Kritika 13. (1984)

1984 / 10. szám - Mátyás Győző: Omega, Omega...

színi játékot. Ezekben a kabaré-mókákban nincs jó színész és rossz színész; semmi kü­lönbség a Vígszínháztól kölcsönkért, neves vendégművész és a Vidám Színpadon már csak kegyelemből alkalmazott epizodista kö­zött: minden szereplő afféle poén­köpő gép­emberré válik, aki ledarálja és elmozogja a soron következő humor-effektusokat. 7. A mulattatás akkor jut mélypontra, ha szolgalelkűen kiszolgálja a közönséget. Nem is az embereket, személy szerint. S nem is a fejüket. Hanem a csak elméletben létező, „statisztikai” átlag­néző legközönségesebb ösztöneit. Mihelyt tíz másodperc csend van a nézőtéren, a produkció kétségbeesik. Mi az? Mi történt? Csak nem gondolkodnak? Ismerem ezt a mechanizmust. Ilyenkor sür­gősen „be kell dobni” valamit. Valami re­keszizom-ingerlőt. Az utcáról, a Pesti Izé régi évfolyamából, vagy a táncoskomikus ma­­nírjaiból. A gondolkodás, ugyebár, fárasztó és lehangoló állapot, nem is mindenkinek sikerül. S ilyenkor jönnek a léggömbbé föl­fújt, szakadékony ötletek, az „aktualizált” Hacsek és Sajó-szövegek, a renovált Móric­­ka-viccek, a színészi bugyborékolások és ideg­sokkos rángások. Holott a művészetnek va­lamiképp fölényben kell lennie a közönség­gel szemben. Egyenrangú­ együttjátszó fölény­ben. Még a bohócnak a gyermekét cirkuszba vivő professzorral szemben is. 8. Istenkísértő gondolat, mégis fölvetem, miért éppen a humornak kell a legnagyobb árat fizetnie a sikerért? Hát a költészet? A széppróza? A drámairodalom? Elmebeteg az író, aki önként lemond akár egy olvasóról is. Meggyőződésem, hogy az önvájkáló, ezote­rikus költő, az elvontan filozofikus regény­író, az „antiszínházzal” kísérletező drámai szerző is titokban kabaré-szintű tömegsikerre vágyik. Csak nem tudja elérni. S még ha tud­ná is: nem teszi meg a szükséges engedmé­nyeket. Miért épp a humornak kell olcsón eladnia magát? Szellemileg miért az húzza a rövidebbet? Miért abból főzzük meg a leg­­hígabb levest a népkonyhán? 9. Ne féljünk az „irodalomtól”. Még lop­hatunk is belőle. A Széchényi Könyvtárban nemcsak a régi képeslapok Móricka-viccei­­ből meríthetünk ihletet. A humor klassziku­sai is rendelkezésre állnak. Akkora nagy baj, ha egy kabaré-jelenetet Magyarország leg­butább állampolgára képtelen megérteni? 10. Kezdetben voltak a kabaré „ősműfajai”: a konferansz, a burleszk, a villámtréfa, a kupié, a bluett... Örömmel látom, hogy a Telepódium, ha kissé bátortalanul is, a ré­gi, begyakorolt formákat kezdi változatosab­bá tenni. Olyan műsorszámoktól sem riad vissza, amelyeket a kabaréban eddig „műfaj­­idegennek” tartottak: gondolok itt egy ri­valdaszélen felolvasott „naplójegyzetre”, vagy két fiatal színész intellektuális-parodisztikus párbeszédére. Hát ha még „színházi előadás” közben a kamera technikai adottságait is jobban kihasználnák! 11. „Kikkel vagyunk körülvéve!”, „Zsák­utca" ... Úgy vélem, nem kellene ragaszkod­nunk a tematikus műsorokhoz. Annyira nem vagyunk gazdagok. Lazább szerkezetben mel­lőzhetnénk a dramaturgiai gemkapcsokat, ügyetlen ötletfüzéreket, csikorgó azonosításo­kat. S a színi kényszerhelyzeteket is. Például nem kellene egy hivatali szcénát az utca­sarkon lejátszatni, vagy a tanári katedrát két korcsmái hordóval s deszkalappal he­lyettesíteni ... 12. Havonta egy Telepódium, talán sok is. Ne naprakészen állítsák elő a kabaréműso­rokat. A humorban pácolt mondanivalókat akkor kell föltálalni, amikor már fogyaszt­ható állapotban vannak. E tévéjegyzet írása közben a televízió Szó­rakoztató Osztályának munkatársaira gon­doltam. Az arcukra. A homlokukra. A szem­üvegükre. A gondterhelt mosolyukra, vagy a vállrándításukra. Vajon mi jut eszükbe, ami­kor e sorokat olvassák? Mit tartanak­ meg­fontolandónak a nézeteimből? És mire nincs kedvük­ módjuk odafigyelni? Régi panasz, hogy a magyar sajtó nem ad teret az ellenvéleményeknek. Azt hiszem, a kritika nem tartozik e lapok közé. GALLAI PONGRÁC 29 FILM Omega, Omega... K­özismert tény, hogy Jancsó Miklós mun­kásságát mindig szenvedélyes viták, sőt olykor „viharok” kísérték, és jó ideig a legélesebb eltérés éppen a rendező filmjeinek szakmai megítélése és nézői fogadtatása kö­zött mutatkozott meg. Természetesen ez a je­lenség sem mechanikusan érvényesült, hiszen a közönség soraiban is fellelhetők voltak Jan­csó elszánt hívei, mégis mind dominánsabbá lett az a nézői reakció, mely a rendező alko­tásait olyan agresszív intoleranciával utasítot­ta el, ami talán egyetlen más művésszel, illet­ve tevékenységével kapcsolatosan sem volt ta­pasztalható. A nyolcvanas években pedig az effajta nézői attitűd szinte kizárólagossá vált, ugyanakkor a rendező legutóbbi munkáinak szakmai megítélésében is mind gyakoribbá lett az a vélemény, hogy Jancsó erejéből leg­inkább már csak fáradt, kiüresedett önismét­lésekre vagy tartalmatlan blöffökre futja. Mindez azonban korántsem jelenti a nézői és a kritikusi vélekedés konszenzusának ki­alakulását, hiszen túl a művekhez való vi­szony adott esetben nyilvánvaló különbségein, a „­hivatásos bírálók” egy-egy konkrét alko­tásra vagy jelen esetben egy pályaszakaszra vonatkozó elmarasztaló esztétikai ítélete ál­talában­­nem azonos a rendezői­­formaelv, módszer, világlátás egészének elutasításával. Az előbbieket azért említettem meg, mert bár a rendező legutóbbi műveiben tagadha­tatlanul több jele is volt már a bágyadt ön­ismétlésnek, „önepigonizmusnak”, mégsem tu­dok egyetérteni azzal a véleménnyel, hogy Jancsó már csak erre képes, s így nem hiszem azt sem, hogy legutóbbi munkáira főként az általa kialakított kifejezési eszközök elkopta­­tása, rutinszerű újraalkalmazása lenne jellem­ző. Annál is kevésbé hiszem mindezt, mert úgy gondolom, hogy éppen Jancsó legutóbbi munkái közül Budapest-zene című filmje kitűnő alkotás, s véleményem szerint a Faus­­tus Doktor boldogságos pokoljárása című „va­riációsorozat” — minden hibájával együtt is — értékesebb mű annál, ahogyan általában a kritika minősítette. Az előbb említett két alkotás nem volt szo­ros értelemben vett játékfilm, s ez­­a tény át is vezet egy újabb kérdéskörhöz. Többen ugyanis Jancsó kifáradásának tüneteit, tarta­lom és forma adekvát egységének elveszté­sét látják abban is, hogy a rendező egyre többféle műfajjal és matériával kísérletezik. Ezzel kapcsolatosan megint csak azt hiszem, hogy ez az újabb keletű sokrétűség önmagá­ban még korántsem bizonyítja az alkotói in­venció kiapadását, annak ellenére, hogy e „ki­rándulások” során Jancsó több kudarcot val­lott, mint amennyi sikert aratott. Az eddigi fejtegetéseket azért is tartottam fontosnak előrebocsátani, mert úgy tűnik, Jancsó Miklós Omega, Omega .. . című film­jével kapcsolatosan mindazon „vádak” helyt­állóak, melyeknek a legutóbbi rendezői sza­kaszra vonatkozó általános érvényességét ép­pen az előbbiekben vitattam. E filmben egy­felől láthatólag elhibázott a műfaj- és tárgy­választás, hiszen Jancsónak alig akad mon­danivalója témájáról, másfelől, s az iméntiek­­kel összefüggésben a rendező megszokott for­mai eszközei az adott kontextusban képtele­nek szervesülni az ábrázolt „tartalommal”, s ekként többnyire üressé, külsődlegessé vál­nak. Márpedig ezek a tények látszólag azt az ítéletet támasztják alá, amely Jancsó utóbbi munkáival kapcsolatban az ellaposodást, a ki­üresedést állandósulni véli. S többek között ezért is igyekeztem a korábbiakban ezt a fel­fogást preventív módon vitatni, hiszen tagad­hatatlan, hogy az Omega, Omega című pro­dukció csapnivaló film, ami azonban még ko­rántsem lehet annak bizonyítéka, hogy Jan­csó az utóbbi időkben már csak ilyeneket hoz létre. Mindenesetre a szóban forgó koncertfilm valóban rendkívül gyenge produkció, minden valószínűség szerint Jancsó eddigi legrosszabb munkája. Pedig ez a film sem akármilyen ötlettel kezdődik. Az együttes katonaruhába bújtatott tagjai puskatűzben cipelik fel az Omega-zászlót a Gellérthegyre, körülöttük hullanak az emberek, de ők állva maradnak. Igaz, egy pillanatra úgy tűnik, mintha a vezér, Benkő László mégiscsak áldozatul esne, hi­szen kiterítve fekszik a mellvéden, s ujjáról lelopják a gyűrűt, ő azonban felnyitja a sze­mét és fityiszt mutat — gondolom minden­kinek, aki az ő, illetve együttese „kimúlására vár”. Mert ők, mindent s mindenkit, talán önmagukat is túlélve még mindig itt vannak — igaz, mint a film következő szellemes koc­kái mutatják, már csak kiérdemesült, alapo­san megtépázott hadastyánokként. Ekkor még hihettük, hogy Jancsó a maga sajátos értel­mezése szerint forgat majd filmet egy együt­tesről mely valaha a hazai beat „alapító atyái”­ közé tartozott, s ezzel egy széles körű, új értékek felé orientálódó ifjúsági mozgalom ihletője és szimbóluma volt, s amelyik, bár túlélte a rock válságait, elvesztette valami­kori önazonosságát, jelentőségét. Az első koc­kák után még úgy látszott, hogy Jancsó átté­telesen a beathez még ma is tapadó illúzió­kat próbálja szétoszlatni, utalva arra, hogy a hajdani progresszív társadalmi mozgalom miként semmisült meg, s a beat, a rock puszta zeneként miként vált a szórakoztatóipar ta­lán legjövedelmezőbb ágává. Mindennek ér­zékeltetése annál is inkább lehetséges lett volna éppen az Omegával kapcsolatosan, mert itt egy olyan együttesről van szó, melyet va­lamikori „úttörő” szerepéért már mítosz övez, s amelyik bármennyit „fejlődött” is techni­kailag vagy a mesterség fortélyait, rafinériá­ját illetően, elvesztette társadalmi relevanciá­ját, s az elüzletiesedett rock követelményeihez alkalmazkodva — tegyük hozzá: más válasz­tás híján — „zenetermelő gmk-vá” lett. Ugyanakkor az együttes, némileg saját legen­dájába kapaszkodva, igyekszik azt a látsza­tot­­kelteni, mintha itt töretlen progresszióról lenne szó, aminek megkoronázását ez a szüle­tésnapi koncert jelenti. J­ancsó számára viszont éppen látszat és valóság imént említett ellentétének le­leplezése jelenthette volna a tétet, eb­ből jöhetett volna létre egy igazi jancsós groteszk vagy „blődli". Az első kockákat le­számítva azonban Jancsó — akire egyébként a legkevésbé sem jellemző a bevett normák tisztelete — mintha udvariatlanságnak, kegye­letsértésnek érezné ezt a lehetőséget éppen egy születésnapi produkció alkalmából, s így a továbbiakban egy teljesen érdektelen és semmitmondó koncertfilmet rendez. Még Her­nádi Gyula első kérdései mutatnak az irónia vagy a blődli irányába, hiszen Hernádi kez­detben pontosan olyan „tartalmas” kérdése­ket intéz a zenészekhez, mint fátyolos szemű teenager rajongóik. Aztán hamarosan kide­rül, hogy nyoma sincs itt iróniának vagy idé­zőjelnek, inkább a témában való járatlanság szüli az „interjúkban” elhangzó közhelyeket. Így aztán Hernádiék azt is elhiszik az egyik zenésznek, hogy kezdetben volt egy kicsi moz­galom, ami egyre terebélyesedett és így jó­ KRITIKA

Next