Demokrata, 1996. október-december (3. évfolyam, 40-52. szám)

1996-10-03 / 40. szám

— Animációs filmet egy íróasz­tal mellett, egy szobában is lehet csinálni. Te általában egyedül szoktál dolgozni — ettől ilyen mívesek a munkáid —, de a filmjeidből kiderül, hogy te nem vagy egy szobanövény, hi­szen érzékenyen reagálsz a vi­lágra, erre a nyomasztó mére­teket öltő, értelmetlen roha­násra, ami az utóbbi évtizedek­re jellemző. Az utóbbi filmjeid kivétel nélkül környezet- és ter­mészetvédelmi vonatkozásúak. — Igen, ez a legnagyobb ba­jom, hogy túlságosan is fogé­kony vagyok erre a mai világra. Dühömben készítem ezeket a filmeket, megpróbálok valami­képpen én is megszólalni, fel­hívni az emberek figyelmét a különböző problémákra, holott nagyon jól tudom, hogy amit én csinálok, tulajdonképpen egy animációs „falra hányt borsó”, mert ettől a világ sajnos egy fikarcnyit sem változik. Talán a fiatalokban, akik klubműsorokon alkalomadtán találkoznak ezekkel a fil­mekkel, marad egy-két gondolat. A fiatal­­ság az utolsó reménységem, mert úgy ve­szem észre, hogy egyre több „öko­tudatos” fiatal van a diákok között, aki ér­zi, hogy ez a világ alapjaiban el lett ront­va. Hogy mit lehet ez ellen tenni? Azt hi­szem, kevesen tudják. Az még kevésbé jellemző, hogy aktivistaként kiálljanak ez ellen a folyamat ellen, és megpróbálják visszafordítani. — Szerinted ezt még vissza lehet for­dítani? — Azt hiszem, nem. Persze én nagyon pesszimista vagyok. Ez az ökológiai ká­osz lefed mindent, egyszerűen nem tud­juk izolálni a bajt, olyan átfedések van­nak, kozmikus átfedések, földi átfedések, a fizikai, kémiai reakcióknak egy olyan dzsungele, amiben egyszerűen nem tu­dunk rendet teremteni. Meggyőződésem, hogy a világ egyébként is tökéletesen kor­­mányozhatatlanná vált politikai és ökoló­giai szinten, ezen belül az ökológiai ka­tasztrófa már csak egy morzsa a torta te­tején, hogy ezzel a nagyon rossz hasonlat­tal éljek. — Nagyon sokan azt mondják, hogy ez a fejlődés... — Igen, hát technokratáéknál és a nagyvállalkozóknál természetesen ez a fejlődés, és a tudatlan embereknél is. Saj­nos, az a baj — és pont ez a tragédiája a világnak —, hogy a fejlődésben elmara­dott országok számára, akik hozzájutnak a civilizáció áldásaihoz, ez a fejlődés csú­csa. Én például rettegek a kínai gazdasági boom-tól. Elképzelem rémálmaimban, hogy egymilliárd-kétszázmillió ember egyszerre vesz majd mosógépet, rádiót, televíziót, autót és sok mindent, ezzel ökológiai szempontból gyakorlatilag tel­jesen felfordítják Ázsiának még a mara­dék egyensúlyát is. Hiszen Japán is, tud­juk milyen iszonyatos károkat okozott. De most ne beszéljünk csak róluk! Óriási károkat csinált a volt szovjet állam is. Oroszország teljesen radioaktív zónává vált az északi részen, tehát ott, ahol az oroszok eszkimói laknak, fönn, Lappföl­dön túl. Ott már fehérvérű gyerekek szü­letnek, tehát a radioaktivitás olyan mérvű, hogy a rénszarvastól az emberekig min­denki fertőzött. — Végiggondolva a világ sodródását, kénytelen vagyok tendenciát látni ab­ban, hogy a gyerekek tudatába beépítet­ték, hogy ez az egyedüli lehetséges fejlő­désvonal, ami felé jelenleg halad az ún. civilizált világ. Te nem érzel ebben tuda­tos tendenciát? Úgy érzem, mintha va­lamilyen erők mozgatnának minket, mint marionett figurákat, és megpró­bálnának valamilyen gazdasági célt el­érni. — Én azt hiszem, hogy a gondolkodó ember, aki figyel a világra, nem ül fel a média, hazugságainak. Mert a különböző médiumokon állandóan azt a hazugságot sulykolják belénk, hogy ez a civilizált vi­lág a lehető földi világok legjobbika. Ezt látja az ember reggeltől estig a tévé kép­ernyőjén a világ összes csatornáján. Egy óriási gazdasági diktatúrának vagyunk a rabjai. Beépítik az emberek tudatába ezt a fantasztikusnak tűnő gazdasági lehető­ségsorozatot. Az emberiség nagyobbik része nem gondolkodik rajta, hogy ezen kívül van-e más lehetőség, és elhiszi, hogy ennek így kell lenni. Rengeteget ha­zudnak a legdemokratikusabbnak kikiál­tott, fejlett nyugati országok is. Én ezt legutóbb egy Németországban rendezett ökológiai filmfesztiválon láttam, ahol az egyik angol filmből kiderült, hogy példá­ul Margaret Thatcher kormányzása alatt több brit atomerőmű szivárgott. Teljes hírzárlat volt Angliában, erről senki nem tudott, csak sok évvel később derült ki. Vagy például a Bell telefongyártó társasá­got beperelték, mert az évek óta használt telefonkészülékeikről kiderült, hogy agy­tumort okoznak. Erről a közvélemény ter­mészetesen nem értesült. — Melyik telefonra gondolsz, a rádió­­telefonra? — A közönséges házi készülékekre. Egy újfajta digitális rendszerrel működő chip volt bennük, és aki sokáig használta, agydaganatot kapott tőle. — Elképesztő. Amikor az ember a te­levíziót nézi, nagyon könnyen a bűvöle­tébe kerül, hiszen szebbnél szebb filme­ket láthat, annak is megvan a varázsa, hogy én itt Magyarországon tudom, hogy tíz perccel ezelőtt mi történt Ameri­kában. De hogyha megfordítjuk a dol­got, akkor kiderül, hogy nem ennyire van KULTÚRA A harmadik világháború Reisenbüchler Sándor filmrendező: aljas, manipulatív struktúra vesz körül bennünket „Amit én csinálok, az animációs falra hányt borsó” 60 Demokrata 1996/40 Fotó: Szentiváni János

Next