Új Demokrata, 1995. január-március (2. évfolyam, 1-13. szám)
1995-02-16 / 7. szám
MŰVÉSZET — első médiaalku megköttetik, nincs médiaháború később, és sok minden másképp alakult volna. De az én javaslatomat elutasították. Akkor szépen kisétáltam a Parlamentből, láttam, hogy süt a nap, és tudtam, hogy már más a feladatom. A magam művészi elképzeléseit kell megvalósítanom. Ha valaki megnézi a Molnár Ferenc művéből mai színpadra írt, ön által rendezett A vörös malom című produkciót azt gondolhatja, Kerényi Imre színpadi „vallása” a „broadwayizmus”. A profi kiállítású, látványos, képeskönyv szerű előadás. Nem jelent ez igénytelenedést? — Ugyan miért? Úgy érzem, A vörös malom életem legjobb rendezései közé tartozik. Pontosan ilyenre akartam csinálni, benne van a világról, az emberről alkotott jelenlegi képem. Úgy látom, hogy az emberek manipulálhatóak — de nem véglegesen. Az ördögi manipuláció különböző stációit akartam ábrázolni, és azt, hogy bármi történik körülöttünk, velünk, az természetesen hatással van ránk, de mégis mindig marad bennünk valami érinthetetlen. És ez az érinthetetlenség, belső szépség, jóság az élet garanciája. Ezért nem kell öngyilkosnak lenni, ezért érdemes gyerekeket a világra hozni. Valóban nagyon hatásos az előadás, de mégiscsak képeskönyvszerű. S az ilyen látványos képeskönyvek az igazi érzelmeknek csak a felszínét érintik, nem segítik az emberi elmélyülést . Ez kétségtelen, de létezik egy világtrend, amivel szemben tehetetlenek vagyunk. Tudja, szél ellen nem lehet... Tudomásul kell venni, hogy az emberek egyre kevesebbet fognak olvasni, és egyre többet néznek képregényt, videót, műholdas csatornát, képeskönyvet. Ha ezzel a színház nem veszi fel a versenyt, ha ezeket nem ötvözi, nem olvasztja magába — belepusztul. Én azt mondom, éppen ennek a valóságnak a tudatában, legyen jó az a képeskönyv! Tanítson, csöpögtessen, mégiscsak hordozzon valamiféle üzenetet. Ma már a nézőt a művészetben a politikánál sokkal jobban érdekli „az örök emberi”, a romantika, a hűség, a szerelem. Egy körúti színházban meg kell felelni a nézői elvárásoknak. Ön profi „művészi szállító”, azt nyújtja, amit igényelnek? — Igen. Egy körúti „népszínházat” valahogy így kell, így lehet csinálni. Nagyon nagy felelősség a mi, körülbelül ötszázezer fős törzsközönségünk ízlését, kulturálódási szintjét befolyásolni. Azért mutatunk be olyan darabokat is, mint az Amadeus vagy a Stuart Mária, mert tőlünk a közönség ezt is elfogadja, mert sokan nálunk „olvasnak”. És játszunk sok zenés darabot is a képességeink szerinti professzionális előadásban. Miért gondolja, hogy a nagyszabású kiállítás, a látvány és a zene alábbvaló, mint mondjuk egy asztal körül játszódó lélektani dráma? Művészi szempontból a kép, a látvány, a hangzás ugyanúgy nem az Ördögtől, hanem az Istentől való, és az ember gyönyörűségére szolgál, mint a szó. Szerintem nincsenek alacsonyabb vagy magasabbrendű műfajok, kifejezési eszközök, csak egyetlen nagy, gömbölyű egész van, s annak különböző szeletei. Ma már a nézőt a művészetben a politikánál sokkal jobban érdekli „az örök emberi”, a romantika, a hűség, a szerelem. — Ön igen sokat, jó étvággyal „felfalt” ebből a nagy, kerek, művészeti tortából. Bizonyára jó érzéssel tölti el, hogy vezethet, irányíthat, sőt, ma már már ön befolyásolhatja mások karrierjét azáltal, hogy részt vesz egyes fővárosi színházak igazgatói pályázatainak bírálatában. A művészi tehetségen kívül milyen tulajdonságokra volt szüksége ahhoz, hogy „befusson”? — Meg kell küzdeni az embernek az elismerésért. Aki nem tud harcolni, képtelen érvényesíteni önmagát, annak az a sorsa. Pontosan nem tudom megnevezni, hogy ehhez milyen tulajdonság szükséges. Az önérvényesítés egy folyamat, és rendkívül sok feltétele van a sikernek. Persze a kortól, a közegtől is függ, hogy éppen milyen típusú embereket hoz a felszínre. A tehetséges, dinamikus és elszánt emberek rendszerint meg szokták érezni, hogy éppen kire mire van szüksége a társadalomnak. Egy színházvezető esetében nyilván némi emberi hajlékonyság is kell ahhoz, hogy az illető a változó politikai kurzusok közepette is sikeres tudjon maradni... — Ezt én inkább nyitottságnak nevezném. Engem például nem kötnek művészi fundamentális béklyók. Mindenféle, igényesen megvalósított művészi műfajt és elképzelést hajlandó vagyok befogadni. Teszem a dolgomat, tudom, hogy egy nagy kulturális gépezetet kell irányítanom. Lehet, hogy akadnak, akik ezt hidegségnek, sőt könyörtelenségnek tartják, de én tisztában vagyok azzal is, hogy egy színházi nagyüzem működtetésében nem lehetek tekintettel mindig minden munkatársamra. Az az igazság, hogy itt az egyes ember nem számít. A mechanizmust kell jól és célszerűen, a közönség érdekében működtetni, és ebben valójában mondjuk három-négy, jó esetben hat-nyolc színész jár jól. Ők igazán boldogok, őket sztárolják, rájuk épít a színház. A többiek rendkívül szükséges csavarok egy gépezetben. Meddig akar színházigazgató lenni? — Ameddig meg nem unom, és ameddig engem is meg nem unnak. Most még szeretném a Madách Színház rekonstrukcióját lebonyolítani, ez a második négyéves ciklusomat valószínűleg kitölti. Akkor majd talán kapok egy lovagkeresztet, és szépen búcsút intek. Öreg koromban finom operákat akarok rendezni mindannyiunk gyönyörűségére. Székely Anna 1995. FEBRUÁR 16. Panek Zoltán „Az itt a kérdés törődjünk-e bele? Fittyet hányva mindennek—én, te, ö, mi, ti, ők, valamennyien törődjünk bele mindenbe. Ne törődjünk vele. Törődjön vele a Herkópáter! Meghalni sincs időm, nemhogy olyasmivel törődjem, amivel amúgy is hiába. Hiába rontanak ránk ordas és hamis eszmék, nem győzhetnek semmittevésünkön! Ez a szélmalomharc lesz a végső? Ugyan, kérem. Hányszor ígértek már ilyesmit bandavezérek. Aztán tudjuk, mi a vége. Szerencsére a bolond lyukból bolond szél is pihen olykor. Szélszünet. De már lesik a beletörődni készek: holnap vajon merről fúj a szél. A törődöttek pedig csendben várják, hogy leöregedjék fejükről a haj. Néznek maguk elé, ahol—hiszen tudhatnák!—semmit sem látnak. Legfeljebb a jövőpótló múlt képei villannak fel újra és újra. Minek? Hiszen amúgy sem törődik véleményünkkel senki. Szavunkra legfeljebb legyintenek. Ez a legyintés — szavakkal meg sem lehet pontosan fogalmazni —, a legsértőbb talán. Deegyúttal benne van, valósággal kisivít belőle, a legyintő fél reménytelensége is. Megy mindenki a maga töretlen-törött útján. Ez az út feltöri a lábát, a lelkét. Milliók porosodnak emberileg egymás közvetlen menetében, mintha fényévek távolságában ! Azt várják talán, hogy az iszonyatos távolokban fénylő világok majd törődnek velünk? No hiszen! Megvan nekik is a maguk baja — mivel ugyanabból az anyagból vannak gyúrva, mint mi. Az űr telített közönye egynemű -— fényév-milliárdok kör- és gömbtávlatában is! Ne reméljünk törődést senkitől. De hát: a közöny öl, butít és nyomorba dönt. Albert Camus a világ legalább „ gyöngéd közönyében ” reménykedett. Ennél alább ember már nem adhatja! Van: az emberi tekintetek hideg, törtpaszuly fénye. Ha ugyan fény ez még , fény a körülöttünk világmindenségben lobogó szenvedélyes tűzből! Törődjünk? Új Demokrata39