Kritika 23. (1994)
1994 / 2. szám - Lengyel László: Lelki válság és társadalomépítés
LENGYEL LÁSZLÓ LELKI VÁSSÁG ÉS TÁRSADALOMÉPÍTÉS Kell-e a kormányzatoknak foglalkozniuk a társadalmi tudat közvetlen befolyásolásával? Azt hiszem, hogy ha liberális álláspontról el is utasítjuk a kormányzat közvetlen befolyásoló tevékenységét, azonnal felmerül a következő probléma: szükség van-e arra, hogy diktatórikus rendszerek összeomlása után kormányok lelki hatásokat is gyakoroljanak? Erre még a liberális válaszadók is igent mondanak, tekintettel arra, hogy az első demokratikus kormányoknak szembesíteniük kell a társadalmat bizonyos történelmi hibákkal, bűnökkel, torzulásokkal. A második világháború után szinte valamennyi vesztes országban aktív kormányzati magatartással próbáltak befolyást gyakorolni a nemzetiszocializmus, a fasizmus lelki torzulásainak felismertetésére és átalakítására. Ma már pontosan érzékeljük, hogy milyen különbséget okoz Németország nyugati és keleti fele között, hogy az előbbiben kormányok sora igyekezett szembesíteni a „német bűnökkel”, a holocausttal, az idegengyűlölettel, az utóbbiban pedig ez elmaradt. (Jellemző, hogy azokban az országokban, amelyek győztesnek számítottak, ugyancsak elmaradt a szembenézés, így Franciaország vagy Ausztria kormányai csak az elmúlt évben ismerték el saját népük felelősségét a holocaustért.) Érdemes figyelni a német egységből származó pozitív és negatív tapasztalatokat. Németország nyugati fele liberális alapon azon igyekezett s igyekszik ma is, hogy lelkileg is átalakítsa a keletnémeteket. Ebben a lelki átalakításban négy fő téma jelenik meg: 1. igazságtétel, avagy van-e, és ki a felelős a kommunista rendszerben történtekért; 2. kárpótlás, avagy ki számít, és milyen alapon az előző rendszer áldozatának; 3. az idegen- és fajgyűlölet elleni nevelés; 4. a nácizmussal, a világháborús bűnökkel, a holocausttal való szembesítés. A német hatóságok ezt zavarosan és összehangolatlanul hajtják végre, s ennek következménye a keletnémet Stasi-betegség. Azt hiszem, hogy Magyarországon bonyolultabb volt a helyzet. Bonyolultabb, mert bár mind a Nyugat, mind pedig a belső politikai erők többsége Magyarországot a többi kelet-európai diktatúrához hasonlatos diktatúrának látta, ám ez nem bizonyos, hogy egyezett a magyar közvélekedéssel. Magyarországon a gazdasági és politikai válság egy lelki válsághangulattal is párosult, de ez a válsághangulat nem hasonlítható valamiféle háborús hangulathoz, mint ahogy az utána megjelenő érzések sem emlékeztetnek az újjáépítési érzelmekre. Lélektanilag ugyan meg kellett oldani, hogy bűnös volt-e az előző rendszer, kik követték el a bűnöket és kik az áldozatok, kell-e, és kiket kárpótolni, s milyen legyen a viszony a környező nemzetekkel s hazai nemzetiségeinkkel, hogyan emlékezzünk saját háborús szerepünkre, de nem bizonyos, hogy ehhez kormányzati beavatkozásra volt szükség. Kérdés, hogy egy olyan mértékben szétesett társadalomról volt-e szó a Kádár-kori társadalom esetében, amelyet újjá kellett építeni, és erre az újjáépítésre a kormányzatnak, mint állami politikai erőnek kellett-e vállalkoznia. Vele-Nemcsak az Antall-kormány programja, hanem valamennyi párt választási programja - s ebben az MSZP sem igazán kivétel - bűnös diktatúrá- nak mondotta az előző negyven évet. Innen két út 4a van: 1. nemzeti megbékélés,■ a múlt lezárása egy szimbolikus gesztussal; 2. igazságtétel, a bűnösök felkutatása és megbüntetése, az áldozatok erkölcsi és anyagi kárpótlása.1 A konzervatív kormányzat a második utat választotta.2 A bűnösök lehet- / tek: 1. külső elnyomók, vagyis a szovjetek, az oroszok; 2. belső elnyomók és kollaboránsok, vagyis MSZMP- vezetők, -ügynökök, -párttagok, a nómenklatúralistákon szereplők s végső soron mindenki, akinek a rendszer előrejutást biztosított. Közmegegyezés volt a pártok között abban, hogy a szovjet külső elnyomás felelős. Ezt az elnyomást katonai, politikai és gazdasági elnyomásnak tekintették, s Magyarországot mondották a szovjet birodalom gyarmatának. Ezért az Antall-kormány nagy nemzeti lélektani sikernek gondolta, hogy a szovjet csapatok kivonultak Magyarországról. Miért nem vált igazi függetlenségi érzéssé a kivonulás? Mert a társadalom lelki fölszabadulása, a szovjetek alóli függetlenedése már évekkel korábban bekövetkezett a peresztrojka hatására. Kádárnak már a nyolcvanas évek második felében sem sikerült elhitetnie, hogy azért nem változik itt semmi, mert az oroszok nem hagyják. A magyar társadalom nemcsak függetlenebbnek tartotta magát a Szovjetuniónál, hanem határozottan lelki fölényt érzett a Szovjetunióval szemben. Ez a gazdagabb és szabadabb társadalom lelki fölénye volt. A szovjet katonák pedig a magyar néplélek számára már egyáltalán nem számítottak közvetlen elnyomóknak, hanem sokkal inkább csencselő partnereknek. Az Antallkormány rosszul választotta meg a külső bűnbak- és ellenségképét a Szovjetunióban, az oroszokban. Ellentétben Közép-Európa szinte valamennyi országával és nemzetével, Magyarországon a nyolcvanas évek végén nem volt, s ma sincs aktív szovjetellenesség. Ez létezett az ötvenes, majd a hatvanas években, de erősen passzívvá vált a nyolcvanas évekre. A társadalom fő gondjának a gazdasági válságot, életszínvonalának romlását érezte. Ezt pedig nem 1956-ra, nem a szovjet megszállásra, nem is a KGST-re vagy a Varsói Szerződésre vezette vissza. A Szovjetunió általános felelőssége a bevezetett modellért nem keltett mély érzelmeket, és kevesen állították, hogy a nyolcvanas évek gazdasági problémái a szovjet elnyomásból következnek. így azután az Antall-kormány három sikermutatója - a szovjeti csapatok kivonása, a KGST-ből és a Varsói Szerződésből való kilépés, a keleti kapcsolatok nyugativá formálása - visszájára sült el. A közvélemény a szovjet csapatok kivonásának kicsiny jelentőséget tulajdonít - a tetejébe még nem is az Antall-kormány érdeme -, a KGST-ből való kilépést és a keleti kapcsolatok fölszámolását pedig inkább fölrója az Antallkormánynak. A szovjet- és oroszellenes kormányzati kirohanásokat a magyar társadalom nem függetlenségi, kuruc magatartásnak tekinti, hanem olyan felelőtlenségnek, amikor a kisegér tanítja az elefántot, hogyan kell döngve általmenni a hídon. Összefoglalva: Az Antall-kormánynak az a bizonytalan kísérlete, hogy az elmúlt negyven évet szovjet elnyomásnak mutassa be, ahol a külső bűnös eltávozása után egy megtisztult nemzet kezdheti szabad életét, nem nagyon sikerült. Ez annál is érdekesebb, mert 1945 után, a nácik kiverése olyan lélektani helyzetet váltott ki, hogy a szovjet megszállás ellenére is lelki felszabadultság, függetlenségérzet támadt, amit fel lehetett ményem szerint, amely kétségkívül heves ellenzést válthat ki, a magyar társadalom lelki válsága nem jelentett teljes lepusztultságot, széthullást, s egy új kormánynak nem kellett, hogy legfontosabb céljai közé tartozzon a társadalomépítés. Lerombolt társadalom, bűnös rendszer Boros Jenő felvétele ■ 13 KRITIKA