Magyar Demokrata, 2011. július-szeptember (15. évfolyam, 27-39. szám)

2011-08-24 / 34. szám

wm 11.Ini............. LETMÓD gyan tulajdonosának anyagi helyzetét, de csak mint a következménye annak. Most viszont a megfelelő megjelenés az előfelté­tele, hogy sok pénzre tegyen szert valaki - mondja Zsolt Péter. z ipari társadalom tagjának lenni ket­tős tevékenységet jelent: az ember egyrészt rengeteget vásárol, másrészt keményen dolgozik, hogy az előbbit megtehesse. Erich Fromm, az ismert szociálpszicholó­gus vetette fel annak idején, hogy még baj lehet abból, ha ezt a kétfajta személyiséget egy emberbe kell belepréselni. Nem lett baj belőle, egészen jól mű­ködik, csak azt nem teszi lehetővé, hogy büntetlenül megnyújtsuk a fülünket. Talán a japánokra jellemző leginkább mindkét vonás: az önfeláldozó szorgalom és a divat hajtotta költekezés. A fiatalok hétköznap teljesen egyformák, amikor iskolába, mun­kába mennek, ám hétvégén tombol az in­dividualizmus, az önkifejezés látványos és erőteljes eszközeivel.­indennek következménye, hogy az egykori tendenciák megfordultak: ahe­lyett, hogy a divatnak egy szűk réteg által irányított fősodrában minden jelenség a szélsőségekig fejlődne, a fogyasztói tömeg által irányítva minden lágyabban jelenik meg, és csak a szubkultúrákban kap teret az extremitás. Régen a társadalom üldözte azokat a közösségeket, amelyek életmódjukat, vi­lágnézetüket, s ehhez kapcsolódóan meg­jelenésüket tekintve kívülállók voltak. Ma ezeket inkább beolvasztja, mint ahogy az a hippi és a punk kultúrával is történt. Piaco­­sítja, így felpuhul a mögötte lévő ideológia, és marad a divatos öltözködés, kiüresedve magyarázza Zsolt Péter. Reneszánsz retro­ ppen ez ad lehetőséget arra, hogy a mun­ka standard világán kívül viszont szám­talan variáció közül választhassuk ki stí­lusunkat. Egy nő ma lehet elegáns dáma, másnap vamp, harmadnap csipkés-roman­tikus álmodozó, negyednap bahiás indiai egyik jelmezzel sem fog igazán kilógni a többiek közül. Régen megfigyelt jelenség, hogy felgyorsult a divat, s ezért több stílus él egymás mellett. E­nnek az lehet az oka, hogy nem győz­zük feldolgozni a XX. század első néhány évtizedének formagazdagságát, állítja F. Dózsa Katalin művészettörténész, aki szerint ugyanez megfigyelhető volt a re­neszánszban is. Az első száz év formai újításait igyekeztek a következő két-há­­romszáz évben feldolgozni. A XIV. század­ra körülbelül tíz-húsz évenként változik a divat, mégis, a modern korban minden látszat ellenére stabilabb: a nadrág, amit hordunk, ötven éve is szokásos viselet volt, csak a divatházak marketingje miatt haj­lamosak vagyunk elhinni, hogy gyorsan változik, ám az alapvető formákra ez nem igaz. Egyszerűen kell jó pár évtized, hogy a művészeti szempontból igencsak forron­gó huszadik század elejét a divattervezők megemésszék és feldolgozzák. Ezért nem véletlen az ötvenes évek óta egyre gyakrab­ban visszakacsingató retro jelensége sem. A szociológus persze társadalmi okokat lát a jelenség hátterében: a globalizmust és az internetet. Az emberi természet olyan, hogy szeret oda menni, ahol sokan vannak. Ha látok egy nagy sort, beállok én is, mert az, amit sok ember választ, nyilván jó. Ez egyéb­ként egy józan, logikus gondolkodás. Az információ gyors terjedése révén azonban e folyamatok felgyorsultak, hamarabb ki­derül, hol van a sor. Ez pedig nem tesz jót a divatnak. Ezt a jelenséget a klubelmélet­tel szokták leírni: egy klub addig exkluzív, amíg mindenki oda akar menni, de még nincs mindenki ott. Ha mindenki bejut, nem lesz érdekes többé, s felfut helyette egy új klub. Ez így van a divattal is. Mivel most gyorsabban terjed, hogy mi az újdon­ság, nincs idejük igazán kifejlődni, kifutni a tendenciáknak, nem tudnak szétterülni a társadalom széles körében. Ezért nincs egységes arculat, azért van ez az összevisz­­szaság - mondja Zsolt Péter. S­okáig ezért azt hitték, hogy már nem alakul ki több szubkultúra, de erre cáfolt rá az emo, a fogyasztói társadalommal szemben álló, a szomorúság kultuszának is nevezhető irányzat. Igen, a divat bonyolult: egyszerre alapul az azonosulás és a külön­bözés vágyán. Georg Simmel XIX. századi filozófus, A divat című mű írója szerint csak ott jön létre tartós divattrend, ahol van központi kisugárzás és rend, de nem nyomják el az egyéni érvényesülési vágyat. Nemek és cselek történész történelmi példákhoz nyúl vissza. Amikor a divattörténet egyes korsza­kaiban sokféleség, zűrzavar volt jellemző, mindig valamilyen nagyobb politikai-tár­sadalmi átalakulás húzódott meg a mély­ben - mondja Demeter Zsófia. - Például a XIX. század elejét és végét is letisztult formák jellemezték az európai divatban, de a század második felében minden mindennel összevegyíthető volt. Eközben lapvetően alakult át Európa, létrejöttek a nemzetállamok, a német és az olasz egység. A divatos viseletben ezért - hazánkban is -, megjelentek a saját nemzeti motívumok, noha az alapformák egységesek voltak. A divat jel. Ha később visszatekintünk a mostani korszakra, látni fogjuk, milyen fordulat van ennek hátterében - véli a tör­ténész. A nadrág és a szoknya kérdése is egy társadalmi helykereséssel függ össze. A nők helyzete alapvetően megváltozott a huszadik században, és a folyamat még nem zárult le. Határozottan látszik, hogy több helyet kérnek a férfiak világában, en­nek visszfénye vagy következménye lehet a nőies, de heteroszexuális férfi jelensége. Arra a kérdésre, miért hordanak nad­rágot a nők, a releváns válasz az, hogy a férfiak miatt — állítja Zsolt Péter. — Ha egy nő érvényesülni akart a huszadik szá­zadban, akkor úgy kellett kinéznie, mint a férfiaknak. Egy csinos szexbomba nem fog vezetőként befutni. Sőt a kommunikációs tapasztalatok szerint a nőnek beszélnie is férfiként kell, például az előadásában a foci világából hozni példát. A nadrág terjedé­sének oka tehát az, hogy az uralkodó faj­hoz kell alkalmazkodni. Ám ez korántsem jelenti azt, hogy a nők ne alkalmazkodná­nak sikeresen. Sőt meggyőződésem, hogy hosszú távon át fogják venni a vezető sze­repet a legtöbb helyen, s ennek már látni a jeleit. Változóban van a civilizáció, ma már nem fegyverrel, nem erővel lehet érvénye­sülni, hanem meggyőzéssel, jó kommu­nikációval. A nők sokkal inkább képesek arra, hogy valakit magukhoz vonzzanak, ugyanakkor ne hagyják, hogy az túl közel jöjjön. A szociobiológia ezt átmotiválásnak nevezi. Az állatvilágban, például a nőstény majmoknál figyelték meg azt a technikát, ahogyan lecsendesítik az agresszív híme­ket, szexuális jelzéseket is bevetnek, de ebből végül nem lesz párosodás. H­a a lágyabb érvényesülési technikákat nem tanulják meg a férfiak, lemaradhatnak a versenyben. Itt-ott már használják: a mé­diában, néha a politikában is szerepet kap a sárm. A metroszexualitás jelensége is erre utal, ami olyan heteroszexuális férfit takar, aki ápolja a testét, kozmetikumokat hasz­nál, festi a haját, sok pénzt fordít a meg­jelenésére, magyarázza Zsolt Péter. A jövő asszonyai tehát nem olyanok lesznek, mint a feministák a huszadik század elején, akik azért hordtak nadrágot, mert így jelezték egyenlőségüket és szabadságukat. A mai modern, tudatos nő eszközként használja a nadrágot és a szoknyát is. Vagyis: a ruha teszi az embert, ez ma még inkább így van. Fehérváry Krisztina, Szentes Anna M — 2011. augusztus 24. K­MIIWfu­m 44

Next