A Petőfi Társaság Lapja, 1878. január-június (3. kötet, 1-26. szám)
1878-05-05 / 18. szám
A PETŐFI-TÁRSASÁG LAPJA. BUDAPEST, 1878. május 5. 18. szám. DALOK. I. (márc. 24. 1877.) Hej ! milyen zaj, mily tolongás, — Vígan vannak itt nagyon ; Könnyelmű láng a szemekben És mosoly az ajkakon. Járok-kelek, szivem oly bús, Mért is jöttem én ide, Hogy még jobban fájjon, égjen Szivem hegyedő sebe. Ott tánczol a volt szeretőm : Vígak közt a legvigabb Ha én most itt meghalhatnék — Az lenne legokosabb. II. Jajgat a hegedű húrja, Klarinétos fújja- fújja. Mindig csak az én nótámat . . . El nem lankad, ki nem fárad. Fáj a szivem, úgy hallgatom : »Tulipános a kalapom.« Villámot szór sötét szemed, Jaj de virágos a kedved. Ragyog a csillárok fénye, Virágillat száll a légbe : Báli népség ujjong, tombol A kedvesem rám se gondol. Táncol, forog, szilaj késbe’ Dehogy jut az most eszébe Amig örül, mulat, nevet — Hogy engemet semmivé tett. GR. VIY SAROLTA. KÉT SEB. 7 Regény. fF o ly tatás.J Mit van mit tenni, mint hozzá szokni a reggelizéshez. — Gondolja meg, néném asszony, már egy szekrényt is vettem. — Szól Gáspár, az asztal mellé ülve. — Egy szekrényt? No hála istennek. Apránkint majd csak meg lesz mindenünk. Jól van az igy, igen helyén van. Róma se egy nap épült. Ez alatt szapora kézzel hozzá lát a kis szoba rendbeszedéséhez. — Meg aztán két nádszéket is vettem. — Két nádszéket is ? Minek is volna több, elég az egy pár embernek untig. Majd lesz később, még bársonyos székünk is lelkem, galambom , tudom én azt. Meg minden, minden, ami csak kell. Ez utolsó szavait igen nyomatékosan ejtette ki és félszemmel az asztal felé pillantott. Ott azonban nem vett észre semmiféle hatást s egy kis elgondolkozás után hozzá vetette : — Hát még az öröm, milyen lesz majd egyszer ! Majd ha ... . (Itt elhallgatott , visszakapta a szót s egy kicsikét megharagudott magára, hogy megint el akart járni a nyelve.) — Majd ha .... ? néném asszony. Ismétlé Gáspár a szót. — Csak, csak azt akartam mondani, lelkem galambom, hogy majd ha ... . majd ha egy parányi jószágot küld az ég . . . No de megyek már, mert am úgy eldarálom az időt, hogy ugyan. Még megtörülgeti az asztalt anélkül, hogy e közben Gáspárra nézne, aki mosolyogva nézdeli a jó öregesét, amint nagy kosarát felveszi a sarokból és eltipeg. Az ajtóban megáll egy pillanatra s beszól, hogy a meleg kendőt a nyakára tegye, mert ott künn ugyancsak hideg van ám. Aztán valósággal eltipeg. Az ifjú ember utána néz s elgondolkozik egyről-másról, így peregnek-peregnek a napok egymás után. Az árnyak lerajzolódnak az éjszakák csendjében, gombolyodik az új élet hófehér fonala s az álom közelget a valóság felé. TIZENHETEDIK FEJEZET. Szomorúság és öröm. A szabóműhelylyé alakított kis szobában nyugalomba helyeztetett a varrótű. Az utolsó öltés azon a fehér kis ruhán történt, mely most az ablak fogantyújára van akasztva. Egyszerű kis ruhácska az nagyon, semmi dísz, semmi virág nem ékeskedik hófehér külsején. Egy pár keskeny fodrocska az alján : ennyi az egész. Mariska a fércet szedegeti belőle s a kiálló cérna-végecskéket csippenti el. Eliz egy kisebb nemű ládába rakosgatja ez alatt a többi holmit. Bizony kevéske az egész. Liszka asszony be-beütögeti a fejét; oda tipeg az ablakhoz; tenyerét a kötényéhez dörzsöli 35