Kritika 38. (2009)
2009 / 3. szám - Vadas József: Mindennapi dizájn. A bútor nem fogyóeszköz
2009. március jükből ennek ellenére napjainkra szinte semmi nem maradt. Az album archívumokból (MTA Művészettörténeti Intézet, Magyar Építészeti, Iparművészeti Múzeum, KÖH Fotótár) előbányászott egykori fotókból, illetve korabeli tervrajzokból áll, s ezt a rekonstrukciós módszert nem pusztán a hitelesség vonzó követelménye indokolja. Nem tudok róla, hogy a bemutatott nyolcvan miliőből - a korszak meghatározó egyéniségének számító Kaesz Gyula saját lakásának többé-kevésbé eredeti formájában ránk maradt együtteseit leszámítva - akár egy is lefotózható állapotban volna. Amit a háború meghagyott, azt ugyanis elpusztították a későbbiek. Megszűnt annak a polgári (a művelt nagy- és a tisztes kispolgári) életformának a lehetősége, amelynek ezek a lakóterek köszönhetik létrejöttüket. A tulajdonosok egzisztenciális ellehetetlenülésére, a villák társbérletesítésére, a tervezői alkotómunka szervezeti államosítására, a kézműves tevékenység szövetkezetesítésére kell csak gondolunk. De ne higgyük, hogy egyedül a létező szocializmus rombolt olyan értékeket, amelyeket - bár azonosulni velük teljesen nem feltétlenül lehetett - megszívlelni tanulságaikat mindenképpen érdemes, hasznos és tanácsos lett volna. Más - ellenkező előjelű - változás is végbement ugyanekkor, éspedig a világ nyugati felén. A több nemzedékre szóló produkció ellenében egy olyan fogyasztói magatartás alakult ki és vált általánossá (a hetvenes évtizedtől már a Lajtán túlra kacsintgató Magyarországon is), amelyben a berendezőművészet - az öltözködéshez hasonlóan - éppen úgy változik, szinte évről évre, mint a mindenkori divat. A második világháborút követően a bútortervezésnek és -gyártásnak egészen új - a nagyipari technológia és a piacgazdaság szempontjaihoz igazodó - szisztémája vált ugyanis általánossá. A „növekvő lakás” harmincas években gyökerező elképzelése jegyében „arra törekszünk, hogy megvalósítsuk a berendezésnek azt a módszerét, hogy az egyszer beszerzett alapberendezés darabjait a család létszámának, anyagi helyzetének és egyéb életkörülményeinek változásai szerint szükségessé váló további azonos jellegű egyes darabokkal kiegészíthessék" - hirdette egy egész nemzedék etikai kódexének vezérelveként Kaesz Gyula, nem sokkal a halála előtt, 1968-ban megjelent tanulmányában. Csakhogy ez a mind erkölcsi, mind fizikai értelemen tartós - nem annyira stiláris, mint inkább emberi - értékekre alapozó tervezői felfogás megfogalmazásakor már elvesztette időszerűségét és érvényét. Messzire vezetne tárgyunktól, ha most annak elemzésébe bonyolódnánk, vajon ez a hosszú távú gondolkodás - a nyersanyagforrások végességéből táplálkozó és ezért mind erőteljesebben érvényesülő mai ökodizájn jóvoltából - nem támad-e új életre és nem nyer-e majd a nem is távoli jövőben ismét jelentőséget. Feltételezések helyett maradjunk egyelőre a tényeknél. Az album ábécé sorrendben csaknem két évtized harminckét alkotójának válogatott enteriőrjeit közli. Köztér (gyár és iroda, mozi és színház, kórház vagy üzlet) egy sincs közte, a tárgy a magánszféra. A lakások között is csupán néhány nyaraló és egy orvosi rendelő kapott helyet. Alkotóik között a húzónevek (Kozma Lajos, Kaesz Gyula, Molnár Farkas) mellett nem egy olyan alkotó szerepel, aki még a szőkébb szakmának is felfedezés. Elkelt volna tehát e reprezentatív és drága kiadványban róluk egy életüket-munkásságukat összegező kislexikon. A névmutatóból sokszor még az évszámok is hiányoznak. Holott Novák Andrásról (s nem Sándorról!), Kozma Zsuzsáról, Peresztegi Józsefről némi utánajárással a hiányzó adatok többségét meg lehetett volna tudni. Noha Somlai Tibor bútor- és enteriőrtervezőként egyértelműen kötődik a könyvében tárgyalt periódus egy bizonyos - kecses formákkal és buja színekkel jellemezhető - ízlésköréhez, képes könyve nem korlátozódik önnön eszményképeire. A belsők között éppen úgy akad bauhausosan puritán szemléletű és a modern formavilágot félénk tartózkodással alkalmazó, mint nagyvilágian elegáns és otthonosan barátságos. A bútorok sem egyformák: a könnyed darabok mellett nem egy nehézkes konstrukciót is láthatunk. Hiába: a tehetséget nem egy kaptafára méri a sors. Gyaníthatóan a megbízók sem mindig könnyítették meg a tervezők dolgát. (Erről leginkább a stílusidegen szőnyegek tanúskodnak.) Az anyag tehát, amelylyel szembesülünk, esztétikai minőségében korántsem egyenletes. Az összkép azonban így is lebilincselő. S főképp intő. A műgond - az elvárások még laza megfogalmazásától a tervezés hoszszú érlelődési folyamatán át a kivitelezésig minden apró mozzanatban érvényesülő igényesség - az, amit Somlai Tibor példamutatónak, illetve követendőnek talál mindazokban a teljesítményekben, amelyeket könyvében közread. Annak persze, aki e könyvet nem pusztán nézegetni akarja, hanem okulni is szeretne belőle, azt tanácsolnám, amit magam is tettem: vegye le a könyvespolcáról vagy kölcsönözze ki a könyvtárból Ferkai Andrásnak a Buda építészete a két világháború között című szakkatalógusát, amely minden épületről fényképet és egzakt ismertetést közöl. Somlai maga is törekszik arra, hogy - legalább egy kis fotó erejéig - az enteriőrnek helyet adó épületet is publikálja. Fontos adalék ez; nem világos, miért nem él vele következetesen. A képek ugyanis azt szemléltetik, hogy - a mai eklektikus gyakorlattal ellentétben - milyen korszerű, világszínvonalú villaépítészet bontakozott ki (elsősorban Budán és néhány vidéki városban) a húszas-harmincas években. Somlai - úgy-ahogy - a házak lelőhelyét is közli. (Ez esetben meg az bosszantó, miért marad el sokszor az utcanév, az esetek túlnyomó többségében az utcanév mellől a házszám.) A ház vagy lakás tulajdonosának kilétét és főképp társadalmi státusát illetően pedig végképp magunkra maradunk, akarom mondani Ferkaira (vagy más kézikönyvre) kell hagyatkoznunk. Ezek a következetlenségek, illetve hiányok nem pusztán azért zavaróak, mert az olvasónak nem illik tudnia, hogy a szakzsargonban Havas-villának vagy Erdődy-lakásnak nevezett objektum történetesen Havas Ernő építőmesternek, illetve Erdődy Mihály rádiógyárosnak készült. Még az sem elég, ha - most jó példát mondok - a cím Magyar Lajost nevezi meg tulajdonosnak. Legalább ilyen fontos azt is tudnunk, hogy a név mögött nem akárki, a Gépszíj és Műszaki Bőrgyár igazgatója rejlik. Az enteriőrök értékeléséhez - értelmezésükhöz és a mának szóló konzekvenciák levonásához - elengedhetetlen számításba vennünk, hogy az építtetők többsége a gazdasági vagy a szellemi elithez tartozik (cégvezető, igazgató, fővállalkozó stb.). Ma őket topmenedzsereknek mondanánk, akik bár nyilvánvalóan sokat adnak (sok pénzt költenek) lakásukra, abban már kevésbé vagyok biztos, hogy ugyanúgy a legkvalitásosabb építészeket foglalkoztatják-e, mint elődeik. Tudni lehet, hogy Janáky István (nem tévesztendő össze a kötetben szereplő édesapjával) egyik klasszikus villáját a Béres-csepp feltalálója rendelte meg. A jelek - a külsővel nem éppen harmonizáló belsőről hallottakkal egyetemben - arra vallanak, hogy ez a pompás épületszabályt erősítő kivétel. A múlt eltakarításánál, aminek következményeitől hosszan szenvedtünk, nem kevésbé veszélyes annak idealizálása. Ez a könyv a két háború közötti magyar társadalom azon szűk rétegének otthonaiból szemelget, amely nem vállalt közösséget az uralkodó elit (a valódi arisztokraták és az iparmágnások) hamis neobarokk világával. Ugyanakkor volt módja arra, hogy ezzel szemben más eszményt képviselő (a modernizmushoz kötődő) igényes környezetet teremtsen magának. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy a kiadványban viszonylag szerény (egyszobás vagy két szoba hallos) lakással is találkozunk. Ezek szintén elérhetetlen luxusnak számítottak azoknak a százezreknek (a lakosság túlnyomó többségének) a szemében, akiknek körülményeiről rémisztő statisztikai adatok tudósítanak; az ugyancsak gyakorló építész Fischer József harmincas évek elejéről származó látlelete szerint: „Budapesten 980 ezer ember lakik, összesen 70 ezer fürdőszoba van, tehát a lakosság 75%-a fürdőszoba nélküli lakásokban lakik... 84 ezer ember lakik albérletben... negyed-hatodmagával lakik egy szobában a lakosság 30%-a, és több mint 10 ezren laknak legalább tizedmagukkal egy szobában.” Somlai Tibor nyíltan vállalja vonzalmát az általa megidézett világ iránt; a könyv végén - az egyes bútortípusokat önállóan bemutató zárófejezetében - gyakorló lakberendezőként meggyőzően dokumentálja is, hogy mi mindenben mutatnak számunkra követendő példát elődeink. A színek és anyagok bátor használatában, a garnitúrával szemben a szóló darabok változatos összeállításában, a bútorok elhelyezésével a tér leleményes formálásában. Ne tápláljunk azonban illúziókat. A jelen - akár tetszik ez nekünk, akár nem - nagyon különbözik a háború előttitől. Még lakáskultúrában is. Az a tehetős és művelt réteg, amely ízlésével ma szolgáltathatna mintát, csak a legritkább esetben rendel egyedi bútort. S nem spórolásból. A nagy világcégek sztárdizájnerei által tervezett darabokkal rendezkedik be, amelyek legalább olyan drágák, mint a kézműves termékek. De ez már egy másik történet. VADAS JÓZSEF Varsa Lajos: Mennyezeti lámpa