Kritika 16. (1987)

1987 / 8. szám - Vezér Erzsébet: "Ne csináljunk legendákat..." Beszélgetés Zelk Zoltánnal

7 „Ne csináljunk legendákat...” Beszélgetés Zelk Zoltánnal Zelk Zoltánnal készített beszélgetésem egyike annak a mintegy kétszáz interjúnak, melyet a Petőfi Irodalmi Múzeum kötelékében eltöltött pályámon irodalmi emlékezésekből gyűjtöttem. Ezekből mindössze egy vékony füzet jelent meg még 1967-ben, és most, hogy egy ideje ismét hozzá­juk juthatok, folyóiratokban közöltem néhányat. Amennyire időm engedi, folytatni fogom közlésü­ket. Az interjúalanyok nagy része már nem él, így a hangszalagra rögzített beszélgetések egyre érté­kesebbek lesznek az irodalomtörténeti kutatás szempontjából. Amióta ez a beszélgetés Zelkkel elhangzott, életének utolsó tíz évében sok más interjú is készült vele. Az itt közöltek egy-egy epizódját másutt is elmondta vagy leírta, természetesen más szavak­kal, más kontextusban. Mégis érdemesnek tartjuk az interjút csonkítatlan szöveggel közölni, mert így tükrözi a költő akkori lelkiállapotát. A beszélgetés eredeti felvétele meghallgatható a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárában. Mély tisztelettel üdvözlöm Zelk urat abból az alkalomból, hogy Szigligeten vagyunk és hajlandó nekem interjút adni. Drága Erzsébet, ha maga engem Zelk úrnak szólít és mély tisztelettel köszönt, akkor én ma­gát az egész interjú során nagyságos asszonynak fogom szólítani. Megtiszteltetésnek veszem. Nem tudja, uram, hogy hol él. Manapság már meg­tiszteltetés a „nagyságos asszony”. Tényleg? Itt tartunk már? Én csak azt tud­tam, hogy most már csak az számít igazán tekin­télynek Magyarországon, akinek sok pénze van. Ezért fogy úgy az én kevés tekintélyem. De hogy a nagyságos asszony milyen komoly titulus... Hogyne, a ténsasszony azért több valami­vel, de a nagyságos asszony is megteszi. Tehát akkor kezdjük el. Azt ígérte nekem, arról fog beszélni, hogy mikor feljött Buda­pestre - az egypár évvel ezelőtt volt, ugye­bár? Igen, tényleg csak néhány esztendeje, 1925 nyarán. Akkor milyen Budapestet talált, milyen atmoszférát, kikkel találkozott? Az történt velem akkor, hogy már megjelent egy versem a 365 című folyóiratban, amit szer­kesztőként ugyan Tamás Aladár jegyzett, de va­lójában­­ a bécsi Mának egyik Budapesten meg­jelent száma volt­­, valójában Kassák Lajos szerkesztette, szinte ki akarták próbálni a hazai hangulatot, hogy milyen fogadtatása van a lap­nak, kicsit tapogatózás, puhatolózás volt ez azért, hogy hogyan fogadnák az emigrációból hazajövő Kassákot. Nem hiszem, hogy ebből a lapból, ennek a visszhangjából választ kap­hattak volna, mert abban az időben a magyar avantgarde-nak semmiféle visszhangja nem volt. Nagyon érdekes dolog ez. Aki ma visszanéz fia­talemberként ezekre az évekre, azt hiszi, hogy rendkívül heves, indulatos mozgalmak voltak akkor, amelyek visszhangot váltottak ki a társa­dalomban. Valójában semmiféle visszhangja nem volt, ami természetesen semmivel sem kiseb­bíti ennek az avantgarde-nak a jelentőségét. Sőt, valami olyasféle érzésem van, hogy lapot szerkeszteni, könyvet kiadni közönség nél­kül - és ezek a folyóiratok és könyvek később mégis múlttá, sőt hőskorrá tudnak válni a szel­lemi életben -, ez valami egészen rendkívüli nagy dolog, és ehhez egy olyan formátumú ember kellett, mint Kassák Lajos, akiről én már egy­­szer-kétszer leírtam, hogy ő volt a nagy magyar avantgarde vezére és tábora is egy személyben. Én azért jöttem akkor Budapestre, mert azt hittem, hogy ha már megjelent egy versem, akkor már költő vagyok, és meg is élhetek ebből Buda­pesten, hogy költő vagyok. Annyi pénzzel, amennyiből nagyon szűkösen lehetett egy hétig élni, följöttem Szatmárnémetiből, ami tudjuk, akkor is - most is - Romániához tartozott. Egy unokanővérem Kertész utcai lakásán száll­tam meg. Nem volt könnyű dolog, mert ez a la­kás egy egészen parányi szoba volt, ahol ő férjé­vel és másfél vagy kétéves kislányával lakott. Már első nap találkoztam a magyar irodalom­mal. Falragaszokon láttam, hogy Szabó Dezső előadást tart a régi képviselőházban. Persze hogy izgatottan elmentem, és nagyon vegyes hatást tett rám ez a rendkívül színes és érdekes ember. Hatott az én tizennyolc és fél éves lelkemre és elmémre az, hogy egy író, akiről tudom, hogy híres ember, olyan kitűnő szónok, folyékonyan, szabatosan és dörgő hangon beszél, de ugyan­akkor taszított is. Rendkívül ellenszenves volt, mert azzal érte el a legnagyobb sikert a főleg egyetemi hallgatókból összeverődött közönség­nél, hogy közölte a közönséggel, hogy ő sokkal nagyobb író, mint Gorkij és bárki más külföldi kortársa. Az előadás vége felé két nő lábujjhe­gyen valamiért ki akart lopózni a teremből, de észrevette őket, és a közönséghez fordulva azt mondta: hát most tartsunk egy kis szünetet, mert úgy látszik, a hölgyek vesebajosok. Ez rám, a vidékről aznap följött fiatalemberre rettenetes hatással volt, nem így képzeltem el az írót. Még az a különös dolog is történt akkor este velem, hogy ott, Szabó Dezső előadásán ismerkedtem meg Komlós Aladárral, aki akkor a Színházi Élet korrektora volt havi 80 pengős fizetéssel. A Rökk Szilárd utcában lakott, én hazakísértem őt a kapuig, de előzőleg behívott engem a Mú­zeum kávéházba, ahol feketekávét rendelt. Én so­ha életemben addig feketekávét nem ittam, nem is láttam semmi értelmét, mire jó az. Láttam, hogy valamelyik asztalnál valaki vendég fagy­laltot eszik, én is azt kértem a pincértől. Amikor a pincér megkérdezte, hogy „habbal tetszik”, én nem mertem egy pesti pincérnek azt mondani, hogy nem. Ráhagytam, hogy habbal. Tudom, hogy annyiba került a fagylalt habbal, amiből három napig ehettem volna valamelyik olcsó ki­főzésben ebédet és vacsorát. Ez után a fagylal­tozás után kísértem el a kapujáig Komlós Ala­dárt. Évekig, sőt évtizedekig úgy emlékezve erre, hogy nem mertem egy szót se szólni a társaságá­ban, vagy ha mégis, akkor valami nagy butaságot mondtam. Ő csodálatos módon úgy emlékszik rá, hogy én elég eleven szavú és elég értelmes dolgokat mondó fiatalember voltam. Ebben az időben - mert irodalmi élet nem sok volt -, iro­dalmi élet helyett az várt rám, hogy valamiből mégiscsak élni kellene. Most nem akarom el­mondani, hogy mi mindent csináltam, hogy elő­ször telefonos fiú voltam az akkori Király utca és Erzsébet körút sarkán lévő Európa kávéház­ban, majd a kávéház bukása után a következő nyáron dodgem-kocsitologató az Angol Park­ban, sok minden még, amiről két okból nem aka­rok beszélni: egyrészt az ember a hányattatásai­val, a szegénységével, a nyomorával éppúgy ne hivalkodjon, mint a jó módjával vagy a gazdag­ságával, másrészt pedig félek, hogy belecsúsz­nék az anekdotázásba és unom már magamat, amikor anekdotázom, még olyankor is, sőt olyan­kor a legjobban, ha azt veszem észre, hogy a tár­saságomat ez néha szórakoztatja. Mégis van egy nagyon nagy irodalmi emlékem ebből az időből. Hogy ez nagy emlék és nagy dolog volt az életemben, ezt is csak ma tudom, illetve most már tudom jó néhány esztendeje. Akkor nem tud­tam. Akkor már gyakran járt Budapestre Kassák Lajos egészen csodálatos felesége - az asszony­nak és embernek is csodálatos Simon Jolán, aki el­vitt engem irodalmi kávéházakba, így a Centrálba is, és ott bemutatott egy fiatalembernek, aki ke­zet nyújtva azt mondta, hogy József Attila. Én azt mondtam neki, hogy Zelkovits Zoltán, mert az első verseim még így, ezen az igazi neve­men jelentek meg, és olyan szép ajándékot kap­tam Attilától, ami akkor is jólesett ugyan, de most esik csak igazán jól, életem egyetlen ki­nyomtatott - nem is könnyen megjegyezhető - versét elmondta kívülről. Később megtudtam, hogy őneki különös képessége volt ahhoz, hogy megjegyezzen és fejben tartson verseket. Azért mindenképpen, ha megkérdeznék tőlem, hogy életemben mi az a néhány dolog, amire büszke vagyok, ezt nem utolsónak mondanám. Hát most ugorjunk egy nagyot. Ki keresztelte át magát Zelkké? Én magam. Úgy történt, hogy mikor megje­lent a versem Zelkovits néven, akkor én még Pesten megértem Kassák hazajövetelét az emigrá­cióból, sőt ezzel is hadd hencegjek el, én voltam az egyetlen ember, aki várta őt a Keleti pálya­udvaron, nem egészen húszéves koromban. Simon Jolánnal érkezett és álöltözékben. Értsék ez alatt, hogy nem a nagy karimájú tót kalap, hanem egy normális karimájú kalap volt a fején, és ő, aki addig mást mint orosz inget nem viselt, olyan galléros inget vett magára, amiben még csokornyakkendő is volt. Akkor tényleg nem ismerhetett rá senki. Teljes álöltözék volt, és akkor a pályaudvar­ról nem taxival, de nem is konflissal, hanem vil­lamossal elmentek abba a lakásba, amelyik la­kásnak a címét megtalálhatja az, aki kezébe veszi a szerintem legjobb magyar avantgardista folyóiratnak, a Dokumentumnak valamelyik példányát az öt közül - mert öt szám jelent meg összesen -, azon olvashatja, hogy szerkesztőség: Sziget utca - ha jól emlékszem - 14. A számban nem vagyok biztos. Aki ezt ma könyvtárban ki­kéri és elolvassa valamiért, mert kutat valami után, az nyilván maga elé képzel egy szerkesztő­séget, amelyik úszik a villanyfényben, gépírónők verik a billentyűket, altiszt van, akit a főszer­kesztő, Kassák, kéziratokkal ide-oda szaladgál­­tat. Hát azért hadd mondjam el, hogy ez a szer­kesztőség a következőképp nézett ki: a Sziget utcában ma egy azóta lebontott, jellegzetes pro­letárházban lakott Kassák Lajos édesanyja, a leg­szebb nevű nők egyike, mert a lányneve Istenes Erzsébet volt. Mind a két szoba udvarra nyílott. Zelk Zoltán Szigligeten KRITIKA

Next