Szépművészet 2. (1941)
1941 / 1. szám - Balás-Piri László: Az új német építészet
A párt mellett a hadsereg foglalkoztatja a legtöbbet a tervezőket. A minisztériumok és parancsnokságok mellett nagyszámban épülnek laktanyák, üdülőtelepek, kórházak, gyakorló- és sporttelepek. A legnagyobb arányú munkálatok nemzetvédelmi szempontból létesültek, amelyek közül a minden idők leghatalmasabb védőműve, a Siegfried-vonal száz és száz építészt foglalkoztatott. Ez utóbbi munkáknál éppen úgy, mint a többi millió óvóhely építésénél, ha a művészi szempont nem játszik szerepet, mégis az építészeti tevékenység szemszögéből nem közönyösek. Hasonlóképen nem lehet elhallgatni a birodalmi útvonalak építését sem, amelyek éppen olyan velejárói a nemzeti szocialista uralom szellemének, mint ahogy a római császárság nagyarányú útépítkezései is kifejezték annak birodalmi törekvéseit. Az utak építése hozza magával a hídépítés fellendülését, nem beszélve azokról a szállodákról és menedékházakról, amelyek az út közelében gombamódra épülnek. A háborús előkészületek nagymértékben mozdították elő a gyárak, kísérleti telepek és laboratóriumok építését, amelyeknél a célszerűség mellett a művészi szempont sem sikkad el. A gyári munkásság bérkaszárnyák helyett önálló családi házakban igyekeznek elhelyezni, úgyhogy egy új gyártelep körül valóságos kis város épül fel a kertes munkásházakból. Újabban sok gondot és nagy feladatot ró a német építészekre a milliós tömegekben visszavándoroltatott németek megfelelő elhelyezése és az új települések alapjainak a megvetése. Az egyes építkezések mellett talán nagyobb jelentőségűek azok a nagyszabású városrendezési tervek, amelyeknek megvalósulása folyamatban van és amelyek nemcsak forgalmi és települési, hanem városszépészeti szempontból is foglalkoztatják Németország legelső építőurát, Hitler Adolfot. A városok rendezése és kulturális értékekkel való felruházása már a mozgalom kezdetén erősen foglalkoztatta őt. Mein Kampf című könyvében megkapó erővel világított rá erre a feladatra. „Nagyvárosaink lélekszámának gyarapodásával műkincsekben aránylag mind szegényebbek lettek. Másként volt ez a középkorban, midőn minden városnak megvolt a maga büszkeségét jelentő jellegzetes emlékműve. Nem a magánépületek adták meg az ókor városainak jellegét, hanem a nyilvános emlékművek, amelyek nem a jelen számára, hanem örök időkre épültek, mert nem az egyes ember gazdagságát, hanem a köz nagyságát és jelentőségét tükrözték vissza. Ha összehasonlítjuk az ókor középületeinek méreteit a velük egykorú megánépületekkel, akkor könnyen megérthetjük ama elv hangsúlyozásának magasztosságát, mely szerint a nyilvános emlékműveket illeti meg az elsőség. Még a késő római kor fényűzésében sem az egyes polgárok villái és palotái, hanem az állam, tehát az egész római nép sajátját képező cirkuszok, templomok, fürdők, vízvezetékek és bazilikák foglalták el az első helyet. Mily siralmassá vált azonban ma a köz- és magánépületek közötti viszony! Ha Berlint Róma sorsa érné, úgy az utódok a mai idők hatalmas műveiként néhány zsidó áruházat és néhány részvénytársaság szállodáit csodálhatnák meg, mint mai kultúránk jellegzetes megnyilvánulásait." Az az óriási arányú építkezés, amely Hitler hatalomra jutása óta Németországban megindult, tehát nem az egyéni szeszély, hanem az előbbi felismerés következménye. A nemzeti közösséget reprezentáló új építészeti alkotásoknál az építészek előtt újra felvetődött az az immár másfélszázados kérdés, hogy milyen legyen az épület külső megjelenési formája? A liberalizmus idején kollektív szellemiség híján a tervezőknek olyan korok stílusát kellett föleleveníteniök, amelyben a nemzeti közösség szelleme elevenen élt és ez alakította ki a reprezentatív építészetet. A múlt században, sőt még az utóbbi évtizedekben is egymás után épültek a klasszicista, gótikus, reneszánsz, barokk középületek, ahol pedig modern eszközökkel igyekeztek a kérdésre feleletet adni, ott bebizonyosodott, hogy a modern építészet alkalmatlan a reprezentációs feladatok megoldására. A mai német építészetnek a feladatát megkönnyíti az, hogy alkotásaikban az új eszmei tartalmat, a nemzeti szocializmust kell kifejezésre juttatni és mint az ókeresztény művészet kezdetén, nekik is keresniök kell ennek az új tartalomnak legmegfelelőbb új kifejezési formát. Az alap, amelyből kiindulni igyekeznek, az legutolsó nagy korszaka a német szellemi életnek, a XVIII—XIX. század fordulópontjának ideje, amikor az irodalomban Goethe és Schiller, a zenében Beethoven zsenije tündöklött, a tudományos kutatás terén a két Humboldt szelleme ragyogott, a szobrászatban Christian Rauch és az építészetben Schinkel és Leo von Klenze képviselte a legmagasabb színeket. Ez a korszak főleg a klasszikus eszmények jegyében zajlott le és így még inkább megerősítette a mai német reprezentatív építészetnek azt a vonzódását, amelyet a régi görög építőfantázia iránt érez. Az új német középületek stílusába azonban, ha bele is szövődik valami a klasszikus felfogásból, mégsem lehet szolgai utánzásról beszélni, mert az épületek szelleme sokkal közelebb áll a katonás rendet hangsúlyozó és az érzelmi hatásoktól tartózkodó nemzeti szocialista lelkiséghez, mint a kifinomult görög szellemiséghez. Az eddig emelt, vagy térbe vett reprezentatív alkotások a tömegek arányos