MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 03. ÉVFOLYAM (1954)
1954 / 1. sz. - KUTATÁS - VOIT PÁL: Magyar keramikatörténeti tanulmányok I.
1951.344 lelt. sz. 251.2931 lelt. sz. 21 F. Argnani id. mű. XV. tábla, 2. kép. 22 F. Argnani id. mű. XVI. tábla, 2. kép. 23 B. Rackham : Catalogue... 21 tábla, 116. kép. 24 51.1332 lelt. sz. 23 B. Rackham: Catalogue... 27. tábla, 150. kép. 26 S. Ricci : Collection of Mortiner Schiff. 26. kép. 27 B. Rackham : Italian maiolica Faber and Faber. London, 1952. 22. tábla. 23 Fortnum id. mű. 572. 1. 29 Rackham : A new work by Nicola Pellipario at South Kensington. The Burlington Magazin. XLI. 127. 1. 39 51.1356 lelt. sz. 31 F. Argnani id. mű. XVII. tábla, II. kép. 32 51.2960 lelt. sz. 33 51.816 lelt. sz. 34 Kumorovitz B. : A magyar címer kettőskeresztje. Turul. 1941. 3—4. füzet, 55. 1. 36 Kumorovitz B. : A magyar címer hármashegye. Turul. 1942. 1—2. füzet, 27. 1. 36 Kumorovitz B. : Mátyás király pecsétjei. Turul. 1942. 1—4. füzet, 8. 1. 4—5. ábra. 37 Kumorovitz B. : Mátyás király pecsétjei. Turul. 1932. 1—4. füzet. 9. 1. 6.ábra. 33 Kumorovitz B. : Mátyás király pecsétjei. Turul. 1932. 1—4. füzet. 11. 1. 8. ábra. 39 Kumorovitz B. : Mátyás király pecsétjei. Turul. 1932. 1—4. füzet. 11. 1. 9. ábra. 40 Magyar művelődéstörténet. II. köt. 255. 1. 41 Magyar művelődéstörténet. II. köt. 52. 1. 42 Réthy L. : Corpus munorum Hungáriáé. II. 14 tábla 214, 215, 216, 217, 218, 219, 222. 15. tábla 225, 228 típus. 43 51.1394 lelt. sz. 44 52.890 lelt. sz. 43 Kumorovitz B. : Mátyás király pecsétjei. Turul. 1932. 1—4. füzet. 12. 1. 13. ábra. 46 Formum id. mű. 550, 551. 1. A tányérokon szereplő második címert tévesen Podjebrád Katalinnal hozza kapcsolatba. 47 W. B. Honey : European ceramic art from the end of th Middle Ages to about 1915. 25. 1. 39. tábla B. MAGYAR KERAMIKATÖRTÉNETI TANULMÁNYOK. I. A magyar régiségtudomány egyre erősödő érdeklődéssel fordul a múlt kutatásának egyik mostohagyerméke, agyagművességünk történeti feltárása és értékelése felé. A századvég szakírói a gazdag ember szívéhez közelebb álló nemesfémtárgyakat, ötvösségünk európai viszonylatban is kimagasló emlékeit emelték műtörténetünk méltó helyére. Ma a társadalom egészének anyagi műveltségét híven tükröző keramika, annak százrétű : korban, rendeltetésben, anyagban, formában, készítési eljárásban és díszítményben szinte kimeríthetetlen változatú emlékanyaga vonzza a kutatást. A legutóbbi idők módszeresen lefolytatott és folyamatban lévő műemlékei feltárásai és ásatásai különösen elősegítik a magyar gótika, reneszánsz és későreneszánsz agyagművesség tárgyi emlékeinek részleges, majd átfogó számbavételét. Egyelőre talán még csak e szakterület munkásai látják, hogy a régi magyar fazekasmunkák rövidesen elkövetkező új értékelése világsűrű ötvösségünkkel fogja egyvonalba állítani a magyar keramika válogatott remekeit. Természetszerű, hogy e — még messzinek látszó — cél elérése érdekében nemcsak az új ásatások és feltárások anyagát vizsgáljuk. Múzeumaink jól ismert tárgyain kívül fel kell dolgoznunk azoknak a közelmúlt feltárásoknak leleteit is, amelyekre eddig mód nem volt, ill. amelyek eddig holt raktári anyagként hevertek. Ugyanakkor fokozott erővel kell közzétennünk a régi magyar fazekasművességre vonatkozó, nagyrészt teljesen ismeretlen okleveles emlékanyagot is, hogy a párhuzamos munka folytán adódó eredmények minél teljesebb történeti képpé formálódjanak. Az emlékeknek az oklevelekkel való azonosítása — mint a magyar művészettörténet más területein is — csak ritkán kecsegtet sikerrel. Alábbi három tanulmányunk közül az első pusztán írott forrásokra támaszkodik s az emlékanyagot csak analógiákkal van módjában az okleveles feljegyzések mögé helyezni. A második viszont tárgyi emlékeket vizsgál s a régészeti leleteket ide vonatkoztatható történeti források segítségével magyarázza. Harmadik tanulmányunknak — szerencsés kivételképpen — módjában van a ma is meglévő műveket a készítő mester nevével és annak személyére vonatkozó okleveles anyaggal azonosítani és egységes történeti képpé alakítani. KAZA GYÖRGY, ESTEI HIPPOLIT ESZTERGOMI KÁLYHÁSA Tudomásunk van arról, hogy Magyarországon 1376-ban egyes fazekasok már céhbe állottak, mégsem mondhatjuk, hogy középkori forrásaink bőkezűen szolgáltatnak akár edénykészítő, akár kályhagyártó mestereinkre vonatkozó adataikat. Két, név szerint is ismert fazekasunk budai s az 1457—58 . évi pozsonyi harmincadkönyvben szerepel. Vegyes agyagárut hoznak Pozsonyba, közöttük kályhacsempét is, ami Bécs közelségét tekintve, elég meglepő és Budának már ebben az időben is központi előhelyzetéről tanúskodik.3 Az edényneműt szállító Künz fazekas azonosnak tűnik a Wiener-Neustadtban megfordult és a helybeli hatóság előtt egy rokonsági ügyben 1436-ban tanúskodó Khunz (Chunz) budai fazekassal.4 Tudomásunk van még két Pozsonyban szereplő fazekasról, akik edényárut és fekete és zöld kályhacsempéket vámoltatnak el. Ezek a nevek azonban nem adnak kielégítő választ arra a kérdésre, vájjon az ország központi részében a középkor végén az agyagipar betelepedett mesterek kezében volt, illetve voltak-e olyan mestereink, kiknek neve is kétséget kizáróan bizonyít az agyagművesség hazai jellege mellett? A kérdést ilymódon megközelíteni annál nehezebb, mert e korban nálunk a legtöbb míves mester csak keresztnevéről ismert s így hovatartozóságukat biztosan nem állapíthatjuk meg. Első magyar családnevű fazekasunk most lép ki az ismeretlenség homályából : Kaza György esztergomi kályhás. Kaza György munkásságát az esztergomi számadáskönyvek alapján vizsgáljuk.-" A kiadások tételei nem tájékoztatnak pontosan arról, hogy mennyi időt töltött Estei Hippolit szolgálatában. Kétségtelen, hogy 1487-ben, midőn a gyermekérsek az esztergomi palotába bevonul, még bizonyos Mihály kályhásmester szerepel a várban, aki rendes évi illetményt, ú. n. természetbeni salláriumot húz az érsekségtől, amelyet január 11-én az 1486-os évre visszamenően fizetnek ki számára. Mihály mester 1487 augusztusától már nem szerepel a vár salláristái között. Cesare Valentino érseki kormányzó és olasz hivatalnokai, úgy látszik, feleslegesnek vélték alkalmazását. 1487-ben a tél beállta előtt több olyan munkálatot indítottak meg viszont, amely az olasz szokásoknak inkább megfelelő kandallófűtés előszeretetéről ad bizonyságot. Októberben két palotaőr dolgozik az egyik kandalló üzembehelyezésén, ugyane hó 14. és 15. napján pedig az érseki kápolnában és a provizor szobájában lévő kandallón hat napig munkálkodó Tamás palotaőrnek, Miklós és Simon kőmíves mestereknek és a Péter várpallér számlájára a kandalló szikrafogóján dolgozó ácsnak különböző összegeket fizetnek ki. A »jeges Dunánál« azonban nem oldotta föl a tél hidegét a déli tájak divatos kandallója. Az esztergomi olaszokat a következő tél megtaníthatta az északi fűtőmódszerek becsülésére. Míg 1488-ból nem rendelkezünk oda- 8 Művészettörténeti Értesítő 113