Magyar Géniusz, 1893 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1893-05-07 / 19. szám
302 MAGYAR GÉNIUSZ 1 TAVASZI ÜNNEP. (Gyermektörténet.) Irta : JUSTH ZSIGMOND. Május elején volt puszta szent-tornyai iskolánkban a vizsga. Majd az egész délelőttöt ott töltöttem, gyönyörködve a kicsinyek tudományában. Egyszerre csak egyet gondoltam. Hát ha megünnepelném a tavaszt . . . — Kérem a két eminenst, egy fiút, meg egy leányt, tanító úr kihivatni. Előttem a két legjobb tanuló. Az egyik Jankó Mihály a pusztaszent-tornyai biró fia, megszegzett nyakkal áll előttem. Csupa méltóság, visszatartás, büszkeség, mint ahogy ez a világ első emberének fiához illik. A másik Györgyi Mari, a majorosigányós lány. Tarka ruha a testén, hetyke pántlikak a hajában, a derekán. Ezek az eminensek. A lány ugyan nem tanul semmit (szorgalmát nem dicsérhetem) , de amit egyszer hall, már tudja is, olyan : szemes gányó fajta, akár csak a czigány. Mondta a tanító halkan. A kislány meg büszkén, kihívólag nézett a szemem közé. — A fiú — fordult oda a jelenlevő bíróhoz a tanító — ez már a szó szerint a legszorgalmasabb tanulóm. — No gyermekeim, ma délután négykor eljöttök hozzám. Kaptok nálam egy csésze teát, meg egy-két kis emléktárgyat, aztán meg bejárjuk együtt a kertet is. A kislány szeme felvillant, eljövök, monda bátran. A fiú odanézett atyjára, az felelt helyette. — Majd elküldöm a fiamat egy béressel, ha nem leszen alkalmatlanságára. Hogy lenne! Négykor szépen felteríttettem a kert felé néző terasszon a két gyermeknek meg magamnak. Vártam őket. Előbb a lány érkezett meg. Még hidresbodrosabb ruha volt a testén mint a vizsgán. Csupa tarka-barka élénk szín, mint ahogy ez egy telivér gányó lányhoz illik. Aranygyöngy a fejénkendőjét tüstént levetette, ellentétben a «gazda» lányokkal, kik tán még abban is hálnak), letelepedve a kis székbe csacsogni kezdett: — Igen. Ez a pántlika az Annus Terkáé. Egy bálon kapta Orosházán. A legjobb tánczoslány volt, azért. No azért a Rétes Mari is megállhatós. Mind a kettő a mi majorunkban született. Mondta büszkén , az egyik, a Mari, egy kis pirosítót is akart adni, hogy jöttem, de mondok, megismer a nagyságos úr így is . . . aztán meg nem áll az orczámhoz. De az aranygyöngyét elfogadtam kölcsön. Büszkék voltak a gányók nagyon, hogy meghitt. A gazdák soha se hívnak el minket . . . Hát a Miska még nincs itt ? kezdte kissé aggodalmas arczczal. — Bizonyosan mosakodik még egy órát mielőtt eljönne, ezek a gazdák, mondta kissé irigy hangon — olyan rátartók. E perczben robogott fel a szekér az udvarba, két hatalmas mezőhegyesi nomul előtte. A kocsis mellett sötétfekete posztó mondurban, rengeteg karimájú kalapban (ez a jóllét jele !) «Mihály gazda». — Miska elkéstél. A béres soká fogott, mondta a fiú kényesen lóbázva meg a mondurját. Aztán Ikezet adott nekem, végig simította a kalapja szélét, majd odaült szembe a Györgyi Marival egy kis székre. * Dohánykertész. A lány ezalatt már spekulálni, nézegetni kezdett el a terasszon. — Ni, ni, hisz ez egy emberfej, mondta, a múmia-fejre mutatva, amely a terasszon ékeskedik. — Erről a Mari meg Terka (a kislány tekintélyei) sokat beszéltek. Fz király volt Miska ... Jankó Mihály félre szegezve fejét, alig hogy odanézett. Benne volt a szeme járásában, hogy «hiszi a ki hiszi». Uzsonna előtt még körüljártam velük a kertet. Amott egy Toldi-szobor, az előtt a leány tűzbe jött: — Az a, szakasztotta Német István bátyánk. Az a Storobli nagyságos úr Pestről csinálta, kukoriczacsutkából. Mondta nekem a Mari, sógoromat is hívták, mondta büszkén, hogy majd ő utánna formázzák le — de néki nem kellett. Pedig van olyan mint a milyen a Német István volt. — Van az, hagyta helyben Miska. A lány csak csacsogott. Nini rezedák. Adjon belőle. Neked is adok egyet Miska. A fiú véres lett s a lány mögé bujt. — No ne bújj hát el, a nagyságos urnák csak elmondják, mondta bátran. De a «gazdából» egyszerre fiúcska lett s görcsösen húzta a lány szoknyáját. — Kimondom én, ki én — ez a tisztességes legény (tizenkét éves az Istenadta!) — megkért. Nem néz le azért, hogy gányó lány vagyok, s apám benn ül naphosszam a dohánylében. Gazda asszony leszek. Szeret s én szeretem. Féltuczat selyemkendőt adtam már néki, a vizsgadíjakat erre költöm. Apád lenéz . . . ugye Mihály, de azért hogy néki hat ökre van, van nékem két karom, tudok főzni, még mosni is, ha gányó vagyok is . . . A lány csak beszélt. Odanéztem a fiúra. Elébb karmazsinpiros lett a képe. Aztán elfordult, majd sírva fakadt. — Nem igaz, nem kellesz nekem, haza megyek apámhoz . . . bőgte a gyerek. — No most tagadd el. Nézz le, úgy, hagyj el mint a Jóska bátyám a Rétes Marit. A Jankó nemzetségnek nem kell a szegény Györgyi Mari, menjen az csak szolgálónak a városba, világcsúfsára . . . én jó istenem, miért is nem maradtam inkább otthon. És most mind a ketten elkezdtek keservesen sírni. Mit tehettem. Mentek volna haza, de ezt nem engedtem. Hosszú nógatásra csak feljöttek velem uzsonnázni. A tea láttára elébb a lány szeme villant fel a könyök alatt. — És ... ez ... jó ? kérdte kíváncsian. S ez . . . mi! kérdte a czukorcsiptetőt felmarkolászva. Aztán hamar a nyakán csüggő pántlikára akasztotta. — Milyen szép, akár csak egy kereszt . . . ugye Mihály ? Az nem nézett rá, csak duzzogott tovább. Aztán, a lány is észrevéve magát, ujjai hegyébe véve a csiptetőt, finom mozdulattal visszatette a czukortartóba. — No Mihály, békéltetni akarván őket, ugye nem haragszol, hisz csak nekem mondta el a Mari. Nékem meg a szenttornyai legények, lányok majd mindent elmondanak. A «legény» szó tetszett Mihály gazdának. Kihúzta tizenkét éves derekát s oda fordulva hozzám — Én nem haragszom, mondta komolyan — csak az apám. — No azt majd megbékélem én. — Meg, meg-e ? nevetett sírt a kislány egyszerre. — Milyen jó lesz, látod Miska milyen jó volt, hogy szóltál a nagyságos úrnak, látod, szól neki. Kérem mondja el, hogy mi gányók azért, hétköznap jók vagyunk, dolgosak, azért hogy vasárnap nem vetjük meg a muzsikát, tánczol, —t szeretünk tánczolni,no meg tudunk is. Tette hozzá büszkén a lány. Én mindent megígértem. És egyszerre csak azon vettem észre magamat, hogy a tizenkét éves Jankó Mihálynak s a tizenhárom éves Györgyi Marinak megígértem, hogy közbejárójuk leszek. — Maga lesz a kiadó násznagyom. Ujjongott a gányó lány. Igen édes fiaim, lányaim, azért hogy én velem egy ilyen história megtörtént, ha valamelyiküknek szívügye volna, ne forduljon azért hozzám, én nem leszek ám többször közbenjáró. Ti, csak tanuljatok, műveljétek magatokat. — Látjátok, ez az eset is csak úgy érthető, hogy tavaszszal virágnyitás idején volt, hogy vizsga után történt, s a két eminenst meg kellett jutalmaznom. L ' 1893 BESZÉLGETÜNK... Beszélgetünk ... te édesen nevetsz föl, Ha mondok holmi dőreséget, Oly jól esik, ha fölvidilni tudlak, Ha megkaczagsz egy röpke életet. Beszélgetünk ... s a mint komolyba átcsap A vig enyelgés játszi hangja, — Lehellet-könnyü sóhaj száll a pajzán Eddig mosolygó, édes ajkra. Tovább beszélek .. . ámde szófián állsz te, S a sóhaj száll csak messze . . . messze !... Elhallgatok, tudom : az én szavam most Vigaszt nem ád, s csak rosszul esne ! Erdélyi Zoltán. ANDALUSIÁBAN. Irta : UJVÁRY IGNÁCZ. (4) A csengetyűvel folyton csenget, ez a jele annak, hogy vizet árul. A réz csészéből az emberek, a réz tányérból pedig a szamarak isznak. Megtörténik gyakran hogy ha a csacsi vizet hagy a réztálban, gazdája megiszsza, hogy kárba ne veszszen, mert neki azt meg kell fizetni. Nem mondhatnám éppen, hogy Tanger koldusai, akiktől csak úgy hemzseg a soco, simpathicusak volnának, mert ezekhez képest a mi közmondásossá vált piaczi legyünk a legtartózkodóbb s legszerényebb lénynek bizonyul. A koldusok néhánynak kivételével a mohamedáni igazságszolgáltatásnak nyomorultjai, mert az arabi törvények szerint a testnek megcsonkítása az enyhébb büntetések közé tartozik, s így ezen koldusoknak kezeik vannak levágva vagy szemeik kipörkölve. Többnyire vezetőre van szükségük, rendesen valamely kiéhezett arabs fiúcska vezeti őket; ezek oly szemfülesek, hogy egy idegen sem kerüli el a figyelmüket s ha egy urat vagy hölgyet kiszemel magának, azt 10—15 perczig képes üldözni, ha vonakodnék rögtön egy pénzdarabbal megváltani magát a kellemetlen interviewtől. Dél felé a vásár megszűnik, a soco grandi megürül, az embe