MŰVÉSZETTÖRTÉNETI ÉRTESÍTŐ 39. ÉVFOLYAM (1990)
1990 / 1-2. sz. - TANULMÁNYOK - NAGY ILDIKÓ: Társadalom és művészet : a historizmus szobrászai
emlékműhöz tervezett Szántás című szobrát a munka allegóriájaként, mert nem illett bele az emlékmű koncepciójába, és ez igaz is. A nagy emlékművek olyan fokon uralják Zala életművét, hogy munkásságának egyéb műfajait szinte elfedik. Zala valójában az 1880—90-es évek igazi, nagy szobrászegyénisége, aki sem művészetének formanyelvében, sem alkotói magatartásában lényegében nem változott. És ez az 1920-as 30-as évekre már taszítóan anakronisztikus. Zala azonban ha akarta volna, se vehette volna figyelembe az idők változását, hiszen pl. a millenniumi emlékművet ugyanabban a stílusban kellett befejeznie, ahogy elkezdte, bár közben eltelt 35 év, így hát végtelenül groteszk, amikor 1927-ben — a konstruktivizmus, szürrealizmus és a kezdődő kinetikus szobrászat idején — egy interjúban még mindig a hét vezér lovainak korhű zabláiról beszél, amelyekhez egy Szekszárd közelében feltárt honfoglaláskori sír leletei adtak támpontot számára. Zala a historizmus szobrászatának legbravúrosabb mestere volt, aki mindig a feladatra koncentrál. Ő egyetlen szobor eszmeiségével sem vívódik, gyorsan és sokat alkot. Ikonográfiái és kompozíciós sémáit az emlékmű-szobrászat klasszikus sablonjai adják, s ezeket úgy tudja pátosszal megtölteni, hogy mégis marad bennük valamilyen hűvösség. Mintha érzelmileg távol maradna a szobraitól, amelyeket nem az ő egyénisége, hanem egy követelményrendszer elvont ideái formálnak. Egy-egy portréjában azonban olyan hihetetlen finomságok — emberlátás, lélekrajz, formai érzékenység — mutatkoznak, amelyek egy teljesen más oldalát tárják fel ennek az életműnek. Hallatlanul sok támadásban volt része, Tóth Bélától Bölöni Györgyig a kritikusok kedvvel rontottak rá, hiszen igazán alkalmas volt a legkülönfélébb indulatok levezetésére. A művészettörténészek — így pl. Ybl Ervin, Genthon István — sokkal tárgyilagosabban ítélték meg, és soha nem vonták kétségbe művészetét. Műfaját — az emlékművet — persze annál inkább. A támadások nagyon sokszor igazságtalanok voltak, (akárcsak az áradozó, primatív dicséretek), és Zala értetlenül állt velük szemben. ,,Én hittel dolgozom és ha munkám eredményével a nagyközönség elé állok, meggyőződésem szerint teljesítettem kötelességemet" — írja 1916-ban Elek Artúrnak egy tiszteletteljes, de kétségbeesett levelében, amelyben Elek őszinte véleményét kéri. [33] Zala, aki „hittel dolgozott", nem vette észre, hogy olyan ügyben hisz, amely mögött már nincs meg a fedezet. Ez a hit már a századfordulótól erősen konzervatívvá teszi, és Zala ebben megrögzülve a háború utáni évtizedekben már nemcsak konzervatív, hanem reakciós is. Minden reformnak, minden változásnak ellensége, a különböző vitákban kellemetlenül merev és hatalmaskodó. És ebben észre kell vennünk egyénisége korlátait. Milyen ember lehetett valójában? Úgy tűnik, hogy zárkózott, talán tényleg gőgös, nagyon kevés személyes adat van róla. Amikor Igmándi Mihály körlevelet küld a „magyar szellemi élet nagyjai"hoz — Beniczkyné Bajza Lenkétől Donáth Gyulán át Justh Zsigmondig —, hogy írják meg életük egy-egy epizódját, Zala szellemes, csattanós történetet küld el arról, hogy hogyan tévesztették össze Hubay Jenővel. [34] Az írás azt mutatja, hogy Zalának volt öniróniája, holott ennek nyoma sincs a róla szóló emlékezésekben. Biztos, hogy valamilyen alapvető ellentét rejlett benne. Ő maga a historizmus művésze volt, aki azonban szívesen társult modern szellemű, szecessziós építészekkel (Bálint Zoltán, Jámbor Lajos, Tőry Emil stb.). Közös műveiben — így pl. síremlékeken — van is valami sajátos kettősség, mely részben a kor magyar szobrászatának és építészetének jellemző ellentéte is. Zala mindig kiállt Lechner Ödön mellett, saját műteremházát is vele terveztette (a tervet módosította Bálint és Jámbor). Az épület a szecesszió egyik legszebb magyarországi emléke. Homlokzatára Zala tervezte a Zsolnay-gyárban kivitelezett szecessziós domborművet ( Vénusz ünneplése az Olymposon). A műterem berendezését Thoroczkai Wigand Ede készítette,a rá jellemző egyszerűséggel és tartózkodó formaadással. Zala házában komoly könyvtár volt — egyedi szecessziós kötésekkel — értékes fegyver- és szőnyeggyűjtemény, festmények — magyar és 19. századi francia akadémikus művészektől —, antik szobrok és másolatok. [35] Ez a kettősség művészetében is benne rejlett, bár nem igazán szembetűnő, hiszen a nagyszabású emlékművek mögött egyéb munkái alig kaptak figyelmet. Míg Fadruszról és Stróblról is készültek monográfiák Zala élete és művészete feldolgozatlan. Pedig az eddig ismert anyag is nagyon izgalmas, és azt mutatja, hogy Zalában — éppen a századfordulón — sok fogékonyság volt a modern törekvések, elsősorban a szecesszió iránt. Látásmódjában benne is rejlett az a stilizálókészség, amely a historizmus allegorikus figuráit beemelhette volna a szecesszióba. Bár Münchenben tanult, sokkal inkább a francia művészet hatott rá, vázlatainak lenyűgöző nagyvonalúsága, dinamikus térlátása mindezt jól mutatja. Ezek a tulajdonságok azonban nem bontakozhattak ki, Zala mindig valamilyen feladatot teljesített, és ebben dogmatikus merevvé vált. Valószínű, hogy Justh ítélete helyes, sokat adott az emberek véleményére, és ez lehet a mélyén feltörekvésének és alkalmazkodásának egyaránt. Stróbl Alajos (1856—1926) egészen más alkat. Ha a korszak szobrászait a historizmus művészeinek nevezzük, akkor Stróbl maga a historikus egyéniség. Számára a historizmus eszmevilága és minden külsősége: életforma. A múltban él, amelyet sosem szembesít a jelennel, így még a nosztalgia vagy az elvágyódás sem törhet be ebbe a világba. Úgy tesz, mintha nem múlt volna el az idő, mintha a múlt még teljességgel megélhető volna. Egy-egy póza — pl. ahogy hajnalban kürtszó mellett kilovagolt az Epreskertből — szinte Mikszáth Kálmán Pongrácz grófját juttatja eszünkbe. Bécsi tanulóévei alatt sokat járt színházba, és gyakran statisztált, majd Makart közelébe kerülve segédkezett neki a Pestzugok rendezésében. Hazatérve a felvonulá 24- Részlet az Epreskertből, igez