Kritika 38. (2009)
2009 / 12. szám - SZÍNHÁZ - Urbán Balázs: Caragiale: Az elveszett levél
36 makat figyelembe véve, lejárt tárgynak tűnik. Közepébe állítva a gyermek. Felnőtt nagynak mutatva. Őt kéne magához rángatni Grusénak vagy az igazi anyjának. Lehetne fejtegetni, hogy miért pont hálahopp. Nekem nem jut semmi eszembe. Kör - kör. Megvan a maga igazsága. Mindenesetre jó látni, hogy a történetmesélés örömét a színház átépítése idején sem felejtette el a társulat. Csak kicsit görcsösebb lett. Oldódnak majd. KÁLLAI KATALIN Mondd, te kit választanál? Caragiale: Az elveszett levél Választás, korteskedés, korrupció, állami - vagy legalábbis városi ügyeket eldöntő magánügyek, végtelen demagógia, néphülyítés. Nagyjából ez Caragiale látlelete korának társadalmi-politikai szférájáról, a mai befogadó pedig rezignáltan állapíthatja meg, hogy nem sok minden változott. Vélnénk, Az elveszett levél állandó darabja lehet a magyar színházi repertoárnak is, de tudjuk, nincs így. Viszonylag kevés bemutatóját láthattuk az utóbbi időben, s azok sem arattak átütő sikert. Ennek egyrészt talán az az oka, hogy Caragiale eredeti módon mixeli a bohózat és a szatíra elemeit, nem könnyítve meg a sémákat (el)váró befogadó dolgát. Másrészt nem könnyű boldogulni a szerző egészen sajátosan burjánzó nyelvével sem; az utóbbi idők Caragialefordításai többnyire egy hasonlóan sajátos nyelvet próbáltak magyarul létrehozni. Ám talán éppen a legsikerültebb, Parti Nagy Lajos Karnebálja mutatta legmarkánsabban a problémát: minél eredetibb az újonnan kialakított nyelv, annál több lesz benne a fordítóból (s valamivel kevesebb a szerzőből). Ráadásul arra sincs garancia, hogy ez utóbbi szöveg majd adekvát módon fog a színen megszólalni, vagyis a szavak autonóm színpadi nyelvvé tudnak alakulni. A Pécsi Nemzeti Színház Mohácsi János rendezte előadásának leginkább felismerésszerű, néhány perc után érzékelhető tanulsága, hogy a Mohácsi testvérek által alkalmazott színpadi nyelv mennyire természetes megjelenítési formája a szövegnek. (S valószínűnek tartom, hogy a román szöveg ismeretében akár azt is kijelenthetném, hogy maga a nyelv, melyen a szereplők megszólalnak, szintúgy közel áll az eredetihez.) A színpadi változat - melyet a rendező mellett ezúttal is Mohácsi István jegyez - sok tekintetben igen hűségesen követi az eredeti drámát. Nem változtatja meg szerkezetét, nem helyezi át a cselekmény csomópontjait, érintetlenül hagyja a fontosabb szereplők motivációit. Ám a változtatások valóban fontos jelentéssel bírnak; az eredetinél is reménytelenebb, cinikusabb, megváltoztathatatlannak tűnő világot rajzolnak ki. Caragialénál Trahanache, a helyi pártvezér és mindenféle helyi bizottság elnöke csupán baráti viszonyban van Tipatescu prefektussal. Itt azonban testvérek - pontosan jelezve ezzel a hatalom familiáris felosztását. Farfuridi női változatban áll előttünk, érzékeltetve, mennyit változtat a politika menetén a női emancipáció. Ő és derék kortestársa már az első jelenetben egy fél disznó segítségével vesztegetik meg a prefektust, hogy a hölgy jelölése biztos legyen (ami okoz is némi kalamajkát, mivel a disznóra Ghida rendőrnek is fáj a foga). A prefektus amúgy is sajátos elvek szerint tart rendet a városban: a szabad kezet kapott Ghida elsősorban cigányokra utazik, őket válogatás nélkül csukja le, alázza meg. Ez okozza a legnagyobb kavarodást is: a fentről küldött jelöltről, Dandanachéról senki sem tudja, hogy már rég a városban van, csupán ő is Ghidának esett áldozatul. Mire tisztázódik a félreértés, a jelöltállítás estéjén Dandanache egy szál lepedőbe csavarva állít be a gyűlésre. A leghangsúlyosabb változtatás a részeg polgár szerepét érinti. A többször színre tántorgó alakot, aki nem tudja, kire adja szavazatát, Mohácsiék kihúzzák a darabból, s helyette egy folyamatosan részeg grófi párt léptetnek fel. Grófék élvezik a demokráciát, tegeződnek a néppel (ez nagyjából így hangzik: „Szervusz, gróf úr! /Szevasz, paraszt!”), fogalmuk sincs, kire szavazzanak, de ott sertepertélnek a többiek közül - akiket önkéntelenül is vérig sértenek minden mondatukkal -, néha pedig látványosan végigokádják a színpadot. Amíg ő előttük áll haptákban a város, addig még akkor is szánalmas komédia lenne a demokratikus választás, ha nem olyan korrupt, aljas módon zajlana minden, ahogy azt az alkotók ábrázolják. Mohácsi János rendezése virtuózan variálja a társadalmi-politikai szatíra élesebb hangjait a bohózati masinéria kellékeivel, sőt, a főbb szereplők megjelenítésénél néha még a jellemvígjátékok eszközeivel is él, összetettebbé téve ezzel egyik-másik szereplő motivációit. Az előadástól távol áll a direkt aktualizálás; úgy reflektál közvetlenül a mai magyar valóságra, hogy sem a történetet, sem a szereplőket nem mozdítja ki eredeti közegükből (a dátumnak pedig semmi jelentősége nincs a játékban), így aztán nem egyszer egy-egy probléma fonákjáról ismerünk a színére, illetve magunkra - főként ami a „nemzeti sorskérdéseket” illeti. A fiatal demokrácia múlni nem látszó gyermekbetegségei, a szinte feudális viszonyok gyors lecserélése az érdek és korrupció átitatta nyers kapitalizmusra, és a részben ezt kompenzáló, indulatok levezetésére kiválóan alkalmas raszszizmus pedig amúgy is közelről ismerősek. Ehhez a közeghez, ahol félművelt önjelöltek, üres fejű demagógok gyakorolják a hatalmat, még a szokottnál is jobban illenek Mohácsiék nyelvi leleményei, rontott mondatai, kiforgatott mondásai, értelem nélküli banalitásai. Az atmoszféra megteremtésében, a hatás elérésében ezúttal is fontos szerepet játszik Kovács Márton zenéje és a Fodor Viola díszlete, illetve Remete Krisztina jelmezei által stílusosan időtlenített közeget tükröző látványvilág (mely érzékletesen mutatja a monumentalitás igényét, a divat követésének szándékát, s az ezzel élesen szemben álló valóságot), ám a legfontosabb hangsúly az egységesen magas színvonalú színészi játékon van. Pál András izgága, hebrencs, önelégült alaknak mutatja a prefektust, akit a többségnél mégis egy árnyalattal rokonszenvesebbé tesz az, hogy még rendelkezik érzelmekkel, s Zoe tud olyan fontos lenni számára, mint a „politikai” karrier. Kovács Zsolt virtuóz színészi technikával lebegteti, hogy a fondorlatok sorát finoman cinikus rutinnal, nagy biztonsággal levezénylő Trahanache nem látja vagy csak nem kívánja látni, ami öccse és felesége közt folyik. Herczeg Adrienn Zoéként a megtestesült kisvárosi nagyasszony, akit nyugalmából ugyan valamelyest kibillent az események sodra, de annyira sosem ragadja magával a szenvedély, hogy ne legyen képes hideg, számító fejjel gondolkodni akár a legnagyobb káosz közepette is. Zayzon Zsolt (Catavencu) a számításvihák alakját fokozatosan mélyíti el - egyértelművé téve, hogy ő az, aki végül a legrövidebbet húzza. Szabó Vera ésMik Ádám precíz koreográfia alapján sajátos kortestáncot járó kettőse groteszk és mégis hátborzongatóan hiteles torzképe a hatalmat reflexszerűen kiszolgáló, az egyéni ambíciókat ehhez hajlítani próbáló pártkatonáknak. Vidákovics Szláven és Märcz Fruzsina stílusos, színes, erőteljes alakítása nem hagy kétséget arról, hogy a grófi pár Fotó: Körtvélyesi László Herczeg Adrienne és Zayzon Zsolt 2009. december