Kritika 19. (1990)

1990 / 1. szám - Molnár Miklós: Az érzelmi elit

vétel, az önkormányzati autonómia eddig taga­dott értékeit. A baloldaliság ügye azonban ezzel még nincs letudva. Az értékek szintjén van egy szerves kontinuitása a baloldaliságnak a progresszív mozgalmi hagyományokban, és megvan ez a régiók történeti sajátosságaiban rejlő sajátos értelmiségi magatartásban, ethoszban is. Baloldali az, aki szolidáris az elesettekkel és elnyomottakkal, és kész tenni azért, hogy sor­suk jobbra forduljon. A szolidaritás azonban több, mint a rossz lelkiismeretet könnyítő kari­tatív tevékenység; a bajok strukturális okait is meg kívánja szüntetni. Ez a magatartás a keresz­ténység legnemesebb hagyományait viszi to­vább, de túlmegy azon, a határozott társadalmi és politikai elkötelezettségig. A szolidaritásnak ez a hagyománya, amely erős volt a munkás­­mozgalomban, eltompult, időnként el is veszett valahol az ún. etatista „szocializmus építésé­nek” útján. Az utóbbi években már éppenséggel ellenzéki színekben kezdett feltámadni, miután a hivatalos reform-eufóriába se illett bele. De semmi esetre sem vált időszerűtlenné. Ami az értelmiség sajátos ethoszát illeti, igazat kell adnunk Bergyajevnek, aki szerint az orosz — és az egész kelet-európai — értelmi­ség egyben ideológiai képződmény. Az elmara­dottság és nyomorúság megszenvedése és tuda­tosítása, erős szociális érzékenység, messianisz­­tikus küldetéstudat, apostoli alázat a nép szol­gálatában — mindezek a baloldali értelmiségi magatartás majdnem máig jellemző ismérvei. Igaz, ezekből a sajátosságokból sok baj is szár­mazott. De ez az ethosz érték is egyben, aminek a szélsőségeit le kell ugyan faragni, de amely féket jelentett és jelent a privatizálással és tár­sadalmi közönnyel szemben, és a fejlődés ösztökéje és húzóereje lehet. A baloldaliságot azonban, s ennek az ethosz­­nak a pozitív tartalmát mindig újra konkrétan meg kell határozni. A mai társadalmi válság időszakában, amikor a rohamos változásokkal együtt nő az újabb úttévesztés kockázata, fon­tos, hogy ne hagyjuk homályban a baloldaliság, illetve a progresszió tartalmát, hanem konkreti­záljuk értékeinket. Erre annál nagyobb szük­ség van, mert a politikai retorika, az értékek madárnyelvén csiripelve, igen nagy mértékben hasonul egymáshoz. Senki nem harcol a szabad­ság ellen — írta Marx —, mindenki legfeljebb a mások szabadsága ellen harcol. A különbség az általános értékek specifikációjában rejlik; abban, hogy milyen társadalmi és egyéni érde­kek fejeződnek ki bennük, milyen tényleges társadalmi ellentmondások és konfliktusok rej­lenek az értékek homlokzata mögött, és azokra milyen gyakorlati megoldást javasolunk. Itt válnak el egymástól a szellemek. Ki ne akarna jólétet - de kinek, és milyen áron? A népjólét látszólag semleges fogalmában a világ összes etikája benne rejtezik - mondja Max Weber. D­e hogy ne rejtőzzek én se a szavak mögé - nincs okom tagadni baloldali és szo­cialista elkötelezettségeimet —, úgy gon­dolom, ma itt és most baloldali az, aki a gazdasági válság megoldásának terheit nem hárítja át­­ a könnyebb ellenállás irányába mozogva — kizárólag a bérből és fizetésből élőkre és a nyugdíjasokra, s ennek megfelelő gazdasági és szociálpolitikai megoldásokat keres. Baloldali az, aki a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentéséért és az esélyegyenlőség realizálá­sáért küzd, és nem dől be annak a posztmodern mítosznak, hogy a társadalmi egyenlőség kontraproduktív, hatékonyságot csökkentő té­nyező. A történelmi tapasztalatok az ellenke­zőjét mutatják. Baloldali az, aki a munka társadalmát helyezi értékvilága középpontjába, és nem hedonista utópiákat kerget. A munka felszabadítását nem tekinti idejétmúlt jelszónak, bár nem prédikál aszketikus munkaerkölcsöt. A tulajdoni reform során az állami ,„osztogatásból osztogatás” (Liska) elvét nem egy új kisajátítással cseréli fel, hanem keresi a valódi társadalmasítás, a munka és a tulajdon egyesítésének lehetséges formáit, és a magántulajdon szabadságát nem a közösségi tulajdon tilalmára kívánja alapozni. Kiáll az ön­­kormányzati közösségek autonómiája, a rész­vétel és beleszólás mellett. Baloldali az is, aki szembefordul a kiszéle­­sülő nyilvánosság sodrában felszínre jutó kultu­rális szeméttel, és kineveti a múlt ideológiai panoptikumából előszedett, magukat modern­nek kikiáltó mítoszokat. Aki elutasítja a faji előítéletek feltámadását, az antiszemitizmust és a cigányellenességet, védi a kisebbségi jogokat, a világnézeti és politikai toleranciát. Aici úgy érzi egy veszélyeztetett kis nemzet büszke ön­tudatát, hogy tudja, csak a testvéri népek kö­zösségében maradhat fenn, akinek a magyarsága európai, és a nemzetköziségről nemcsak a szov­jet csapatok bevonulása jut az eszébe. A baloldali ember ma kicsit konzervatív is, értékkon­zervatív; meg akarja őrizni kulturális és nemzeti önazonosságát egy kommersz kapi­talista kultúripar inváziójától; meg akarja őrizni a természeti környezetet, létünk alapját, a töré­keny békét, s mindazt, ami az emberiség kultú­rájából megőrzésre érdemes. Tudnunk kell azonban, hogy az ilyen érte­lemben vett baloldaliságra senkinek sincs örök­bérlete. Szocialisták és kommunisták — bizony, ők is —, minden rendű (szabad és nem szabad, nemzeti és nemzetietlen) demokraták, keresz­tények és ateisták, minden színárnyalat a vörös­től a kékig, részt vehet a progresszív baloldali hagyományok és értékek megvalósításában. Ha azonban a „magyar demokráciát” enélkül akarjuk megvalósítani, annak valószínű ered­ménye politikai libanonizálódás lenne; cudar világ köszöntene ránk, amelyben az éppen búcsúztatott kádári liberális paternalizmus rövidesen békebeli korszakként, nosztalgikus fényben tündökölne majd. BAYER JÓZSEF Az érzelmi elit A reform­időszak kormányának hatalma - ahogy már láttuk - rosszul működő, szinte nem is létező gépezeten nyugo­dott. Nagy Imre sohasem talált sem a pártban, sem az államgépezetben, sem a Haza­fias Népfront vágyálomszerű „második erejé­ben” megfelelő eszközt a hatalom gyakorlásá­hoz. Az új irány igazi barátai és harcosai az ér­telmiség, elsősorban a párt intellektuális körei­ből kerültek ki, s ők alkották a későbbiekben a Nagy Imre-féle ellenzék magját. Ez a folyamat azonban nem egyik napról a másikra és nem is minden nehézség nélkül játszódott le. A kom­munista programot olyan jóindulattal fogadták, amilyen bizalmatlansággal viseltetett a pártgépe­zet Nagy Imrével szemben. De a kezdeti lelke­sedés tiszavirág életű volt: az első hetek, hóna­pok elmúltával sok kommunista értelmiségi — különösen az írók — aggódni kezdett az új szakasz lehetséges következményei miatt. Egye­sek a feléledő reakció ellentámadásától tartot­tak, mások az ideológiai káosztól. Ezek az értelmiségiek hosszú évek során szolgálták a rendszert, és nehezen szabadultak meg előíté­leteiktől. Egyébként ebben az időszakban rob­bant ki a konfliktus a „népi írók” - akik dön­tően a parasztság sorsával törődtek — és egy kommunista írócsoport között, amelyet Ma­* Részlet a szerző Egy vereség diadala című (Párizs— New Jersey, 1988), hamarosan Magyarországon is meg­jelenő könyvéből M­gyarországon az „urbánusok” név alatt emleget­tek. A népi írók lelkesen fogadták a reformot, mely könnyített a falu terhén. 1953 nyarán és őszén még nem volt konfliktusra ok, annál is kevésbé, mert az urbánus írók nagy része kész volt részt venni a népi írók kezdeményezésére szervezett falusi vizsgálatokon, tanulmányuta­kon. Ez az ankétsorozat egyszerre kapcsolódott a narodnyikok régi ,forduljunk a néphez” ha­gyományához és a háború előtti magyar népi írók falukutató szociológiai irodalmához. Ez adott ösztönzést a reform-időszak első irodalmi alkotásaihoz. Amikor vidéki körútjaikon látták a parasz­tok nyomorát az írók, az urbánus írók veszélyt jelző és fájdalmas kiáltásainak hangja összefonó­dott a népi írók hangjával. Egy fiatal parasztköltő, Csoóri Sándor, az Irodalmi Újság 1953. augusztus 1-jei számában így írt: Fönt éltem eddig magas régiókban s nem láttam mást, csupán a fényt, a jót, s kedvező sorsom függönnyel takarta szemem elől a nehezebb valót. Elvek és számok szép igézetében kápráztam folyton, s nem láttam miképpen hordja, cipeli vállain a népem sorsának nehéz, túl fárasztó terhét. A párt egyik kedvencének, Kuczka Péternek az Irodalmi Újság november 7-i számában meg­jelent költeménye, a Nyírségi napló viharos til­takozásokat váltott ki a pártapparátusban. E közel 200 soros versben a költő a Nyírség külö­nösen megviselt régiójában tett utazása során szerzett megrázó benyomásairól számol be. Már a táj leírása­­ a szikes földé, a szánalmas viskó­ké, a megviselt növényzeté­t tükrözi a paraszti élet nyomasztó, keserű légkörét úgy, ahogy arról a sztálinizmus évei alatt nem hallottak beszélni az emberek. Kuczka Péter drámai sza­vakkal ecseteli egy öregasszony panaszait, a könnyek és az átkok szavát, majd ezt kérdezi: „Elvtársak, ott az északi falukban hol gyárak füstjét nem viszi az ég, hol nem dörög vasút és nincs még villany, megláttátok-e ezt a nénikét? „E síró öregasszony az anyátok” — teszi hozzá a költő. Ugyanez a hang csendült meg számos elbe­szélésben, a lapok írásaiban, elsősorban az Iro­dalmi Újságban. Az írókat gyakran ellenérzéssel fogadták a falvakban, mert Pestről jöttek, mert autóból szálltak ki, mert jegyzetfüzettel a ke­zükben kérdeztek. Ezek az írók, költők, újság­írók sohasem felejtik el az igazi első találkozást a kegyetlen valósággal, amelyet azelőtt nem is­mertek. A különböző irodalmi irányzatok egysége azonban nem volt erős, sem tartós. A nézetkü­lönbségek 1953 telén jelentkeztek először, látszólag jelentéktelen okok miatt. Egyes népi írók — bár nem a legjelentősebbek, nem egy Németh László vagy egy Illyés Gyula — hadat üzentek a „könnyű irodalomnak” és a varieté- 4 KRITIKA

Next