Pszichológia 20. (2000)
2000 / 4. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Életesemények és identitásképzés
definíciós igény nélkül írja: „Az én-fogalom (gyakorta énként - self-ként - rövidítik) ismereteket tartalmaz a személyiségvonásokról, képességekről, értékekről, hiedelmekről, várakozásokról, indítékokról, életeseményekről, a jelentős másokhoz fűződő kapcsolatokról, a birtoklásról és a megjelenésről. Ugyancsak tartalmaz ismereteket azokról a nézetekről, amelyeket mások alakítanak ki énünkről, s amelyek csak részben eshetnek egybe tulajdon nézeteinkkel; mindemellett az önértékelés arra irányulhat, hogy módosítsa másoknak a rólunk alkotott nézeteit (benyomáskeltés).” Mint említettük, az én-elbeszélések egyik sajátos változatát a jelentős életesemények alkotják. Mindenekelőtt azt kell szemügyre vennünk, mit is jelent az életesemény elé illesztett jelző. Milyen tartalmat és tapasztalati jelentést inházunk rá? Lássuk az előzményeket! Az életesemények kutatása két fő forrásból táplálkozik; kezdetben mindkettő meglehetősen távol esik az én-pszichológia kutatásától. A második világháború után - jórészt a magnetofon közkeletűvé válását követően - a Columbia egyetemen szervezték meg az első „oral history” kutatási programot. A módszer hamarosan szétterjedt az empirikus társadalomtudományi kutatások széles övezeteiben az antropológiától a történettudományon át a szociológiáig. Az életesemény ebben a keretben az élettörténet leíró elemzésének jól elkülöníthető, elemi narratív egysége volt; módot adott az elbeszélt élettörténetek laza és tarka szövetének módszeres, meghatározott szempontú feldolgozására és összehasonlító vizsgálatára. A kvalitatív kutatások növekvő becse, a „puhább” módszerek térhódítása kezére játszott a kezdeménynek. Napjainkra az élettörténet-elemzés (life history) mint szemléletmód és mint kutatási technika széleskörűen elterjedt, intézményesült (folyóiratok, tematikus kötetek, konferenciák), és immáron csaknem rutinszerű eljárássá vált (lásd Bertaux 1981;Runyan 1982; Passerini 1992).A pszichológiában kezdetben kivált a pszichohistória (s benne a pszichobiográfia) művelői voltak fogékonyak az új törekvésekre. A másik forrás a klinikai pszichológia berkeiből ered. Butler (1963) egy korai cikkében vezeti be és teszi módszeres vizsgálat tárgyává az ún. élet áttekintés (life review) fogalmát és jelenségét, amelyet az időskor természetes és egyetemes történésének minősít. Sikeres kivitelezése biztosítja az életút integritásának és koherenciájának érzetét, s harmonikusan belehelyezi az egyén élettörténetét valamely tipikus elbeszélés mintázatába s a megélt történelembe. Kudarc, negatív mérleg esetén viszont súlyos időskori zavarok támadhatnak; ennek klasszikus irodalmi példája Tolsztoj novellája, az „Iván Iljics halála”. Butler felismerései alapján alakult ki az időskori életút-terápia, s kezdték vizsgálni a negatív életesemények hatásait. Ezt megelőzően még a negyvenes években egy Adolf Meyer nevű orvos elemezte az egyének kortörténete és a társas történések közötti kapcsolatokat, s azok hatását az egészségi állapotra (lásd Gergen és Gergen 1981, 472. o.). Ezek a kezdeti felismerések és próbálkozások új lendületet kaptak, midőn összetalálkoztak Selye stressz-elméletének térhódításával. A figyelem ennek nyomán a stresszkeltő.