Magyar Fórum, 1990. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-09 / 23. szám
Gondolatok a magyar honvédség újjászervezéséről „A HAZA MINDEN ELŐTT” A Magyar Fórum a közelmúltban Honvédségünk újjászervezéséről figyelmet érdemlő anyagot adott közre. 1990. május 12-én: „A múltat be kell vallani”, dr. Takács Sándor, 19-én Kondor Lajos vezérőrnagy. „Harc a nemzeti hadseregért”, dr. Berki Mihály „Hol tart a magyar honvédség” című írásokat. A több gondolatot és problémát felvető cikkek azt tanúsítják, vannak, akik a haza és a kor követelményeit megértve, bátran harcba szállnak a párthadsereg lebontásáért, a honvédség nemzeti jellegének kiépítéséért, a nemzeti tudat kialakításáért. Egyetértve a felvetett kérdésekkel, problémákkal, néhány szerény gondolattal szeretnék hozzájárulni a feladat megoldásához. Az írásokból egyértelműen kicsendül, hogy nemcsak a szakmai kiképzést kell radikálisan átalakítani, hanem a nemzeti, az eddig nélkülözött és elsőrendűen fontos magyar nemzeti tudatot kell plántálni tisztjeinkbe és katonáinkba. Igaza van Kondor Lajosnak: a „névtáblacsere” az állampárt hadseregéből „még nem teremtett Honvédséget” és ez nem is lesz könnyű feladat. A pártállam nemcsak a hadseregből, de jóformán egész oktatási rendszerünkből kiűzette a nemzeti szellemet, azt nem tartotta szükségesnek. Ezért a nemzeti tudat bevitelére a hadseregbe - „a haza minden előtt” - tartalom megértetésére, a hazához fűződő új viszony kialakítására nevelő tisztek rendszeresítésére került sor.Viszszatértünk az 1945-’48-as nevelőtiszti intézményhez. Ez honvédségünk építésének első szakaszában bevált. De vajon ma, a tegnap politikai munkásai, előkészület nélkül meg tudják-e magyarázni és indokolni a hadseregben bekövetkezett változások, a magyar nemzeti tudat bevételének szükségességét? Úgy vélem, ezzel a követelménnyel a nevelőtisztek - akik önhibájukon kívül - általában csak középiskolai szintű történelmi ismeretekkel rendelkeznek, megfelelő előkészületek, rövid szaktanfolyamok nélkül nem tudnak megbirkózni. Olyan szaktanfolyamokra gondolok, ahol a nevelőtisztek egyetemes, magyar és hadtörténelmet hallgatnak, és ilyen témákban rendeznek disputákat. Történelmi ismeretek nélkül lehetetlen nemzeti tudatra nevelni. Az is igaz, hogy történelmi ismeretek nélkül lehetetlen a nacionalizmus elleni harc, és mégis olyan visszafogott tantárgy volt a történelem. Honvédségi tanintézetekben a történelmet, hadtörténelmet nem a társadalmi elvárásnak megfelelően kezelik. A tiszti főiskolákon például évtizedeken át még hadtörténelmet sem oktattak. Ebben igencsak első helyen vagyunk a világon. A Zrínyi Akadémián is mindössze 60-70 órában hallgatnak tisztjeink hadtörténelmet. Ezért javasolom, hogy a feladat eredményes végrehajtása érdekében a kinevezett nevelőtiszteket szaktanfolyamokra kell beültetni. A jövő hadseregének tisztikarával foglalkozva osztom azt a véleményt, hogy a független nemzeti hadsereg vonzó lesz a magyar ifjúság számára. Egyetértve a gondolattal: ahogy a magyar nép újra magáénak fogja érezni a hadsereget, megváltozik viszonya a tiszti pályához. Sok függ természetesen a felső szervek intézkedésétől is. A magyar fiatalok mellett hazánkba menekült erdélyi fiatalok közül is nagyon sokan választanák a tiszti pályát, ha erre lehetőséget kapnának. Minél előbb meg kell nyitni előttük a honvéd-és a rendőrtiszti pályát. A jogi problémákat rendezni kell. Olyan kérdést kívánok befejezésül felvetni, amely szintén a kor követelménye. Ez a jövőt illetően a politikai pártokhoz való tartozás. A pártpolitika művelését a fegyveres testületekben megszüntettük, ma már ezt a tisztikar nemcsak elfogadja, hanem meg is értette. Fennmaradt azonban a bármelyik politikai párthoz való tartozás, a belépés joga. Ez zavarja a honvédség tisztikarának szolgálati életét, egységét. Tovább kell lépnünk ebben a kérdésben is. Ha egységes, a haza szolgálatát minden fölé helyező tábornoki és tisztikart akarunk kialakítani, akkor nemcsak a laktanyákban és az intézményekben való pártpolitizálást kell megszüntetni, hanem törvényileg meg kell tiltani bármely politikai párthoz való tartozást. Alkotmányba kell iktatni, hogy a fegyveres testületek tábornokai, tisztjei, tiszthelyettesei és vezető polgári alkalmazottai nem lehetnek politikai pártok tagjai. A probléma nem új. Erre is sok példát ad a történelem. A háború előtt Magyarországon a tisztikar nem tartozhatott politikai párthoz, sőt még szavazati joggal sem rendelkezett. Ezt később sokan megszegték és nyilas párttagok lettek. Ez döntő szerepet játszott például 1944. október 15-én a háborúból való kilépésünk meghiúsításában. Amikor a kormányzónak és a hazának a legnagyobb szüksége volt a vezérkari tisztek támogatására, az esküben vállaltak teljesítésére, a hadúr szándékának megértésére, a feltétlen engedelmességre, ők a pártérdeket helyezték előtérbe, és a nyilaspárt uszítására szembefordultak Horthy Miklóssal, ami a fegyverszünet meghiúsításának fő oka volt. Sok példát lehetne még a történelemből e negatívum bizonyítására felhozni. Tegyük lehetetlenné a megismétlődésüket. A fegyveres szolgálatnak, akárcsak a fegyveres harcnak, megvannak a maga különleges törvényszerűségei, és ezek ellenzik a politikai pártokhoz való tartozást. Az állami vezetés sem lehet nyugodt, ha a tábornoki és tisztikar pártokra töredezik szét. Sok kérdéshez lehetne még hozzászólni, de a terjedelem határt szab. Reméljük, a polémia folytatódik, és többen bekapcsolódnak majd. Nagyon fontos most, hogy megértsük Kossuth Lajos szavait: „Ne civakodjunk a fölött, hogy mik voltunk: egyesüljünk arra, aminek lennünk kell.” Ölvedi Ignác hadtörténész Folytatjuk sorozatunkat, a cikkben foglaltak egyéni véleményt tükröznek. BESZÉLJÜNK NYÍLTAN Nagy érdeklődéssel olvastam a Magyar Fórum ez év május 12-i számában megjelent „A múltat be kell vallani” című írást. Azért tartom értékesnek, mert igenis erről a témáról, tehát a magyar honvédségről beszélni szükséges, tekintettel arra, hogy fiatalságunk egy része látni sem akar katonát, illetve van párt, mely a honvédség létét a legkisebbre vagy éppen semmire összezsugorítaná. Beszéljünk nyíltan, kendőzés nélkül. Hazánk körül kiszámíthatatlan magatartású országok vannak, melyekben a múlt 70 vagy 50 éves távlatában, helyesebben Trianon óta több millió magyart neveltek át más nemzetűvé, és ez a folyamat most is tart. A katonaságra okvetlenül nagyon nagy szükség van a fentiek, tehát a haza védelme miatt is, de még az ifjúság hazafias nevelése és egészséges testedző volta miatt. Javaslom legalább egyelőre kb. 80 ezer főben a szokásos, behívásos alapon, újonckiképzés útján feltöltendő létszámot, minimum az egyéves kiképzési időt, a technika állandó változását követő, megfelelő tartalékosi kiképzést, érettségizetteknek, főiskolát stb. végzetteknek lehetőséget a tartalékos tiszti rendfokozathoz, legalább 40 ezer fős önkéntes alapon álló nemzeti gárdát olyanok részére, akik vagy katonaviseltek, vagy valami oknál fogva a katonaságból kimaradtak. A mindenkori legkorszerűbb kiképzésre van szükség a fegyverfajtákat illetően is. Vissza kell állítani a régi, 1945 előtti egyenruhákat, ahol lehet, korszerűsítve, s ha szükséges, de a tányérsapka messze áll a hagyományos s a magyar nép által is kedvelt sapkától, nem is beszélve az oroszos kucsmákról. Nagyon közkedvelt volt népünk által a régi tiszteknek fekete, altiszteknek szürke csákó. A laktanyákat nemzetünk nagyjainak nevére kell keresztelni kivétel nélkül. A hazafias nevelés nélkülözhetetlen, mert attól népünk 1945 óta teljesen elesett, s ennek hiányát nagy mértékben érezzük. A fentieket nem a nacionalizmus, hanem a hazaszeretet diktálja, de miért félünk ettől a névtől éppen a fentiek miatt. Tisztelettel: dr. Bertalan Barna nyug. ügyvéd tart. hadnagy 74 éves, nem önként, de kényszerből a Dont is megjárt. NÉHÁNY JAVASLAT Hadifogságból való hazatérésem után „B” listáztak, és meghagyták tartalékos hadnagyi rangomat. 1957-ben „legújabb szabadságharcunk” után lefokoztak, mert nem voltam hajlandó a kommunizmus felé orientálódni és inkább katolikus hitemhez ragaszkodtam. Levélbeli kérésemre 1990. III. 11- én tartalékos hadnagyi rendfokozatomat visszakaptam. Mint szerződéses nyugdíjas sűtő a Budapesti Sütőipari Vállalat 304-es számú telepén dolgozom nyugdíjazásom, 1976. V. 1-je óta. És most rátérek indítványaimra. Föltétlenül el kell tiltani a káromkodást, és ha előfordul, szigorúan büntetni; 21 nap szigorított és még utána 30 nap laktanyafogság. Nem kell sokat gondolkozni azon, hogy támadó vagy védő jellegű legyen-e a kiképzés. Véleményem szerint a leghatározottabb formában meg kell valósítani mindkettőt. Ami az eszmei nevelést illeti, a leghatározottabban száműzni kell az internacionalizmust. Különösen azt a formáját, melyet úgy hívnak, hogy kozmopolitizmus. Nem hiszek az úgynevezett lelki kényszerben, akik erre hivatkozva megtagadják a fegyveres szolgálatot. Ezek nem szabadlábra valók. Természetesen minden korszerű hadfelszerelést, haditechnikai eszközt meg kell adni Honvédségünknek, amit csak Hazánk anyagi helyzete megenged, és nagyon gyorsan vissza kell rendelni Ózdról és Diósgyőrből azokat a páncélosokat és egyéb felszerelési tárgyakat, melyeket elég ostoba módon beolvasztásra odaküldtek. Nagyon-nagyon helyeslem a Nemzetőrség létesítésének tervét. Valósítsák meg, de minél hamarabb, annál jobb. Nem látom helyénvalónak azt, hogy az egyetemet és főiskolát végzetteknek minden további nélkül tartalékos tiszti rendfokozatot adjanak. Ez kevés! Igenis, komoly, korszerű katonai tudás elsajátítása után kapjanak tartalékos tiszti rangot, ha kérik, és fizikailag alkalmasak, és az eszmei hozzáállásuk megfelelő. A tiszthelyettesi állományban az érettségi alapkövetelmény legyen. Ha lehetséges, a régi hadsereg egyenruhája és rangjelzései térjenek vissza. Javaslom továbbá, hogy ezentúl VII. 22-e legyen a Fegyveres Erők Napja a nándorfehérvári győzelem (1456. VII. 22.) emlékére. Továbbá V. 1-jén a nagy munkaünnep mellett emlékezzünk meg arról is, hogy 1711. V. 1-jén a „Nagymajtényi síkon letörött a zászló!” Egyáltalán nem örülnék annak, ha az Új Honvédség tisztikarának életmódja olyan lenne, mint a II. világháború előtti tisztikaré. Semmi szükség arra, hogy az új tisztikar olyan régi mulatós kivagyiságos életmódot éljen. Vegye komolyabban a katonai hivatást, gondoljon arra, hogy magatartásától és helytállásától emberéletek függnek, és esetleg saját magától és alárendeltjeitől életáldozatot kell követelnie. Ezeket akartam megírni. Ezzel zárom soraimat. Jobb napokat és „Szebb Jövőt!” kívánva a Hazának, tisztelettel búcsúzom. Szabó József Újpest, Rónai S. u. 27. Nyugdíjas fűtő, tartalékos hadnagy Felterjesztés Buruma-díjra Kedves Lipovecz Iván! A HVG máj. 19-i számában olvasható: „Cheri chez la femme" C. írása hatására - valamint Esterházy Péter után szabadon - díjat alapítok, a Buruma-díjat, s az első kitüntetést Önnek adom. Aki nem emlékezne rá: Ian Buruma volt az a brit újságíró, aki a Spectator c. lapban rosszallásának adott hangot a magyar választópolgárok ízlését illetően. Szerinte ugyanis a politikai szerepre való alkalmasság egyenes arányban áll egyrészt a választás éjszakáján megejtett vad rockandrollozás képességével, másrészt pedig valamely múlt századi, meglehetősen homályosan fölvázolt költőtípusra való hasonlatossággal. Ezeket az alapvető tulajdonságokat a tudósító sem a nyertes párt képviselői, sem várható koalíciós partnerei közt nem tudta föllelni - csakis a szabaddemokraták házatáján. A Buruma-díj elnyeréséhez két feltételnek kell eleget tenni. Először is párhuzamot kell vonni egy politikai személy fizimiskája és tehetsége közt, mélyenszántó következtetések levonása végett. Ennek birtokában nyilvánvalóan nehezen titkolt ellenszenvből, akár a tárgyalt személlyel, akár pártjával szemben kétségbevonható szakmai színvonalon kételyeket kell ébreszteni az olvasóban e személy vagy szervezet iránt. Tulajdonképpen hosszú, freudi ihletésű tanulmányt is lehetne írni az Ön írásából kielemezhető attitűdről, annyira tipikus a magyar sajtóférfiak körében - igaz, korántsem csak ott. Érezhetőleg irritálja, hogy nő is lehet „politizáló személy", s obligát módon azonnal korával, termetével, valamint öltözködésmódjával foglalkozik. Utóbbinak olyan különleges fontosságot tulajdonít, hogy féloldalas cikkében kétszer is megemlíti a jövendő londoni nagykövetnő öltözetének egyik darabját. A „hölgy" szó sűrű használata is jellegzetes. Lassan fel kell hogy keltse a nyelvészek figyelmét is, hogy ez a legföljebb választékosnak nevezhető kedves szó rögtön milyen pejoratív felhangot kap, amint közszereplésre vállalkozó nőkre alkalmazzák. Persze az írott sajtóban nem igazán érvényesül, a tévében annál inkább: kis hatásszünet előzi meg, és sajátos hangsúly meg huncutkás, olyan jusztlászlói mosoly kíséri. Van egy elszomorítóbb motívuma is írásának, s ez afféle kirekesztősdi, kizárólagosdi. Mintha azt akarná ön sugallni, hogy kerül ide ez a nőszemély, hisz én nem ismerem, mi nem ismerjük régebbi szóhasználattal, nem a mi kutyánk kölyke s ha már egyszer idekerült, hogy engedheti meg magának, hogy a többieknél előbb távozzon (pedig milyen finomakat ehetett volna, ha marad!), s hogy képzeli, hogy a Nagy Michnik vagy a Nagy Vranitzky előtt kinyitja a száját - mely úriemberek tudvalevőleg rögtön ellenzéki vezetőnek, illetve osztrák kancellárnak születtek. Ami a Buruma-díj szakmai kvalifikációit illeti, megemlíthetném már a címadást is. Ez inkább olyan dolgozat elé illik, amely valamely közférfiú viselt dolgait taglalja, s keresi mögöttük a mozgatórugót. De szerkesztői ceruzáért kiált a miniszterelnök gyerekkori barátjára,utaló zárójeles megjegyzés zavaros és erőltetett poénja is. Adós marad a főszerkesztő úr annak magyarázatával is, miért téved - cikke alanyán kívül - azoknak a politikusoknak és közgazdászoknak népes társasága is, akik a térség országai közül szintén Magyarországnak adják a legtöbb esélyt a kilábalásra. A legelszomorítóbb az, hogy ez a hangnem - obuigát ironikusságával és jópofáskodásával együtt - milyen provinciális. Manapság divat mindenféle téma kapcsán fölemlegetni, mi rekeszthet ki bennünket az áhított Európa-házból. Attól tartok, a „hölgyek” közszereplésének ilyen kommentálása sem épp a legjobb ajánlólevél. Ön a hatás fokozása végett felsorol egy csomó fontos külföldi lapot, melyek újságíróinak kíváncsiságát az érintett személy kielégítetlenül merészelte hagyni. Úgy vélem, ezeknek az újságoknak a főszerkesztői az ön cikkét két, piros ceruzával húzott, egymást keresztező, lendületes vonallal illették volna. Leszámítva persze a Spectatorét. Vajda Tünde " A kis úttörők... Szervezőmunkánk során megdöbbentő felfedezést tettünk - írják az IDF pápai szervezetének nevében. - Még a korábbi kormány alatt az úttörő-elnökség elérte, hogy engedélyezzék számára az általános iskolai fiatalság újbóli beszervezését az úttörőmozgalomba. E célból központilag belépési nyilatkozatokat-természetesen megfelelő kísérőszöveggel - küldtek ki az általános iskoláknak, mely az osztályfőnökök közvetítésével eljutott a gyermekekhez, a szülőkhöz. Az akció sikeres volt, mivel volt olyan osztály az általunk felkeresett tanárnő állítása szerint, melyben 100 százalékos „eredményt” értek el. Megjegyzéseink az eseményekhez az alábbiak. Helyes-e, hogy a szülő-tanár közötti függőségi kapcsolatokat kihasználva gondoskodnak a kudarcot vallott úttörőmozgalom újjáélesztéséről? A 100 százalékos, de legeredménytelenebb esetben is 80 százalékos „siker” szerintünk nem a gyermekek akaratát, igényét jelzi, sokkal inkább tulajdonítható a még bizonytalan és kérdéses választási eredményeknek, a lakosság bizonytalanságát felhasználó, bukott rendszer utolsó „túlélési” reflexének. Ha vezető a politikai szerepet elvesztjük, legalább a fiatalok maradjanak együtt egy olyan szervezetben, ahol konzerválhatjuk őket a visszarendeződésig - mondhatták a vereségüket már érző kommunista vezetők. Ha az MSZP és az MSZMP annyira hangsúlyozza más szellemiségét, változását, mely soraikban és tevékenységüket irányító céljaikban állítólag végbement, s mégis erejüket megfeszítve mentik át vagyonukat, megelőlegezhetjük-e a bizalmat az állítólag szintén megváltozott úttörőszövetségnek, s akkor is ott marad a kérdőjel: helyes-e és törvényes-e az a módszer, mellyel tagjaikat toborozzák? Az IDF pápai szervezetének elnöksége