Új Demokrata, 1995. január-március (2. évfolyam, 1-13. szám)

1995-02-16 / 7. szám

MŰVÉSZET — első médiaalku megköttetik, nincs médiahá­ború később, és sok minden másképp alakult volna. De az én javaslatomat elutasították. Akkor szépen kisétáltam a Parlamentből, lát­tam, hogy süt a nap, és tudtam, hogy már más a feladatom. A magam művészi elkép­zeléseit kell megvalósítanom. Ha valaki megnézi a Molnár Ferenc művéből mai színpadra írt, ön által rendezett A vörös malom cí­mű produkciót azt gondolhatja, Ke­rényi Imre színpadi „vallása” a „broadwayizmus”. A profi kiállítású, látványos, képeskönyv szerű előadás. Nem jelent ez igénytelenedést? — Ugyan miért? Úgy érzem, A vörös malom életem legjobb rende­zései közé tartozik. Pontosan ilyenre akartam csinálni, benne van a világ­ról, az emberről alkotott jelenlegi képem. Úgy látom, hogy az emberek manipulálha­­tóak — de nem véglegesen. Az ördögi ma­nipuláció különböző stációit akartam ábrá­zolni, és azt, hogy bármi történik körülöt­tünk, velünk, az természetesen hatással van ránk, de mégis mindig marad bennünk va­lami érinthetetlen. És ez az érinthetetlenség, belső szépség, jóság az élet garanciája. Ezért nem kell öngyilkosnak lenni, ezért ér­demes gyerekeket a világra hozni. Valóban nagyon hatásos az előadás, de mégiscsak képeskönyv­szerű. S az ilyen látványos képeskönyvek az igazi érzelmek­nek csak a felszínét érintik, nem segítik az emberi elmélyülést . Ez kétségtelen, de létezik egy világ­trend, amivel szemben tehetetlenek va­gyunk. Tudja, szél ellen nem lehet... Tudo­másul kell venni, hogy az emberek egyre kevesebbet fognak olvasni, és egyre többet néznek képregényt, videót, műholdas csa­tornát, képeskönyvet. Ha ezzel a színház nem veszi fel a versenyt, ha ezeket nem öt­vözi, nem olvasztja magába — belepusztul.­­ Én azt mondom, éppen ennek a valóságnak a tudatában, legyen j­ó az a képeskönyv! Ta­nítson, csöpögtessen, mégiscsak hordozzon valamiféle üzenetet. Ma már a nézőt a mű­vészetben a politikánál sokkal jobban ér­dekli „az örök emberi”, a romantika, a hű­ség, a szerelem. Egy körúti színházban meg kell felelni a nézői elvárásoknak. Ön profi „művészi szállító”, azt nyújtja, amit igényelnek? — Igen. Egy körúti „népszínházat” vala­hogy így kell, így lehet csinálni. Nagyon nagy felelősség a mi, körülbelül ötszázezer fős törzsközönségünk ízlését, kulturálódási szintjét befolyásolni. Azért mutatunk be olyan darabokat is, mint az Amadeus vagy a Stuart Mária, mert tőlünk a közönség ezt is elfogadja, mert sokan nálunk „olvasnak”. És játszunk sok zenés darabot is a képessé­geink szerinti professzionális előadásban. Miért gondolja, hogy a nagyszabású kiállí­tás, a látvány és a zene alábbvaló, mint mondjuk egy asztal körül játszódó lélektani dráma? Művészi szempontból a kép, a lát­vány, a hangzás ugyanúgy­­ nem az Ör­dögtől, hanem az Istentől való, és az ember gyönyörűségére szolgál, mint a szó. Szerin­tem nincsenek alacsonyabb­ vagy maga­­sabbrendű műfajok, kifejezési eszközök, csak egyetlen nagy, gömbölyű egész van, s annak különböző szeletei. Ma már a nézőt a művé­szetben a politikánál sok­kal jobban érdekli „az örök emberi”, a romanti­ka, a hűség, a szerelem. — Ön igen sokat, jó étvággyal „felfalt” ebből a nagy, kerek, művészeti tortából. Bi­­­zonyára jó érzéssel tölti el, hogy vezethet, irányíthat, sőt, ma már már ön befolyásol­hatja mások karrierjét azáltal, hogy részt vesz egy­es fővárosi színházak igazgatói pá­lyázatainak bírálatában. A művészi tehet­ségen kívül milyen tulajdonságokra volt szüksége ahhoz, hogy „befusson”? — Meg kell küzdeni az embernek az el­­­­ismerésért. Aki nem tud harcolni, képtelen­­ érvényesíteni önmagát, annak az a sorsa. Pontosan nem tudom megnevezni, hogy eh­hez milyen tulajdonság szükséges. Az önér­­vényesítés­ egy folyamat, és rendkívül sok feltétele van a sikernek. Persze a kortól, a közegtől is függ, hogy éppen milyen típusú embereket hoz a felszínre. A tehetséges, di­namikus és elszánt emberek rendszerint meg szokták érezni, hogy éppen kire­ mire van szüksége a társadalomnak. Egy színházvezető esetében nyilván némi emberi hajlékonyság is kell ahhoz, hogy az illető a változó politikai kurzusok közepette is sikeres tudjon marad­ni... — Ezt én inkább nyitottságnak nevezném. Engem például nem köt­nek művészi fundamentális bék­lyók. Mindenféle, igényesen meg­valósított művészi műfajt és elkép­zelést hajlandó vagyok befogadni. Teszem a dolgomat, tudom, hogy egy nagy kulturális gépezetet kell irányítanom. Lehet, hogy akadnak, akik ezt hidegségnek, sőt könyörte­lenségnek tartják, de én tisztában va­gyok azzal is, hogy egy színházi nagyüzem működtetésében nem lehetek te­kintettel mindig minden munkatársamra. Az az igazság, hogy itt az egyes ember nem számít. A mechanizmust kell jól és célszerűen, a közön­ség érdekében működtetni, és ebben valójában mondjuk három-négy, jó esetben hat-nyolc szí­nész jár jól. Ők igazán boldogok, őket sztárol­­ják, rájuk épít a színház. A többiek rendkívül szükséges csavarok egy gépezetben. Meddig akar színházigazgató lenni? — Ameddig meg nem unom, és ameddig engem is meg nem unnak. Most még szeret­ném a Madách Színház rekonstrukcióját le­bonyolítani, ez a második négyéves ciklu­somat valószínűleg kitölti. Akkor majd ta­lán kapok egy lovagkeresztet, és szépen bú­csút intek. Öreg koromban finom operákat akarok rendezni mindannyiunk gyönyörű­ségére. Székely Anna 1995. FEBRUÁR 16. Panek Zoltán „Az itt a kérdés törődjünk-e bele? Fittyet hányva mindennek—én, te, ö, mi, ti, ők, va­lamennyien törődjünk bele mindenbe. Ne törődjünk vele. Törődjön vele a Her­­kópáter! Meghalni sincs időm, nemhogy olyasmi­vel törődjem, amivel amúgy is hiába. Hiába rontanak ránk ordas és hamis eszmék, nem győzhetnek semmittevésünkön! Ez a szélmalomharc lesz a végső? Ugyan, kérem. Hányszor ígértek már ilyes­mit bandavezérek. Aztán tudjuk, mi a vége. Szerencsére a bolond lyukból bolond szél is pihen olykor. Szélszünet. De már lesik a be­letörődni készek: holnap vajon merről fúj a szél. A törődöttek pedig csendben várják, hogy leöregedjék fejükről a haj. Néznek ma­guk elé, ahol—hiszen tudhatnák!—semmit sem látnak. Legfeljebb a jövőpótló múlt ké­pei villannak fel újra és újra. Minek? Hiszen amúgy sem törődik véle­ményünkkel senki. Szavunkra legfeljebb le­gyintenek. Ez a legyintés — szavakkal meg sem lehet pontosan fogalmazni —, a legsér­tőbb talán. De­­egyúttal benne van, valóság­gal kisivít belőle, a legyintő fél reményte­lensége is. Megy mindenki a maga töretlen-törött útján. Ez az út feltöri a lábát, a lelkét. Mil­liók porosodnak emberileg egymás közvet­len menetében, mintha fényévek távolságá­ban ! Azt várják talán, hogy az iszonyatos tá­volokban fénylő világok majd törődnek ve­lünk? No hiszen! Megvan nekik is a maguk baja — mivel ugyanabból az anyagból van­nak gyúrva, mint mi. Az űr telített közönye egynemű -— fényév-milliárdok kör- és gömbtávlatában is! Ne reméljünk törődést senkitől. De hát: a közöny öl, butít és nyomorba dönt. Albert Camus a világ legalább „ gyöngéd közönyé­ben ” reménykedett. Ennél alább ember már nem adhatja! Van: az emberi tekintetek hi­deg, törtpaszuly fénye. Ha ugyan fény ez még , fény a körülöttünk­ világmindenség­­ben lobogó szenvedélyes tűzből! Törődjünk? Új Demokrata39

Next