Kritika 14. (1985)
1985 / 2. szám - M. Gy.: Volt egyszer egy Edda Művek
Attila-díjas költő és Csuka Zoltánköltő-műordító portréfilmjei, a szatmári svábok éleét bemutató műsor vagy a „Ha a haza szót vallom” című film, amely egy osztálytalálkozó ürügyén vallott emberségesen, őszintén arről, mit jelentett egykor és mit jelent ma svábnak lenni Görcsönydobokon. Nem a szerkesztők hibája, hogy az 1983-as nemzetségi Fórum nem váltotta be teljesen a hozzá fűzött reményeiket, pedig a „hétköznapi” nemzetiségi adásokból szinte kezdettől kihalatszott egyfajta kritikus hang, hiszen mindenki tudja: még ma sem teljesen problémamentes sem az oktatás, sem a közművelődés, de még a nemzetiségi színezettel kevésbé jellemezhető termelőmunka sem. Gondok voltak és vannak, bizonyára lesznek is. A szegedi és pécsi stúdiók zömmel fiatal szakemberekből álló gárdája nyíltan vállalta: tükröt tart nemzetisége elé, amelyben a jó, a szép ugyanúgy látszik, mint a szeplő vagy éppen a sebhely. A műsorok gyűjtő és kisugárzási területe országos — adásról adásra a bőség zavarával küszködik tehát a szerkesztő-riporter. Ez, valamint a „fiatalabb” román és szlovák nyelvű műhelyekben a „mindent minél hamarabb mindenkinek megmutatni” szerkesztői maximalizmusa gyakran vezet a műsoridő elaprózódásához, így információforgácsokká alakul a közművelődés vagy gazdasági munka nem egy jelentős teljesítménye, eseménye. Viszonylagos rendszerességgel születnek ugyan úgynevezett tematikus műsorok is, amelyek egy -egy problémakört alaposabban elemezve járnak körül, de a jövő fuja, legalábbis nekem úgy tűnik, magazin -- különkiadás. Ehhez viszont az évi négy különkiadásnál többre lenne szükség, hiszen olyan kérdéskör, mint a városba költözők nemzetiségi művelődési igényei vagy aklubélet, számos vagy inkább számtalan akad. Még valami szól a különkiadások számának növelése mellett — az exportképesség. Az élő német zenetörténet alcímet viselő „Der Königin von Ungarn Lied” vagy a délszláv farsangot bemutató műsorakár nyugati, akár déli szomszédaink képernyőjén megállná a helyét. És mely intézménynek, mely médiának lenne az inkább feladata, hogy a pusztuló népi értékek nyomába szegődjön — bemutatva a szokásokat, a népi életmódot, a kismesterségek fortélyait (és szókincsét!), a népi építő-, díszítő- és iparművészet remetéit, s (esetleg utolsó) alkotóit, a folklórt, ha nem a Mi képernyőinknek? Olyan archívumféle alakulhatna ki Szegeden és Pécsett, amely egyrészt forrásértékű dokumentum az iránunk jövőknek, másrészt tudományos alapanyag hazai és külföldi kutatóknak, harmadrészt — és nem utolsósorban — üzlet az anyaországok televíziósainak. Persze ennek alapfeltétele az ügyes menedzselés és a fejlett technika, az, hogy 1984-ben már ne szülessenek ebben a kategóriában feketefehér filmek, öreg, beteg kamerákkal. .. Mondhatni: szegény ember vízzel főz — hiiszen egy-egy pár perces riport, különösen, hogyha két-háromszáz kilométerre kell utazni érte, nem olcsó mulatság, a színes alapanyag és színes technika pedig ugyancsak drága. De a külföldi filmforgalmazás talán megváltaná a színes technika árát az itthoni havi 20 percekben is. Mert sóhajt fakasztó látni azokat az öszvér-műsorokat, ahol fele színes, fele nem... Ebből a szempontból a két „kistestvér”, az 1982-es születésű Ecranul Nostru és a Benjámin, az 1983-as Nana Obrazovka szerencsésebb helyzetben van, szerkesztői ugyanis színesben álmodhatják műsoraikat. Az adások tetemes része mind a négy nemzetiségnél leginkább interjú, illetve riportnak álcázott beszélgetés. Jó-e ez vagy nem, nem tudom. Azt hiszem, a lényeg az, hogy a megszólaló emberek mit mondanak, milyen értékeket sugallnak, mennyire tud azonosulni különleges vagy éppen nagyon is mindennapi céljaikkal a néző, rokonszenves-e neki a munkának, a kultúrának, a nemzetiségi létnek azon vállalási formája, amelyeket a riportalanyok — természetesen anyanyelvükön, gyakran dialektusban, folyékonyan vagy meg-megdöccenve elmondanak a kamera előtt, személyiségükkel és/avagy munkájukkal, életművükkel hitelesítve szavaikat. „Igazán köszönjük, hogy kicsi kis falunkat az országnak bemutatták” — írták egyszer a gannai asszonykórus tagjai egy képeslapon a szerkesztőnek. Inkább mi, nézők köszönhetjük, hogy az évek során oly sok remek emberi és művészi közösséggel ismerkedhettünk meg a műsorokban. Bár a példa onnan való, de ezúttal nemcsak a tánccsoportokra, énekkarra gondolok, hanem a kevésbé látványos, de nem kevésbé meghatározó és fontos közösségekre: téeszekre, elnöktől az állatgondozóig, takarítóasszonyokra és csirkenevelőkre, tantestületekre és diákkollektívájára, magyarán olyan közösségekre, amelyek végül is a „hátországot” jelentik a kórusnak, a tánccsoportnak. Sokszor és sokan hivatkoztak már a „pozitív példa előrevivő erejére”. A villámportrék, az öt-hét percbe életeket sűrítő dokumentumfilm-miniatűrök sora tulajdonképpen egy szál virág, egy kalapemelés azok előtt, akik vállalják — és nem is olyan néma szemrehányás azoknak, akik, bár sokat tehetnének nemzetiségükért, visszahúzódnak. Természetesen erőltetni semmit sem szabad, nem is kell. A két stúdió büszke lehet tapintatos, de céltudatos, okosan politikus riportereire. Nagy részben rajtuk múlik az is, hogy egy-egy nevezetes évfordulós témáról is a nemzetiségi és történelmi sajátosságokat figyelembe véve, az aktuális társadalmi mondanivalót emberközelbe hozva szólnak (például 1848 a korabeli pécsi német sajtó tükrében, magyarországi délszlávok a partizánharcokban), régi — már a nemzetiségi televíziózás viszonylatában régi dokumentumokat, tervezeteket tovább lapozgatva, időben előre haladva nagyon sok hajdani terv vált valósággá, konkrét műsorötletektől az általános célkitűzésekig. Jelen írás befejezéséül ezekből kölcsönzök egy mondatot: „Az interetnikus, interkulturális kapcsolatrendszereket vizsgálva ne csak azt vegyük észre, ami megkülönböztet és elválaszt, hanem keressük azt is, mi köt össze bennünket!” C. SZALAI ÁGNES A Az Unser Bildschirm első adásából Volt egyszer egy Edda Művek Ha a televíziós műsorokat minősítve nálunk is odaítélnék a leggyengébb produkciókat megillető Citrom-díjat, akkor a Péntek esti randevú műsor általam látott adásainak legtöbbje jó eséllyel pályázhatna erre az „elismerésre”. Nem akarok persze igazságtalanul általánosítani, el kell ismernem, hogy éppen a nagyrészt lehangoló színvonalú produkciókból adódó tapasztalatok miatt nem szegődtem a műsor hívévé, nem kísértem azt feszült figyelemmel. Persze mitől vártuk volna mi, nézők körömrágó izgalommal a következő „törzsadást”, ha a korábbiak szinte nem tettek mást, mint azt, hogy a „hű de fiatalok vagyunk" égisze alatt elképesztő mennyiségű bárgyúságot és közhelyet hordtak össze erőltetett álviták és szalon-disputák keretében. Ám hogy ezt a műsort nemcsak ilyen elvek és módszerek szerint lehet elkészíteni, arra a Péntek esti randevú legutóbbi adása is példát szolgáltatott, amikor Almási Tamás Kölyköd voltam című, az Edda Művekről forgatott, érdekes és izgalmas dokumemtumfilmjét láthattuk. Különösebben bizonygatni, azt hiszem, nem kell, hogy Almási Tamás filmjének mennyire semmi köze azokhoz a csekélyebb számú, szerencsés esetben nem nézhetetlen show-khoz, melyeket a televízióban szórakoztató műsor címén időről időre elkészítenek a hazai rock „nagy mammutjairól”, sőt helyenként már a „futottak még” kategóriába tartozókról is. Almási Tamás akkor forgatta filmjét egy sajátos helyzetű sikeregyüttesről, amikor az megszűnt, s a zenekar felbomlásának körülményeit kutatva, s némileg „történetét” is újraírva azokra a — merem mondani — társadalmi összefüggésekre, jelenségekre volt kíváncsi, amelyek a zenekar életével, fennállásával összefonódtak. Ezeket persze a film korántsem volt képes mindig felmutatni, hiszen nemegyszer maradt a felszínen, vagy ragadt meg magánjellegű érdekellentéteknél, vagy dolgozott éppen hatásvadász eszközökkel, összességében mégis érdekes az, amit az együttesről, történetéről, felbomlásáról, illetve arról a társadalmi közegről megtudunk, amelyből a zenekar tagjai többségükben származnak, s amelyből jórészt közönségük is kikerült Szinte riasztó társadalmi anomáliáikra utalnak azok a levélrészletek, melyekből megtudhattuk, hogy a zenekar tizenéves rajongói közül néhányan, más fogódzó híján, mint utolsó szalmaszálba, az együttesbe próbálnak kapaszkodni. Eleve reménytelenül persze, hiszen, mint azt Pataki Attila, az együttes vezetője is megfogalmazta a filmben, egy rockzenekar nem veheti át a család, a szűkebb társadalmi háttér szerepét. S itt érkeztünk el ahhoz a kérdéshez, hogy napjainkban egy zenekar egyáltalán milyen funkciót tölthet be, milyen igényeket elégíthet ki. S azt hiszem, az együttes tagjainak ehhez a kérdéshez való eltérő viszonya részint a zenekar felbomlásának okait is magyarázza. A filmből úgy tűnt ki, hogy az együttes tagjai — s elsősorban a zeneszerző és szövegíró, vagyis a tényleges munka oroszlánrészét vállaló Slamovits István — mintegy a beat heroikus korszakát folytatva, illetve azt feltámasztva, főként abban hittek, hogy az együttes működésének értelmét az adja, ha közönségüktől nem elválva, értük és a nevükben szólalnak meg. Csakhogy napjainkban már korántsem elég a dalok minőségére és tartalmára koncentrálni,hiszen — s ezt, ha tetszik, ha nem, el kell ismerni — a rock elsősorban üzlet, méghozzá olyan, amelyik nálunk szinte átláthatatlanul kaotikus feltételrendszerek közepette működik. Pataki Attila pedig, mint a filmből kiderült, egyre inkább abban szerzett elévülhetetlen érdemeket, hogy az együttest, illetve produkcióit eladja. (S tegyük hozzá, nem is lehetett ez olyan egyszerű feladat a mandarinok közé a „külső körből” betörni igyekvő, vidéki zenekar esetében.) Hangsúlyozom tehát, anélkül az üzleti „bruszt” nélkül, amit Pataki Attila magára vállalt, valószínűleg az Edda Művek nem lett volna azzá, amivé lett. Más kérdés, hogy ez KRITIKA