Pszichológia 23. (2003)
2003 / 1. szám - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: Érzelem és identitás
Természetesen senki sem nyilvántotta haszontalannak vagy szükségtelennek az affektív (és a motivációs) folyamatok vizsgálatát. Csak éppen más irányokhoz tapadt a korszellem és ennek hatására a kutatók figyelme. Ennek végső - talán tudatosan nem is mindig reflektált - okai a pszichológia általános helyzetében vagy - mint mondani szokás - „időszerű kontextusában” gyökereznek. A behaviorizmus meghaladásának élvonalában a kognitív pszichológia (majd a „kognitív tudomány”) képviselői masíroztak. Az új paradigma (az információ-feldolgozási elmélet) ígéretes távlatokat nyitott. S a látványos sikerek nem is maradtak el, ezek pedig magukhoz vonzották a tehetséges fiatal kutatók új és új csoportjait. A hagyományos személyiségpszichológia a versengő áramlatok és irányzatok meddőnek látszó konfrontációiban elbizonytalanodott, körvonalai felpuhultak és elmosódtak. A szociálpszichológia és a kognitív pszichológia frigyéből születtek az előbbi leglátványosabb és máig érvényes felismerései: a kognitv szociálpszichológia egész jelenségköre, a kognitív disszonancia eszméje, az attitűd-elmélet, a kognitív én-pszichológia és számos más vívmány. Az érzelmek kutatása viszont ez idő tájt alig haladt előre; erről mind több egybehangzó szó esik. Arnold (1960) nagyigényű kezdeményezése alig keltett közvetlen visszhangot, viszont annál több szó esett róla a közelmúltban. A motivációs folyamatok sem váltottak ki közérdeklődést, eltekintve egyes sajátos kérdésektől, mint például a teljesítménymotiváció kutatása. A korszak szociálpszichológiájában - akárcsak a társadalomtudományok más tájain - dívott a „túlszocializált emberkép” látomása, amely vitathatatlan szemléleti támpontnak tűnt fel. A kognitív térhódítás nemigen tudott mit kezdeni a mélylélektani tradícióval, ezért az valahol a kísérleti pszichológia tartományán kívül volt fellelhető. A biotudományok nagy hulláma, amely az etológiától kezdve a szociobiológián át a genetikáig - majd ezek nyomában az „evolúciós pszichológia” víziójáig - ívelt, ugyancsak sajátos reakciót (alternatívát és új paradigmát) képviselt válaszként a kognitív forradalomra. A neurofiziológia látványos eredményei s az elme-elmélet körüli viták ugyancsak új távlatokat nyitottak a kísérleti pszichológia előtt. Valahol a 70-es és a 80-as évek fordulója táján összegződtek azok a változások, amelyek fokozatosan megnyitották a pszichológia „posztkognitív” korszakát. Ennek egyik jellegmeghatározó, markáns vonása volt az affektivitás kutatásának fellendülése. Ez a korszak semmit sem vetett el a „kognitív forradalom” vívmányaiból. Sőt, egybenmásban visszanyúlt korai kezdeményeihez az információfeldolgozási modellt pedig új területekre (egyebek közt az érzelmek kutatására) is kiterjesztette. Emellett új érdeklődési irányok és kérdésfeltevések is születtek, új integratív felületek alakultak ki, így ívelt fel az én-pszichológia s az identitás kutatásában is az érzelmek iránti érdeklődés, különösképpen pedig a tudás és az érzelem (a kogníció és az affektus) közötti bonyolult kölcsönhatások vizsgálata; erről módunk lesz még bővebben is szólni. De felmenőben van a motivációs folyamatok kutatásának árfolyama is, akárcsak a kultúraközi vizsgálódásoké, amelyek megkísérlik pszichológiailag konkretizálni a kulturális viszonylagosság határait, s így módot adhatnak alapvető szemléleti kérdések megvitatására (a pszichikus történések és folyamatok egyetemessége, illetve kultúra sajátos jellege).