Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 3. (1880)
Név nélkül: Petőfi István
PETŐFI ISTVÁN. MEGHALT ÁPRILODIKÁNSAK lassú postái lehetünk a gyászhírnek, mely hetek előtt bejárta az egész országot, s annak a férfiúnak elhunytáról szólt, ki, noha a legfényesebb nevek egyikét viselte s ki volt téve a hiúság legféktelenebb csábjainak, először akkor beszéltetett magáról, midőn ajkai örökre lezárultak s az elismerés, hódolat ellen többé nem tiltakozhatott. Petőfi István, a legnagyobb magyar költő testvéröcscse, szívbajának esett áldozatául. Benne oly férfiú elhunytét siratjuk, ki könnyen kivehette volna részét abból a dicsőítésből , melylyel a világ testvérbátyjának adózott, s mégis, az önzésnek vagy kicsinyes hiúságnak egy pillanatra sem esett rabjául. Ő szerénységében igazán nagy volt; sohasem követelte, hogy a világ benne a Petőfi-vért csodálja s mindig szerényen húzódott vissza minden megtiszteltetés elől, melyről azt hitte , hogy reá bátyja érdemei folytán háramlott. Midőn társaságunk irodalmi érdemeit méltányolva, őt mindjárt a megalakulás után tagjainak sorába iktatta, meleghangú, de szerénykedő levélben köszönte meg a figyelmet, de arra, hogy lantját újra kezébe ragadja s részt vegyen az irodalmi élet mozgalmaiban — noha nem egy költeménye viseli magán a habirozott tehetségnek bélyegét — rá nem 3,5*