Kritika 33. (2004)
2004 / 9. szám - Szalai Erzsébet: Tulajdonviszonyok, társadalomszerkezet és munkásság
2 Tulajdonviszonyok, társada A politikai rendszerváltás idején a Magyar Szocialista Munkáspárt utódpártjának első ténykedései közé tartozott a munkás jelzőtől való megszabadulás. A társadalom több mint negyven százalékát kitevő munkásságot azóta sem emlegetik sem a politikai elit, sem az értelmiség köreiben, és aki ezt mégis megteszi, az súlyos illetlenséget követ el... Közeledvén a választásokhoz, legutóbb Orbán Viktor mégis ráharapott a témára, rögtön hangsúlyozta azonban, hogy a munkásság és a tulajdonos polgárság között nem feszülnek valós ellentétek... A politikai rendszerváltást követő gazdasági rendszerváltás igen eltérően érintette a munkásság különböző rétegeit. Tény azonban, hogy a gazdasági rendszerváltást jelentő eredeti tőke- és jövedelemátcsoportosítás - melynek révén a javaknak a társadalom többségétől annak kisebbsége felé történő átszivattyúzása ment végbe (Szalai, 2001) - kárvallottjai sorában a munkásság többsége az egészen deprivált, szegény, a munkaerőpiacról véglegesen kiszorult rétegek után legalábbis a második helyet foglalja el (Kolosi Róbert, 2004).Sőt, a két társadalmi csoportnak határozottan kimutatható közös halmaza (Gábos-Szívós, 2004). Ezt az is mutatja, hogy a 2002-es választási kampányig a munkajövedelmek a termelékenységnél és a tőkejövedelmeknél lényegesen lassabban nőttek (Pitti, 2004; Vígh, 2004), és ma, a „jóléti rendszerváltás” lezárultával (kudarcba fulladásával) ez a tendencia tovább folytatódik. Írásomban a munkásság közelmúltbeli és jelenlegi helyzetét próbálom meg körüljárni. Ez egyfelől szükségessé teszi magának a munkásság fogalmának a definiálását, de másfelől elengedhetetlenné a tulajdonviszonyok és a társadalomszerkezet kérdésének rövid felvillantását is. A tanulmány egyik fontos bázisát saját empirikus munkáskutatásaim jelentik, melyek döntően mélyinterjúkon alapszanak. Ezek számossága - munkatársaimmal 1984-ben 42, 2003-ban 49 munkással sikerült beszélgetnünk - azonban korlátozza a tanulmány néhány állításának erejét. (1984-es kutatásaimat egy később idézendő tanulmányban foglaltam össze.) Vagyis a jövőben még további empirikus kutatásokra lesz szükség. A munkásság fogalma A munkásság korunkban már közel sem azonos a „kalapácsos” munkás alakjával, aki kék overallt öltve a szenet fejti, vagy a kohóban izzad. Ilyen rétegei is vannak még, de a munkássághoz tartoznak például a nem termelésirányító informatikai mérnökök is. Definíciószerűen: munkások azok, akik munkaerejük áruba bocsátásából élnek, és (de) ezen belül sem „irányítástechnika”, sem más szellemi szempontból nem töltenek be vezető pozíciót. Ez a meghatározás tehát kéttényezős: egyfelől a tőke-munka viszonyban, másfelől a munkamegosztásban elfoglalt helyet tekintik az adott társadalmi réteg (rétegek) megkülönböztetése alapjának. Eme definíció - korunk új jelenségeinek megfelelően - nem zárja ki, hogy a munkás részesedhessen a profitból: a munkásság tehetősebb része Nyugaton (és egyre inkább nálunk is) kisebb-nagyobb megtakarításait pénzintézeteknél halmozza fel, melyekért osztalékban vagy kamatban részesül - azok pedig a profit részei. Miután azonban egyrészt a profit alapjövedelmeinek csak törtrészét teszi ki, másrészt tudatos „befektetői politikáról” esetében csak igen korlátozottan beszélhetünk, az adott társadalmi réteget (rétegeket) határozottan meg kell különböztetnünk a csakis tőkejövedelmeket realizáló vállalkozók társadalmi csoportjától. Ugyanakkor azokat a vezető menedzsereket, akik jövedelmének bár döntő része szintén munkaerejük áruba bocsátásából származik, de ez a jövedelem össze nem hasonlítható nagyságrenddel haladja meg a munkamegosztás alacsonyabb szintjén elhelyezkedő társadalmi szereplőkét, nem sorolhatjuk a munkássághoz. Ők a tőkések társadalmi csoportjához tartoznak. Sőt, egyes elméletek szerint (például Galbraith, 1971; Lapthorn, 1998) egyenesen eme csoport csúcsát alkotják. (De ebbe most nem mennék bele.) A munkásság fogalmának eme megközelítését a tanulmány egésze teheti relevánssá. A kifejtés során egyik döntő kérdésünk az lesz, hogy vajon a munkásság Magyarországon akár a belátható múltban, akár a jelenlegi újkapitalizmusban létezik-e - megszerveződik-e - egyben munkásosztályként is. A „szocializmustól” a rendszerváltásig A létezett szocializmusban a tulajdonjogok a felső pártvezetés jelentette uralkodó rend, a technokrácia és a nagyvállalati vezetők kezében összpontosulnak (Szalai, 2004 b). Velük szemben több ok miatt sincs mód a „munkásosztály” megszerveződésére. Egyrészt a munkásság is államosítva van, ezért semmi lehetősége nincs külön érdekeinek nyílt megfogalmazására és képviseletére. Másrészt - mint azt Kemény István (1972) kutatásaiból tudjuk - az 1950-es évek erőltetett iparosítása egyben a munkásság bár felfelé irányuló, de szervetlen mobilitását is jelenti. Ennek jellemzői, következményei közül a legdöntőbb a munkában betöltött és a lakóhelyen elfoglalt státusok és velük az identitások erős elbizonytalanodása. Ezzel, valamint a társadalom egészének erősen hierarchizált jellegével magyarázható a makro- és mikroközösségek képződésének gyengesége, és ami ezzel jár: az egyéni, atomizált, informális érdekérvényesítés erős dominanciája. (Losonczi Ágnes, 1977) korabeli megállapítása szerint: „Amikor a gyarapodás során egy elég széles réteg a szegénység szintjéről kikerülve magabiztosságot szerzett, kevésbé építette a közösséget, és jobban erősítette az individualizmust. Az elnyert átmeneti jobb helyzet féltése pedig rontja az egymás iránti türelmet és az egymást segítő akaratot.”) Végül, a létezett szocializmus mint átmeneti társadalom posztsztálini korszakának történetét végigkísérik a gazdaság piacosítását célzó gazdasági reformok, valamint a második gazdaság hatókörének folyamatos bővülése, melyek azonban egészen eltérően érintik a munkásság különböző rétegeit. A versenyképesebb, piacosodottabb és (vagy) a második gazdaságnak teret adó ágazatok munkásai a folyamat kiteljesedésében, az állami támogatásokból élő válságágazatokban dolgozó munkások viszont annak leállításában, sőt visszafordításában érdekeltek. Ebből áll elő az a helyzet, hogy a munkásság azon rétegei, amelyeknek pozícióik, érdekérvényesítési lehetőségeik alapján jó esélyük lenne érdekeik nyílt kifejezésére, azok nem motiváltak ebben, akiknek viszont a nyílt fellépés lehetőségére szükségük lenne, azoknak gyengék a pozícióik és hiányoznak az eszközeik. E paradoxon közvetlen hatalmi háttere az, hogy az „elitmunkás” és a különböző szintű hatalmi szereplők között a létezett szocializmus kifejlett szakaszának kezdetén (nagyjából az 1960-as évek közepétől) hallgatólagos alku köttetik: eme munkás folyamatosan kiterjesztheti tevékenységét a második gazdaság irányába - miközben az első gazdaságban betöltött pozícióját sem kell feladnia cserébe viszont le kell mondania politikai szabadságjogainak gyakorlásáról. Ezen belül arról is, hogy nyílt szolidaritást mutasson gyengébb piaci pozíciójú és gyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkező társai iránt. SZALAI ERZSÉBET 2004. szeptember