A Zene 16. (1934-1935)
1934 / 1-2. szám - Pasticcio
17 A ZENE tottam át a »Találkozás a géniusszal« című könyv olvasása közben. Nem tudtam letenni, annyira érdekes és izgalmas volt.) Legvégül egy szerény megjegyzést akarok kockáztatni. Ludwig Karpath megtisztel azzal, hogy egy cikkemet idézi, melyben arról az érdekes levelezésről szólottam, mely 1897 körül Mahler Gusztáv és dr. Diósy Béla, a kiváló magyar zeneesztétikus között folyt arról, hogy Mahler Gusztávnak újból el kellene foglalnia a budapesti Operaház igazgatói székét. Kezemben voltak azok a levelek, amelyeket Mahler Gusztáv e tárgyban Diósy Bélához intézett. Meg voltak ezek a levelek, bármennyire gondolja Ludwig Karpath, hogy abban az időben, amikor Mahler Gusztáv már a bécsi Operaházzal tárgyalt, talán mégsem levelezett egy pesti barátjával az itteni állás elfoglalása érdekében. De fenn kell tartanom ezt az állításomat. A leveleknek valahol ott kell még lappanganiok Diósy Béla hagyatékában. MOHÁCSI JENŐ DR PASTICCIO Lavotta János, a múlt század elejének egyik legkitűnőbb hegedűse, sok-sok tüzes verbunkos komponistája, nyugtalan vérű izgága természetű ember létére akkor sem változott meg, mikor ötven éves korán túl a mértéktelen életmód okozta bajai nagyon elhatalmasodtak rajta. Lónyay Gábor, a zemplén megyei művészetkedvelő nagybirtokos mindent elkövetett, hogy a beteg művészt kigyógyítsa betegségéből, de hiába , nem bírt a könnyelmű bohémmel, aki tilalma ellenére boros- és pálinkás üvegekkel rakta tele a matracok alját, betegágya alatt. Lónyay orvosa, Eőry Nagy Gábor elhatározta, hogy leszoktatja az országszerte híres művészt az ivásról. Begyalogolt vele fállyára, hogy az ottani gyógyszertárban szerezze be számára a szükséges orvosságot. »No Jancsi — mondá az orvos — ha jó leszel, majd el fogod nekem hegedülni honoráriumként a homoródit!« Lavotta mosolyogva intett és bevette az orvosságot. Hirtelen szívéhez kapott és mozdulatlanul terült el a földön, így távozott el a világból 1820 nyarán Lavotta János, korának egyik legkiválóbb magyar zeneköltője.* Vörös Sün (Roter Igei) volt a neve egy kis kocsmának a budai Várban, hol a 18. század második felében vándorszínészek és bábjátékosok rögtönzött darabokkal, énekkel és bábszínházzal szórakoztatták a közönséget. Régi elsárgult levélben olvassuk, hogy a bábjátékokat tihinkóval, dudával, csörgődobbal és egy szál hegedűvel kísérték. A kezdetleges figurákat zsinegeken rángatták. Vitéz László volt már akkor is a legkedveltebb figura, de szerepelt a históriákban a Vasorrú bába, az Ördög, a Varázsló és a Tündér is. A Vörös Sün helyén ma bérház áll (Iskola tér 1. sz.), de ennek kapuja felett ma is ott van a vörös sün, rég elmúlt idők emléke. * Zsebhegedű, táncmesterhegedű (Taschengeige, Pochette) volt a neve egy kis zsebrevágható, keskeny, hosszúkás vonóshangszernek, melyen csak három húrt feszítettek ki. Főként a 17. században terjedt el, de táncleckék kísérésére még a 19. sz. elején is használták. A legrégibb pochette-et a kopenhágai múzeumban őrzik. Nürnbergben készítette Conradus Müller 1520.