Szociológia 1976
1. szám - Tanulmányok - Kulcsai: Kálmán: Társadalmi és szociológiai problémák Indiában
vezetésével, akinek munkásságában már a húszas években felmerült a ma is élő probléma, hogyan válaszolhat az indiai társadalom a maga tradicionális értékeivel a nyugati társadalom „kihívására”. Mukherjee a nyugati „hedonizmus” elvetésében és a közösségben látta az ember fizikai, pszichikai és társadalmi szükségletei kielégítésének biztosítékát. Megjegyzendő, hogy Mukherjee odáig ment a tradicionális vallási értékek hangoztatásával, hogy mai megítélői szerint már a miszticizmus útvesztőjébe tévedt.3 D. P. Mukherjee — aki ugyancsak Lucknow-ban tanított — már a nyugati és indiai értékek közötti szintézis szükségességét hangoztatta, éspedig némi marxista befolyás alatt hangsúlyozva a társadalmi jelenségek függőségét a gazdasági folyamatoktól. Később azonban egyre inkább bírálva a nyugati társadalmat, ő is az indiai vallási, népikulturális hagyományokra kívánta építeni az új társadalmat. Azt hiszem, fölösleges lenne most folytatni a függetlenség előtti időszak indiai szociológusainak sorát és jellemzését, hiszen az említettek is csak példák. Példák egy magatartástípusra, amelyet azért említek, mert ma is él: az indiai „hogyan tovább” kérdésére — amely felmerült már az angol uralom alatt is, és amelyre a választ a nyugati hatások és a hazai sajátosságok összehangolásában keresték. E válaszadási kísérletekhez többnyire határozott „optimizmus” is társult a tudomány szerepét illetően: „társadalmi viszonyokra vonatkozó szaktudásával a szociológus segíthet a társadalmi változások előrelátásában, ellenőrzésében és irányításában, és ezzel meggyorsíthatja a társadalmi haladást.” Ez a magatartástípus azonban — ha az indiai szociológia egyik másik művelője részt is vett a függetlenségi mozgalomban — a harmincas években mégiscsak befelé forduló volt, nem gyakorolt igazi hatást a politikára. A brit uralommal szembeni kritikája ugyan többnyire kifejeződött, de ez a kritika igazi alapjának felismeréséig, az indiai társadalom fejlődésének valódi távlatainak és a társadalom fejlődése alapvető folyamatainak és mozgató erőinek megközelítéséig nem jutott el. A függetlenség utáni időszakban az indiai szociológia intézményesülése és professzionalizálódása gyors fejlődésnek indult. Az egyetemeken egymás után állították fel a szociológiai tanszékeket és fakultásokat (54 szociológiai egyetemi „department” és több kutatóintézet működik), elterjedtek a nyugati — főleg az amerikai — szociológiai kutatási módszereik, és az ötvenes évek végétől a különböző kormányprogramok tervezői és végrehajtói is egyre inkább igénybe vették a szociológusok segítségét. Az ötvenes években azonban még kísértett, sőt ma sem tűnt el teljesen az a típusú szociológiai kutatás, amely a kultúrantropológia egyik problematikus jellegzetességét is magán viseli, azaz, amely egy-egy falu, törzs, kaszt stb. kérdéseit önmagában, a társadalom egészének szerkezetétől és viszonyaitól elszakítva kísérli meg feltárni, így is életben tartva az ún. „kultúrlogikai” megközelítést, amely a tényleges társadalmi — azaz hatalmi viszonyokkal is összefüggő —problémák kutatását vagy mellőzi, vagy a kulturális szintre transzponálva kísérli meg megoldani. S ha a társadalomkutatók kezdeti függetlenülése a legfontosabb társadalmi problémák megoldásában való részvételtől oldódott is, hiszen M. N. Srinivas a mai indiai szociológia egyik legnevesebb képviselője is hangsúlyozza, hogy az Állami Tervbizottság létesítése, a gazdasági és társadalmi tervezés eszméjének terjedése kedvezően hatott a társadalomtudományok, köztük a szociológia fejlődésére is — bár természetesen az így igényelt kutatások egy kérdésre rövid időn belül választ adó, tehát az igazgatás igényeit kielégítő, gyorsan lefolytatott felvételek, vizsgálatok formájában sokasodtak — eredményeik tényle g