Koszoru. A Petőfi-Társaság havi közlönye 6. (1881)

1881 / 2. szám - ***: Olasz dráma Petőfiről

OLASZ DRÁMA PETŐFIRŐL. ló­­ tál kardnak, ki övéit s az egyesült Ausztria és Oroszország által megkínzott hazáját áldva és a magyar szabadság elnyomóit átkozva, hal meg.c­íme a mutatvány. Látszik belőle, hogy az író sok elő­szeretettel foglalkozott tárgyával, de látszik az is, hogy még sem ismeri azt teljesen. A magyar közönség előtt legfeltű­nőbb lesz a drámai költemény erős pathosza, melylyel különösen így folyó beszédben nehéz megbarátkozni. MÁSODIK FÖLVONÁS. ELSŐ JELENET.­ ­. . . . A lövések szüntével két katona egy hordágyon a színpadra hozza Petőfi Sán­dort, kinek homloka be van kötözve, arcán a halál sápadtsága ül. Jobbjában törött kardjával még folyton hadonáz, de keble zihálása s keresztbefordult szemei mutatják, hogy már végső küzdelmét vívja a nagy lélek.) PETŐFI: Bocsássatok! Miért vonták el a harctól és hozták ide, hogy e dicstelen rögök fölött adjam ki lelkem ? — A har­cosnak legóhajtottabb dicsősége, hogy a harc mezején, az ellenséggel szemben s a lángoló napon zárhassa le szemeit az örök álomra. Szilárd lelke kedvteltebben száll föl a bátrak Istenéhez a harsonák szilaj rivalgása s a fegyverek hosszú, szakadatlan csattogása közepett. — El, testvéreim, le a fejkötelékekkel ! Virág fakad, egy-egy piros virág min­den sebből s a halál szent angyala leszáll e véres tavasz­hoz, hogy legelevenebb virágaiból koszorút kössön a nagy magyar haza homlokára. (Szünet; azután szenvedéllyel:) Isten veled, hazám , büszke hősök szülőföldje ! Isten veletek szép álmok, kikkel korom tavaszán, féktelen képze­letem szárnyain annyit enyelegtem ! Ah, hazám, én nem fogom soha többé, tüzes ménemen a harcra nyargalván.

Next