Ethno-Lore 32. (Az MTA Néprajzi Kutató Intézetének Évkönyve, 2015)
Várkonyi-Nickel Réka: Rimaiként élni, rimainak látszani. A salgótarjáni acélgyári kolónia önmeghatározásának vizuális elemei az 1930-as, 1940-es években
Rimaiként élni, rimainak látszani nak kellett előre köszönnie, aki a hierarchikus rendben alul foglalt helyet. Az előre köszönést kalap- vagy sapkaemelés, esetleg főhajtás kísérte. A tisztviselőknek a megszólítása általában méltóságos úr volt. A családban nem csak az idősebb generációt magázták, a házastársak között is ez volt a megszokott. ,,Én mindenkit magáztam, a szüleimet is. Csak az unokatestvéreket tegeztem. Édesanyám is magázta édesapámat. Nőknek életkor szerint köszöntek, a férfiaknál a továbbtanulásnak volt meghatározó szerepe.,, Ha esetleg egy korban voltak a férfiak, együtt dolgoztak az acélgyárban, ők tegező viszonyban voltak. A gyerekek tegeződtek, aztán a vízválasztó az volt, amikor gimnáziumba került valaki. A lányoknak olyan 16-17 éves korban már magázódás járt. ”1 12 A tisztviselőket minden esetben magázták és előre köszöntek nekik az utcán. Bár a két világháború közötti salgótarjáni öltözködéssel kapcsolatban még folynak a kutatásaim, egyre határozottabban körvonalazódik a kép az acélgyáriak polgári megjelenésével kapcsolatban. „Az öltözködés kulturális szimbólum. A testi szimbólumok olyan készlete, amely üzenetek közvetítésére jött létre.” (Szapu, 2003, 74.) A 20. századi kényelmesebb és egészségesebb ruhadarabok megteremtését a női divatban a nők munkába állása, a férfidivatban pedig a sportolás ösztönözte (F. Dózsa, 2014, 343.). A két világháború között már az ország egész területén egységes szabályai éltek a polgári öltözködésnek. Ez a szabályozás eltérő öltözéket írt elő a különböző napszakokra, alkalmakra. Másképp illet öltözködni délelőtt, délután, este, otthon, az utcán, sporteseményen (sportolóként és nézőként egyaránt), vagy egy estélyen. „Ezt a világot a többi munkásokétól csaknem úgy különíti el polgári szemlélete, ahogyan elkülöníti a Rimamurányi út elején a sorompó az acélgyár telepét a várostól. Kettő jellemzi őket: egyik a polgári életmód, másik az, hogy ők »rimai emberek«.” (Szabó, [1938], 240-241.) Ahogy nem könnyű definiálni a polgárságot, azt is elég nehéz pontosan meghatározni, hogy mit értett a szociológus 1938-ban „polgári életmód” alatt. Az acélgyári munkások semmi szín alatt sem sorolhatók a jómódú városi polgárság körébe. Mindezek dacára úgy tűnik, hogy többé-kevésbé rendelkeztek azokkal a ruhadarabokkal, amelyeket F. Dózsa Katalin egy jómódú középosztálybeli férfi ruhatárának elemeiként felsorolt (F. Dózsa, 2014, 394.). Úgymint, két-három öltöny, egy frakk, szmoking, egy tavaszi, egy télikabát, néhány ing, két-három pár cipő, egy-két puha kalap, cilinder. Bizonyos kisebb ruhadarabokból pedig igyekeztek minél többet beszerezni, úgymint nyakkendőből, levehető keménygallérból, valamint a kézelőből. Ahogy az egyik interjúalanyom fogalmazott: „olyan praktikus volt. 11 Részlet az N. Gézával készített interjúból (2010). 12 Részlet az R. Endrével készített interjúból (2012).