Szépirodalmi Figyelő, 1860. november-december - 1861. január-október (1. évfolyam, 1-52. szám)
1861-08-08 / 40. szám
Aug. 8-án 1861. I-ső évfolyam. Szerkesztői szállás, Megjelenik e lap csütörtökön. Kiadó hivatal, hová a lap szellemi részét illető küldemények utasítandók : Üllői-ut és Kisfaludy - utcza sarkán 11 -ik szám. Előfizetés helyben házhoz hordva, vidéken postai szétküldéssel, félévre 5 ft. egész évre 10 ft. hová az előfizetési pénzek s minden alap anyagi részét illető dolgok utasítandók : Egyetem-utcza 4-ik szám. SZÉPIRODALMI FIGYEL 0. 40-ik szállt. : VISSZATEKINTÉS. V. Semmi sem könnyítené annyira a stilista feladatát, mint egyszerű, kivétel nélküli szabályok. E szerint megfoghatom, ha íróink nagy részénél, időrül időre, bizonyos nyelvi, stilistikai statútumok látszanak megállapítva, ha nem is elméletileg, legalább a közös gyakorlat és lelkiismeretes ragaszkodás által. Ilyen már a könnyen betanulható szabály : „6 személyre, az dologra vonatkozik.“ De aki e szabályt, minden következményivel, híven akarja foganatosítni, ha ép nyelvérzéke van, csak hamar észreveszi, hogy vagy az élő nép, örege apraja, hibásan beszél, vagy e lapidáris törvény nem oly mindent befoglaló, mint gondolta. Ki azon feltételből indul ki, hogy az élő nép, nem egyenkint, vagy tájankint, hanem egész észletében hibásan, szabálytalanul beszél, következőleg a nyelvtudós tiszte megszabni a korlátokat, ootrogálni a törvényeket, melyek határai közt szabad csupán mozogni a nyelvnek , ahhoz jelenleg nincs szavam. Ki azt állítja, hogy más szókötésre van szükség, ha cselédemmel értekezem, ha társalgok, ha magamat ,ingenizt, átengedem az anyai tejjel beszírt, a gyermek szobában, vagy a pár iskola dulakodásai közben kifejtett nyelvérzékemnek, másra pedig, ha vezérczikket írok, ha regényem személyeit beszéltetem, ha színpadról szólok a közönséghez, hogy ami ott természetes, jól kötött, jól rendezett beszéd, itt nem az, hanem itt más rend, más kötés, más viszony kell , az csak menjen a maga útján, mert az az enyémmel sohasem találkozik. De aki elismeri, hogy a nyelvész kötelessége nem ,a priorit szabályok felállításában, vagy részletes igazságnak egyetemes törvénynyé emelésében, hanem abban áll, hogy legkisebb árnyalatig kinyomozza a nyelv szellemének élő nyilatkozásait (s a múlt irodalmi hagyományát csak is ez élő szellem kritikája mellett fogadja el) , az a fölebbi szabály kérdésében meg fogja hallgatni — nem is mondom már : a népet, a szegény parasztot, mert félek a vádtól, hogy e mi dicsőséges stílusunkat el akarom póriasítni, — hanem meg fogja hallgatni azt a kisasszonyt, kinek nyelérzéke öt-hat sprachmeister s divatlapjaink által még nincs tönkrejutva, azon atilás öreg urakat, kik a leendő termés felöl beszélgetnek, vagy önmagát, tulajdon primitiv kifejezés módját; apellálni fog roszul értesített, azaz 20 —30 évi zagyva táp által megrontott nyelvérzékitől saját jobban értesült, azaz még minden idegen befolyástól ment, szűz nyelvérzékihez. „Ő személyre, az dologra vonatkozik.“ Első tekintetre ki vonná kétségbe ezen szabály helyes voltát, noha így is azonnal szembetűnik egy kis gyöngéje. Nem mondom a lovamról : ő kehes, nem a kardomról : ö rozsdás, ellenben a Deák felirati javaslatáról tudom hogy : ö irta stb. Eddig áll. De az az már itt is mutogatja foga fehérét, hogy ő nem a személynévmás neutruma, mely csupán dologra vitetik (mint például az angol it) hanem mutató, még pedig távol mutató névmás, mely személyre dologra egyaránt vonatkozhatok, mihelyt ezeket a szóló magától kissé távolabb viszonyban R ko'' ■ í. Lv-- ^ U.-VS y,T .