Magyar Pedagógia 41. (1932)

LECHNITZKY GYULA: Horn József: A közgazdaságtan tanításáról

bírja felfogni, hogyan következhetett be a mai nyomorúság épp akkor, amikor az emberiség eddig nem is sejtett hatalmas termelőerők birtokában van. Nem csoda, ha ilyen körülmények között kapva-kap minden tetszetős és orvoslást ígérő javaslaton, mert kellő közgazdasági tudása nem fejlesztette ki bíráló képességét. E bajon csak mélyreható közgazdaságtani tudás segít. Akik megismer­ték a gazdasági élet törvényeit, nem fognak oly kritikátlanul viselkedni, nem lesznek kész prédái a közösség életét fenyegető káros tanoknak. A nemzetgazdaságtan tanításának sikere azonban a helyes módszertől függ. Eddig e kérdéssel nálunk még nem foglalkoztak, ezért hézagpótló a címül írt füzet. Bevezetésében rámutat a közgazdaságtan tanításának korszerűségére. Lehetetlen ma már azt hirdetni, hogy az általános műveltséghez hozzátarto­zik a régi görög élet apró részleteinek ismerete, de a mai életnek e legégetőbb problémái nem. Nagyon helyénvaló tehát a szerzőnek az a követelése, hogy a közgazdaságtant minden középfokú iskolában tanítani kellene. Kívánatos volna különösen a középiskolába bevezetni, mert a nemzeti élet jövő irányítói nem maradhatnak tudatlanok a nemzeti élet sorsdöntő kérdéseiben. A szerző rész­letesen tárgyalja továbbá a közgazdaságtan tanításának célját, gondosan kisze­meli anyagát és végül ügyesen megállapítja módszereit. Sajnos, nincs módunk­ban itt e rövid, de tartalmas tanulmány rendkívül figyelemreméltó gondolatait részletesen tárgyalni, csak fel akarjuk hívni rá a pedagógusok érdeklődését. A szerző a ma előttünk kibontakozó gazdasági életet akarja megismer­tetni, nem pedig valamelyik közgazdasági elméletet. A tanítványt arra akarja nevelni, hogy értelmesen tudja a gazdasági jelenségeket megítélni, a valóságot tisztán lássa, megértse és gyakorlati érdeke szerint alkalmazkodjék hozzá. A végső cél oly eleven gazdasági világszemlélet és tudás megszerzése, amely a nemzet jobb jövőjének egyik biztosítéka lesz. Nagyon érdekes az is, amit a szerző tárgyának nevelő értékéről mond. Igaza van, amikor hangoztatja, hogy e tárgy „egyik leghatékonyabb tényezője mind az erkölcsi, mind az állampolgári nevelésnek“. A nemzet életbevágó érdeke is megköveteli a közgazdasági műveltség mélyítését, mert a politikai jogok kiterjesztése csak akkor nem veszélyes, ha a nép a gazdasági küzdelem­ben nemcsak a maga, hanem a közösség érdekét is meglátja és szolgálja. Éppen ezért jobban hangsúlyozandónak tartanók a közgazdaságtan egyetemes irányá­nak jelentőségét. Igaz, hogy a szerző is fölismeri ez irány főképviselője, Spann Otmár elméletének nevelőértékét és föl is akarja használni, de ezen a téren tovább kell menni. Jelenlegi életünknek rákfenéje éppen az, hogy az individu­ális irány tanítása a korszellem hatására magától érthető igazságnak látszik. Minden üzletember csak a maga érdekét nézi, egyéni ösztöneit követi és gazda­sági tevékenységének nemzeti hivatásával nem törődik, hivatásának erkölcsi parancsaira nem is gondol. Pedig Ruskin, Carlyle, Rauschenbusch és a többiek mind rámutattak arra, hogy minden gazdasági tevékenység a közt szolgálja, s értékét e szempontból kell megítélni. A tőke birtokosa pedig csak a közösség ■sáfárja, ki megbízatását Istentől kapta s a tőke felhasználásáért felelősséggel

Next