Koszoru. A Petőfi Társaság közlönye Új folyam 5. (1938-1939)
1939 / 4. szám - Raffay Sándor: Petőfi szobránál (Ünnepi beszéd)
PETŐFI SZOBRÁNÁL ÍRTA: RAFFAY SÁNDOR Az aszódi iskola szobrot emelt legnagyobb fiának. A szobor embert, ábrázol, de lángészt örökít. Embert és lángészt, aki e nemzetnek örök büszkesége, de értéke és kincse az egész világnak. Halandónak született, de csodálatosan ragyogó lelke őt a múlandóság korlátai közül az örök megmaradás szintjére emelte. Míg e földön járt, korának lelkét hordozta és szólaltatta meg, mióta e földről eltávozott, örök érzések és igazságok képviselőjeként áll előttünk. Petőfi Sándor szobrához gyülekeztünk. Petőfi emlékezetét glória lengi körül, mert nemzetének dicsősége volt, míg élt, nemzetének dicsősége marad, míg e nemzet él. S mikor most e még lepellel takart szobor előtt megállok, azzal a kérdéssel foglalkozik a lelkem: miért és kinek állítottuk mi ezt a szobrot? Petőfinek vagy magunknak? A múltnak vagy a jelennek és a jövőnek? E kérdésre talán az volna a legegyszerűbb válasz: az aszódi evangélikus iskola akarta e szoborral az egykori aszódi diákot megörökíteni. Azt az egykori diákot, aki az iskola falai közül világnagysággá nőtt. Akinek lelke itt csiszolódott ragyogóvá, hogy mint az üveghasáb az égi nap sugarát, úgy szórja szét e nemzet fiainak lelkébe ezernyi színes fénykévébe törve a hazaszeretetnek és az ősi dicsőségnek, a nemzeti öntudatnak és a magyar érzésnek nemzedékeket nevelő szent eszményeit. Az emberi nagyság alapköveit mindig az Isten ajándékozó kegyelme rakja le az emberek lelkébe. Ezeken az alapköveken a család, az iskola és az élet építi fel az épületet, mely az éltető léleknek otthona. Az aszódi evangélikus gimnázium méltán büszke Az aszódi Petőfi-szobor leleplezésén, 1939 május 21-én elmondott beszéd. * 1938