Magyar Fórum, 1992. július-december (4. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-22 / 43. szám
HÁBORÚS BŰNÖSÖK - ÁRTATLAN GYILKOSOK? 4-5. oldal TÓTH ILONÁRÓL PARDI ANNA 12. oldal MANSFELD PÉTER TESTVÉRBÁTYJA— A MÁRTÍR RÖVID ÉLETÉRŐL 13. oldal ÍRÓK KÖLTŐK A FORRADALOMRÓL OKTÓBER 23-I LAPUNKBAN: BENEDEK ISTVÁN, CSURKA ISTVÁN, FEKETE GYULA, PÁSKÁNDI GÉZA,, SÁNDOR ANDRÁS ÍRÁSAI KISS DÉNES, SERFŐZŐ SIMON VERSEI TÖRTÉNELMI LECKE -EMLÉKKÉPEK AZ 1956-OS FORRADALOMRÓL 24 FORINT IV. évfolyam 43. szám KÖZÉLETI HETILAP 1992. október 22. Szeretnék most, ezekben a napokban bekopogni Ramon Cue Románéhoz. Szeretnék leülni az írócellájában, szeretném megkérdezni őt: emlékezik-e az érzelmi viharra, amely harminchat esztendeje kivetette belőle azt a verset? Emlékezik-e még reánk, magyarokra? Magunk vagyunk ugyanis, magunkra hagyatottak megint. Ramon Cue Romano. Spanyol szerzetes, Puebla szülötte. Él-e még? Ha él - ahogy remélem, kívánom -, a nyolcvanadik esztendeje felé ballag. Amikor azt a verset írta, javakorabeli férfi volt - ma fehér hajú öregember? Azt a verset jó esztendeje ismerem. A kötetet, amely a Gloria victis címet viseli, Tollas Tibor adta a kezembe kitüntetése napján, az Országházban. Költők jajdulnak, kiáltanak, imádkoznak ebben a könyvben, a nagyvilág költői, akik kiáltják, sóhajtják, imádkozzák. Dicsőség a legyőzöttnek. Dicsőség ezerkilencszázötvenhat magyarjainak. Az osztrák Busta, az angol Moraes, a cseh Klonsky, a dán Rasmussen, az észt Kangro, a finn Laitinen, a francia Supervielle, a holland Smit, a szerb Vlahovic, a lengyel Milosz, a német Taube, a norvég GUI, az orosz Petrov, a török Unkan, a hondurasi Rojas, a kenyai Towett, és mások, sokan... a költők szóltak értünk egyedül. A szív és az igazság emberei. Romano, a szerzetes odatérdelt elénk: „Bűnöd csak az volt, hogy a szabadságot kívántad, mint a kék magas Büszke királya, a sas. És annyi volt hős fiadnak vétke, Hogy hitvesüket úgy hívták 'enyém', Hogy anyjukat is úgy hívták ’enyém’, Hogy lányukat is úgy akarták hívni, S a földbe, melybe búzát s vért vetettek, ’enyém’-nek hívták a hazát, történelmet. Oh Isten mondd, hát vétek ez? Ezért tiportak le-s mi szabadok Magunkra hagytunk Tégedet! Kicsiny húgunk, te drága Magyarország!'' És féltérben még mindig: „Kis húgunkat dobtuk oda s holnap Új áldozatra vajon kit sorolnak?" Magunkra hagyattunk, ahogy magukra maradtak az utánunk következők. A csehek, a lengyelek, a horvátok, a bosnyákok. Aki itt szabadságot kíván, letiporják. Akit itt letipornak, hiába sikolt segítségért. Amott Európa, s amott, túl az óceánon, a szabadság felkent őrizője néma és közönyös. Népeket tipornak itt megint Közép- és Kelet- Európa tájain. Kit fegyverrel gyilkolnak, kit rágalmak és hazugságok sorozatvetőivel. Nem, nem akarják kiengedni a tömlőéből a népeket, kiket közösen zártak oda a rab nemzetekért évtizedeken át álszent módon imádkozók és a rab tartók. Egyedül vagyunk itt, régi és új áldozatok. Ramon Cue Romano, magyarok barátja! Honnan ismerted te a mi szívünket, hogyan tudtad velünk álmodni az álmainkat? Honnan tudták ők, és egyedül csak ők, a poéták, hogy a „kék magas" mindenkié, minden nemzeté? Magyarok barátja, spanyol költő, szeretnék most bekopogni hozzád, szeretném, ha rám néznél tiszta, látó szemeddel, galambősz öregember, és bólintanál: - Tudom, ennyit akartok ma is. „Enyém"-nek hívni a hazát, a történelmet. Kósa Csaba ______________