Kritika 33. (2004)
2004 / 9. szám - Szalai Erzsébet: Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság
l kozások vezető menedzserei jelentik. Bár a társadalmi szereplők többsége számára az érdekérvényesítés domináns módja továbbra is - sőt, még inkább - az egyéni, atomizált, informális érdekérvényesítés, a gazdasági elit belső megosztottsága gyenge módon mégis strukturálja a társadalmat. Pontosabban: döntően a gazdasági elithez való viszony és annak belső megosztottsága mutatkozik struktúraképző tényezőként. Tételem az, hogy a társadalomban laza halmazt képező középrétegek vannak jelen. Ez a halmaz sokszínű és eltérő érdekeltségű rétegekből áll, és jelen vannak azok is, akik ebből a körből is kirekesztődnek. Ők a társadalom alsó részét képezik. Elsősorban megkülönböztethetőek egymástól azok a társadalmi rétegek, amelyek a gazdasági elit által uralt hatalmi elit közvetlen hatóköréhez tartoznak és azok, amelyek nem. Azok, akik a gazdasági elit által uralt hatalmi elithez kapcsolódnak - munkavállalóként az ő érdekeltségeikben vagy szervezeteikben foglalkoztatottak - alkotják a középrétegek egy részét. Ők két alrétegre oszlanak. Azokra, akik a külföldi tulajdonú szektorokban és azokra, akik a hazai gazdasági elit szférájában tevékenykednek. A középrétegek másik rétege - tehát akik nem kapcsolódnak a hatalmi elithez - belülről szintén tovább strukturált. Egyik alrétegét az önálló egzisztenciával rendelkező társadalmi szereplők - például közép- és kisvállalkozók, vagyonos inaktívak -, másik alrétegét azok a beosztott, de magasan képzett állami alkalmazottak jelentik, akik nem tartoznak az első réteghez. Nem tartoznak a középrétegekhez - a társadalom alsó részét képezik - a nem a hatalmi elithez kapcsolódó és nem magasan kvalifikált állami alkalmazottak, a szintén nem a hatalmi elithez kapcsolódó, nem magasan kvalifikált egyéb munkavállalók (például kis- és középvállalkozók szak- vagy segédmunkás alkalmazottai), és az önálló egzisztenciával nem rendelkező inaktívak (pl. munkanélküliek). (Az elmondottakat táblázattal szemléltetem, amely az irodalomjegyzék után látható.) Eme modellben (melyben a három fő réteg arányát háromszor egyharmadosnak becsülöm) sajátos mind az értelmiségi foglalkozásúak, mind a munkásság helyzete: a vázolt struktúra keresztbe metszi a hagyományos társadalmi csoportokat. Itt és most csupán a munk A munkásság közéleti aktivitásra hajlandóságot mutató szűk köre is rövid időn belül felismeri, hogy tökéletesen ki van zárva a rendszerváltás irányának befolyásolásából. Mássággal foglalkozom. A munkásság megtalálható egyrészt a hatalmi elithez kapcsolódó középrétegek szférájában (vagyis a külföldi tulajdonú és a hazai tulajdonú elitszektor munkavállalói között), másrészt az alul lévő társadalmi rétegek (a nem vagyonos inaktívak egy része, mint munkanélküli tartaléksereg, valamint többek között a kis- és középvállalkozói szféra szak- és segédmunkásaként a nem hatalmi elithez kapcsolódó, nem magasan képzett egyéb munkavállalók körében is. A munkásság helyzete a vázoltakkal összefüggésben igen differenciált. Egyrészt köztudott, hogy a külföldi tulajdonú szférában (ahol az összes foglalkoztatottak nagyjából harminc százaléka összpontosul) a munkabérek 25-30 százalékkal meghaladják a hazai szektor béreit. Előbbiek a munkásság körében a globalizáció relatív nyertesei. (A relatív jelző azt fejezi ki, hogy előnyük csupán hazai viszonylatban kimutatható - a centrumországok munkásságához képest béreik rendkívül nyomottak és munkafeltételeik is lényegesen rosszabbak.) Ugyanakkor az alul lévő társadalmi rétegekhez tartozó munkásság és munkanélküli tartaléksereg gyakorlatilag mélyszegénységben él. Másrészt éles különbség mutatkozik a végzett munka jellegét illetően is. Míg a külföldi - és részben a hazai nagyvállalkozói - szektorban a munkásság (talán az informatikai iparágat kivéve) jórészt az automatizált technológia automatizált kiszolgálója, addig a kis- és középvállalkozók tulajdonolta körben még továbbra is az államszocializmusból örökölt (annak sokszínű második gazdasága által szocializált) „ezermester” típusú (gúnyszóval „buheráló”) munkásság jelenléte a domináns. (Előbbiek a munkásság fiatalabb, utóbbiak az idősebb rétegét alkotják.) (Szalai, 2001.) Általánosságban elmondható, hogy a munkásság körében a létezett szocializmusban megindulthoz képest további nagyarányú differenciálódás megy végbe, mely egy átstrukturálódási folyamat eredménye. Ennek lényege, hogy a hagyományos nehézipari iparágak felmorzsolódásával ezek munkássága az alul lévő társadalmi rétegbe süllyedve szinte végérvényesen deklasszálódik ,tartósan munkanélkülivé lesz, és (vagy) igen kevéssé megfizetett vagy alkalmi munkából kénytelen élni (Ladányi, 2003), a versenyképes (különösen a nyugati piacon versenyképes) iparágakban, valamint a piacon felfelé ívelő szolgáltatási ágakban dolgozók pedig, ha nem is növelhetik jelentősen jövedelmeiket és társadalmi státusukat, de legalábbis képesek a megkapaszkodásra. Eme második csoport csak kisebb részben a munkásságnak ezen többnyire új szektorokba való átáramlásával, sokkal inkább új, fiatal munkásrétegek belépésével alakul ki - jellemzőjük, hogy sok közöttük az olyan diplomás vagy magas szakképzettségű egyén, aki képesítésénél alacsonyabb tudást igénylő munkakörökben kénytelen dolgozni (Gazsó-Laki, 2004). A rendszerváltás és a vele járó átrétegződés karakterisztikus vonása jelenik meg azoknak a (nem ismert számosságú) munkásoknak a pályaívében, akik a rendszerváltás kezdetén az általános vállalkozási eufória légkörében állami állásaikat elhagyják, önálló kisvállalkozásba kezdenek - majd részben az e szegmensekben fellépő túlkínálat, részben megfelelő piaci ismeretek és kapcsolati hálók híján tömegesen mennek csődbe, és egyik pillanatról a másikra a társadalmi hierarchia legalján (nem ritkán hajléktalanként) találják magukat. Ahonnan már nem nagyon van visszatérés (Szalai, 2003). A munkásság általános helyzetét és érdekérvényesítő képességét talán a korábban jórészt egységes munkaerőpiac szegmentálódása jellemzi legplasztikusabban. Gazsó Ferenc és Laki László (2004) a következőképpen írnak erről: „Bár a megnyilvánulási formák meglepően sokfélék - gondoljunk például a »legális« és »fekete« (»szürke«), a »piaci« és »piac alatti« gazdaság ismert megkülönböztetéseire, a piaci szegmens »duális szerkezetére«, a »kapuvárosok« és »nem kapuvárosok« a »depressziós« és »virágzó« térségek merőben eltérő fejlődési dinamikájára, illetve ezek kombinációira -, közös bennük, hogy alapvetően eltérő igényeket támasztanak a munkaerővel szemben. Ugyanakkor nagyon is különböző minőségű munkákat, alkalmaztatási és munkakörülményeket, béreket, jövedelmeket és karrierlehetőségeket kínálnak az ezen piacokra belépni tudók és/vagy kényszerülő munkaerőnek. Ékes Ildikó (2003) még továbbmenve azt bizonyítja, hogy ugyanaz a munkaerő minden piacon másképp képes értékesíteni magát. A szegmentáció jelenségei a munkaerőpiac kínálati oldalának gyengeségét mutatják: a munkaerőnek nincs módja a magasabb jövedelmeket és státust biztosító gazdasági szervezetek felé áramolni, és nemcsak tudáskészletének korlátai miatt. A jelenség legalább ilyen fontos tényezője, hogy a keresleti oldalon erősen rögzült általános monopolhelyzet (ezen belül monopolhelyzetek sokasága) alakul ki. Vagyis elmondhatjuk, hogy a munkaerőpiac nem vagy csak részlegesen működik. Az erős differenciálódás ellenére érdemes néhány, a munkásság jövedelmi helyzetét jellemző átlagos adatot is ismertetnünk. 2002- ben a versenyszférában a bruttó havi kereset a felsőfokú képzettséggel rendelkező szellemi foglalkozású alkalmazottak körében 236766 forint, a középfokú képzettséggel rendelkező szellemi foglalkozású alkalmazottaknál 131 272 forint, az ügyviteli alkalmazottak körében havi 98891 forint, a szakmunkásoknál 89 070 forint, a betanított munkások körében 81 317 forint, a segédmunkásoknál 66063 forint. Mindazonáltal a fenti adatok, ha a tulajdonformák, a nemzetgazdasági ágak és az országrészek közötti különbségeket nem is, a különböző képesítésű és beosztású munkások közötti erős differenciálódást egyértelműen mutatják. Ez részben annak következtében alakul ki, hogy egy jelentős általános csökkenést követően az átlagkeresetek - döntően a 2002-es parlamenti választási periódushoz kapcsolódó „osztogatásos” években - növekedésnek indulnak, de a szellemi foglalkozásúak keresetei lényegesen gyorsabban nőnek, mint a fizikai munkát végzőké. (1994-hez képest előbbiek bruttó keresete 1997-re 99,4 százalékkal csökken, majd szintén 1994-hez viszonyítva 2002- re 125,1 százalékkal növekszik; utóbbiaké 1994 és 1997 között 91,2 százalékkal csökken, majd 1994-es bázison 2002-re 105,8 százalékkal növekszik.) (Forrás: Fog 2004. szeptember