így a továbbiakban egy teljesen érdektelen és semmitmondó koncertfilmet rendez. Még Hernádi Gyula első kérdései mutatnak az irónia vagy a blődli irányába, hiszen Hernádi kezdetben pontosan olyan „tartalmas” kérdéseket intéz a zenészekhez, mint fátyolos szemű teenager rajongóik. Aztán hamarosan kiderül, hogy nyoma sincs itt iróniának vagy idézőjelnek, inkább a témában való járatlanság szüli az „interjúkban” elhangzó közhelyeket. Így aztán Hernádiék azt is elhiszik az egyik zenésznek, hogy kezdetben volt egy kicsi mozgalom, ami egyre terebélyesedett és így jó KRITIKA