Kritika 25. (1996)
1996 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Csáki Judit: Steinbeck: Egerek és emberek
tői három éven át tanszékvezetője a pozsonyi egyetemnek. Kritikáinak eddig két kötete látott napvilágot, még a hetvenes években. 1981-ben a költői képekről adott közre egy elmélyült kismonográfiát, aztán már csak a kétkötetes falu történetével jelentkezett 1984-ben és 1985-ben, ami nyomatékkal jellemezheti helyzetét. Depressziómélyi csönd volt ez, a körülményekre mutató írásképtelenség. Végre is azonban, a Verstörténés tanúsága szerint, sikerült felülkerekednie állapotán. Még ha szükség törvényt bont alapon, rendhagyó munkával is. Rendhagyóval abban az értelemben, hogy szándéka szerint összefoglaló munka volna ez, a szlovákiai magyar költészet fordulatát megtestesítő három újabb évjárat 1970 és 1988 közti történetét feltáró, értelmező áttekintés. Anyaga azonban, nagyrészt, a művek megjelenésével egyidejűleg írt és közölt műbírálatokból szerveződik, amelyeket ugyancsak egykorú dokumentumokkal, interjúrészletekkel, vitairatszerű betétekkel, valamint újabb keletű, vallomásos hangoltságú, a közelítés, feltárás, leírás, értelmezés, véleményalkotás elméleti megalapozását szolgáló, egyszersmind az egésznek egységteremtő horizontot adó esszékkel tett teljessé. Alighanem ettől az összetettségtől jó ez a könyv, feszülten drámai, s ugyanettől olyan szomorú olvasmány. Mert összetettsége, ebben a formában, ahogy ki is derül, több okra visszavezethető kényszerűség. Először is: Zalabai Zsigmond egy sérült, ellentmondásokkal megvert szellemi-irodalmi életbe lépett be, amelynek teljesítményei, a művek, nem önértékük, hanem irodalmon kívüli funkciójuk szerint minősültek. Ez a sok szempontból zárt és ebből is eredően nagyon korlátozott, egy logikájú, módszerű, értékrendű, megnyilvánulásaiban monologikus közeg a maga sajátosságaitól különbözőt idegenként nézte, s gondolkodás nélkül elutasította. E tekintetben, a felidézett viták szerint, azonosan viselkedtek a marxista ideológia irodalmi ágensei, adminisztrátorai és a nemzeti hagyományokra, a kisebbségi sors parancsaira hivatkozó írók, kritikusok, szellemi emberek. Legfeljebb más érvekkel és módszerekkel igyekeztek hasonulásra bírni vagy elnémítani a különbözőt. Nem árt tudni Zalabai Zsigmond lehetőségeiről, hogy az új szemléletformával, írásmóddal, alakítástechnikával jelentkező költők három csoportjában meglehetősen kevés átütő, teherbíró tehetség akadt. Közülük is Tóth László, Varga Imre, s a tőlük másfél évtizeddel fiatalabb Krausz Tivadar áttelepült, mások megrekedtek, elszürkültek vagy el is hallgattak. A hivatalos kritika ugyan újra és újra a fennálló elleni támadásként értelmezte, a nemzetiségi érdekeket képviselők pedig a létfontosságú, identitást szavatoló hagyományok destruálásaként fogták fel a színre lépő törekvéseket, ez azonban nem volt több, mint irodalmon kívüli célokat szolgáló ideológiai-politikai szempontú felértékelés. Hiszen átgondolt szereptudat, szemlélet és nyelvi magatartás, a fordulatot elméletileg előkészítő és hatásosan támogató kritika, valamint rájuk váró közvélemény nélkül ezt a csak a szlovákiai magyar vallomásköltészet konvencionalitásához képest újat és mást a színre lépők akkor sem tudták volna maradéktalanul érvényesíteni, ha nem ütköznek olyan nagy ellenállásba, mint amilyenbe beleütköztek, így pedig végképp lehetetlen volt ellenállniuk, s azzá válniuk, amivé lehettek, kellett volna lenniük. Növekvő létszámukkal is csak annyit értek el, ez persze nem kevés, hogy polarizálni kezdték az erőket. Jellemző lehet, hogy Tőzsér Árpád, aki nem sokkal előbb a valóságirodalmat követelő Fábry Zoltánnal szemben az irodalom valóságának jelentőségét igyekezett tudatosítani és elfogadtatni, teljesen magára maradt, s hogy magánya azóta sem oldódhatott. Tény továbbá, hogy Zalabai Zsigmond a legfelkészültebb kritikusként se lehetett eléggé felkészült. Jóllehet ott érezni e könyvben az angolszász, a cseh és szlovák szakirodalom nyomát, bizonyos fokú tájékozottságot az egykorú magyar irodalom nyelvszemléletének áthangolódását tanúsító művek körében, s a hetvenes évek során megindult esztétikai horizontváltás folyamatában, ennek belátásait és konklúzióit azonban, ugyancsak a közeg zártsága, s erkölcsi-politikai nyomása miatt nem képes következetesen érvényesíteni. Az irodalmiság kritériumait igyekszik definiálni, de kijelenti, hogy „a jövő útja - ha egészséges, erős irodalomkritikát akarunk teremteni - egy olyan szintézis felé kell, hogy vezessen, amelyben a Fábry-féle valóságérzék és etikai érdeklődés egyensúlyba kerül az esztétikai elemzéssel, az irodalmibb és műközpontúbb gondolkodással”. A világ megértésének világképi, szemléleti, nyelvformálási eljárásaira összpontosít, minthogy azonban a mű szakszerű feltárása, leírása, értelmezése, jelentőségének megítélése közben számol „a valóságháttér, a szociológiai tények, az életszerűség, az eszmeiség, az etikus” szempontjaival is, nézetei esendővé, mondhatnám: kiszolgáltatottá válnak. Ráadásul nagyon egyedül van. A kötet legtöbbet hivatkozott neve, ráutaltságát jelezve, a Tőzsér Árpádé. Segítséget az új költőktől és művektől sem kaphat. Hogyan is kaphatna, ha olykor csak a több-kevesebb sikerű szövegalakítás poétikája igazolja számára is, hogy költészettel van dolga. Az önigazolás, öntanúsítás könyve a Verstörténés, azé a reményé, hogy talán mégse volt hiábavaló huszonöt év küzdelme. Amiért is, majdcsak az elejétől, nem szakmunkaként, hanem elbeszélésként olvastam Zalabai Zsigmond kötetét. (Kalligram) VARGA LAJOS MÁRTON SZÍNHÁZ Steinbeck: Egerek és emberek Szép kis előadás kerekedett a Thália Színházban ebből a sebtében előkapott Steinbeck-műből, az Egerek és emberekből. Egyéb erényei mellett demonstrálja azt is, hogy a jó előadáshoz nem kell sok: itt egy - remélem, máshonnan átszármaztatott - csupasz téglafal elé tolják azt a néhány vaságyat, ami feltétlenül szükséges; egyébként sincsenek benne „nagy ötletek” (kicsi azért van), sem magamutogató koncepció. Vannak viszont jó színészek, akikre Balikó Tamás színészrendező rábízhatta a szöveget - el tudják játszani. A harmincas évek Amerikájának kisemberei, azok az alkalmi munkások, akik kis batyuval járták az országot, farmról farmra, munkát és némi pénzt remélve, magányosan, elvadulva, számkivetetten - voltaképpen igencsak hasonlítanak azokra az európai kisemberekre, akik nagyvárosok peremén, óriásgyárak vagy kisüzemek gépei mellett, esetenként családdal a nyakukon, de éppen olyan reménytelen helyzetben sodródtak, úgymond, a történelem fogaskerekei között. Steinbeck hősei tehát ismerősek. George, ez a „jó ember”, aki öklét rázza ugyan az ég felé, miért nem szabadítja meg koloncától, a kissé debilis, de bivalyerős Lennie-től, akit persze egyetlen pillanatra sem hagyna egyedül - szóval ez a George, az ő bizalmatlanságával, tétova reményeivel, és ezzel az elszánt jósággal, visszaköszön nekünk Gorkijból éppúgy, mint Fejes Endréből. Lennie, ez az együgyű jószág az ő egyetlen társa az életben; ez az óriáscsecsemő provokálja, követeli és viszonozza - a maga módján - George jóságát. De isme-Bubik István és Gáspár Sándor. Koncz Zsuzsa felvétele 42 KRITIKA