Magyar Fórum, 1993. január-június (5. évfolyam, 1-24. szám)
1993-01-14 / 2. szám
1993. január 14. Magyar Fórum Borbándi Gyula kitűnő kézikönyve, a „Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia” csaknem huszonöt sort szentel a New Jerseyben élő Szilassy Sándor életútjának és munkásságának, aki mint az itteni Glassboro State College professzora és könyvtárigazgatója, az amerikai magyar tudományos élet egyik legismertebb, nemzetközileg is jegyzett személyisége. Hivatali és tanári munkája mellett történészként is ismertté tette magát; kutatási területe a század eleji magyar forradalmak története. Egyik legjobb ismerője az amerikai könyv- és levéltárakban őrzött magyar és magyar vonatkozású emlékanyagnak, amelyet csak mostanában kezd felfedezni és hasznosítani a hazai tudomány, hadságharc és a Kossuth-emigráció idejéből. Ezek között fedeztem fel egy mindmáig ismeretlen adatot, nevezetesen azt, hogy Taylor elnök egy A. Dudlay Manin nevű ügynöke útján lépéseket tett a független magyar kormány „de facto” elismerésére, amelyre azonban az osztrákok tiltakozása, illetve a világosi események miatt végül is nem került sor. A Bécsbe érkező Manntól az osztrák hatóságok elkobozták az elnöki felhatalmazást. Ittunkácsy-kép az olvasóteremben — Mit kell tudnunk a New York-i magyar gyűjteményekről? — A legkomolyabb magyar anyaggal, 25 000 egységgel a 9 millió kötetes városi közkönyvtár rendelkezik. A folyóiratosztály itt 150 magyar periodikára fizet elő. Mint ismeretes, a központi épület egyik dísze Munkácsy híres Milton-festménye. A városi könyvtáron túl a Magyar—Amerikai Klub, a Magyar Ház, aztán az állam Történeti Társasága őriz jelentékenyebb magyar anyagot, míg a Columbia Egyetem a levéltári források egyik leggazdagabb tárháza. Itt található Jászi Oszkár kéziratgyűjteménye, aztán a II. világháborút követő idők több fontos iratcsomója, köztük Szegedy-Maszák Aladár, Nagy Ferenc és Kovács Béla iratai. — Kifejezetten magyar anyagra szakosodott intézmény akad Amerikában? — Hogyne, ilyen a Molnár Ágoston vezette New Brunswick-i Magyar Tanulmányi Alap könyvtára. Itt csaknem 35 000 egységet tartanak számon, ezek bő harmada a számítógépes hálózat révén Amerika bármely részén tanulmányozható. A gyűjtemény magva Vasváry Ödön református lelkész dokumentumgyűjteménye az amerikai magyarság történetéről. — Akadnak-e magyar vonatkozású amerikai magángyűjtemények ? — Nem is egy. A legismertebb talán a költő, könyvkiadó és vendéglőtulajdonos Szatmáry Lajos chicagói gyűjteménye, amelyben olyan ritkaságok is akadnak, mint a szatmári békekötést kihirdető hadiparancs Károlyi Sándor aláírásával, vagy Kelemen pápa bullája Rákóczi fia, Rákóczi József ellen, akit a törökkel való szövetkezés miatt marasztalt el az egyház. Érdekességként említem Szatmáry 17 000 darabot számláló szakácskönyvgyűjteményét, amely egyedülálló a világon. Végezetül engedtessék meg, hogy ha röviden is, de szóljak néhány olyan gyűjteményről, amely a legújabbkori magyar történelemhez szolgáltat speciális adatokat. A kaliforniai Hoover Institution birtokában van például a Kun Béla-rezsim számos eredeti dokumentuma — ezeket annak idején Ralf Lutz amerikai tisztviselő mentette meg az elégetés elől. A Yale Egyetem könyvtárosa Osborn Montgomerry volt budapesti amerikai követ levelezésével és jelentéseivel büszkélkedhet. A Dorthmuth College-ban került elhelyezésre Teleki bizalmasa, Petényi János jóvoltából az úgynevezett „kiugrási” iratok zöme. Említést érdemel az Amerikai Magyar Református Egyház levéltára a pennsylvaniai Ligonierből — itt tárolják a megszűnt és a még létező egyházközségek iratanyagát, minden dokumentum fontos — Mit gondol, a hazai tudományos élet mennyire ismeri az amerikai magyar gyűjteményeket? — Abszolút részletességgel bizonyosan nem, de a fontosabb dolgokra már van rálátása. Úgy tudom, megindult egy komolyabb feltérképezési folyamat, s szó van az anyagok mikrofilmre rögzítéséről és itthoni tárolásáról. Erősen szorgalmaznám ezt, mert különösen a kisebb helyeken nemigen tudják felmérni a magyar dokumentumok értékét, így ezek hányódnak, kallódnak. Mint magyar lelkületű amerikai könyvtáros állítom, ezt semmiképpen sem szabad hagyni! Tasnádi Attila Új barátom, Ottói Lever, magát Árpádnak nevezi. Élete hosszú történet, ám e perctől idegenvezetőm, s a „szabadpiacon" zseniálisan beváltott 1000 forintom jogán: magánbankárom, így a dóm mellett áldomást iszunk, közben két leszerelt székely legényt is felköszöntünk, hogy levehették a mundért. Fényképezés, címcsere, ismét új barátok a kolozsvári utcáról. Taxi, virágpiac, csokor estére a kollegináknak. Jegykérés a régi és az új barátoknak. Majd elérkezett a várva várt pillanat, az esti előadás! A nézőtéren körülbelül 40 százalékkal többen vannak, mint amennyi a férőhely! Izgulunk? Olyannyira, hogy már csak arra emlékszem, amikor az előadás végén behoztuk a színpadra Sütő Andrást. A szerzőt, kinek műve, az Advent a Hargitán, most szólalt meg először Kolozsvárott, Erdélyben. Verejtékünk könnyel vegyült, hozták a virágokat, zúgott a taps, a közönség állva ünnepelte Sütő Andrást, majd együtt elénekeltük a Himnuszt. Nehéz ezt megfogalmazni, leírni, mert még most, annyi idő után is Sütő odasúgott néhány szavát érzem a legmegrendítőbbnek: „Imre, nem hittem volna, hogy ezt megérjük!” Másnap ugyanolyan forró este volt, tetézve a kolozsvári román kollégák meglepetésével, akik a zsinórpadlásról virágesőt zúdítottak ránk. Hiába, a közös hivatás csodákra képes! Virágcsodákra! Köszönet érte Miriamnak, Máriusznak, Geónak, a műszakiaknak és a kolozsvári közönségnek, kiknek sorában ott láttuk a Kolozs megyei vezetőket. (Folytatjuk) .... 4 Aranyossy György: Mátyás király szülőháza Kolozsvárott. Kétségtelen: Hankiss Elemérnek határozott dramaturgiai érzéke van, jobban működő, mint a kormánynak. Ezt már az első, kulturális bizottság előtti meghallgatásán bebizonyította, midőn népes csapatával megtámogatva órákig folyt belőle a szó anélkül, hogy a konkrét kérdésekre konkrét válaszokat adott volna: a tévében sugárzott, saját összeállítású dokumentumfilm ezt ragyogóan bizonyította. Módszereit tovább finomította emlékezetes tévés belépőjével, és tökélyre emelte legutóbbi, szerdai kilépőjével. A Gombár—Hankiss páros operettbelépő-kilépője a köztársasági elnök irodájában zajlott, de mit tesz a véletlen, a dramaturgiai érzék, na és a hatalom, kamera- és mikrofonerdő várta őket. Göncz Árpád, többek között, megköszönte nagyszerű munkájukat, mellyel biztosították az intézmények pártatlan működését, s ezzel a köztársasági elnök ismét többet mondott egy kicsivel, mint szabad lett volna. A tévéelnöknek hűségnyilatkozatot tevő riporterek közül senkinek nem jutott eszébe, hogy Hankiss úr egész napos televíziós kormánypocskondiázása fényes bizonyítéka a tévé ellenzéki kézi vezérlésének. Az AKtuális című műsorba utólag, az alelnök kérésére bepottyantott Katona Tamás jelenlétét Gombár Csaba arcátlanul a kormány beavatkozási kísérletének titulálta, eszébe nem jutva neki sem, hogy a hallgattassék meg a másik fél is elve a sokat idézett nyugati demokráciák tömegtájékoztatási kódexeiben alapelv. Estére, a kettes csatornán Haraszti Miklós elővezetésében kiderült: a magyar tömegtájékoztatásban két (kettő) ember garantálta a sajtószabadságot, a két lemondott elnök, s mostantól kezdve vége Magyarországon a pártatlan és tisztességes tájékoztatásnak. Ezt hallgatva megérthettük, mire gondolt a túlméretezett kompromisszumkészségéről híres Kulin Ferenc, amikor azt mondta: amíg médiaügyben Haraszti Miklós az ellenzék képviselője, médiatörvény nem lesz. Magyarország legkedveltebb napilapjának cikkírója Nekrológjában egyenesen korunk hősei, Muszáj Herkulesei fölött zokog, s ebből arra következtetek, hogy a Hankiss Elemér című magyar televíziós szappanopera a vége felé közeledik. A hősnek nagyon nagy szüksége van arra, hogy hősként hagyhassa el a terepet, mert hogy végéhez közeledik az ellene folytatott fegyelmi vizsgálat is! Fegyelmi vétséggel elbocsátottan kisündörögni a híres tévékapun azért rosszabb, mint korunk hőseként, a sajtószabadság egyedüli (illetve majdnem egyedüli) letéteményeseként távozni, a sajtó pedig, s a pártatlan televízió, melyben, csudamód, egyetlen, az elnök felmondását fellélegzéssel fogadó riporter nem jutott szóhoz, gondoskodik a távozás királyi pompájának biztosításáról. Így megy ez mindenütt, ahol a kormány rátenyerel a tömegtájékoztatásra! Cs. Nagy Ibolya Jó, Hej, bunkócskák! A Magyar Televízió képernyőjén magabiztosan gágogja egy kultúrliba: „Kosztolányi a tíz legszebb magyar szó közé sorolta: fülolaj.” Műveltecske embere meglepő kijelentés hallatán megdöbben, majd leltározni kezd: ama bizonyos tíz szó között ott van a vér, a sír, a gyöngy... a fülolaj nincs ott. Az egy anekdotában szerepel: egymás nyelvét nem ismerő költők egy nemzetközi társaságban azon vetélkednek, melyik idiómában hangzik szebben a szerelem szó — ezen a versenyen győzött a „fülolaj” ... Valamennyien elkövethetünk baklövéseket. Nem is itt van a baj. A baj az, hogy ezt a hölgyet — és hányat még! — nyilvánvaló anyanyelv-érzéketlensége ellenére napra nap mikrofonközelbe engedik, s hogy közben senkinek sem jut eszébe, a hibát ki kell javítani. A baj az, hogy a sületlenségeit világgá fecsegő főnökei észre sem veszik, hol a hiba. A legnagyobb baj az, hogy a magyarországi újságírók túlnyomó része nem tud, nem (nyelv)érez magyarul. Bizonyítsák? A hajmeresztő tudatlanság ordító jelei sűrűn feltűnnek majd' minden lap hasábjain, a rádióban, a televízióban. Kik azok a szerzők, no meg — figyelem! — azok a rovatvezetők, korrektorok, olvasószerkesztők, akik helyénvalónak találják ezt az anyanyelvgyilkolást? Ki szabadította ránk őket, milyen céllal? A kérdés költői. Olyan kor termékei ők, amelyben a kiválasztás szempontjai között az utolsó helyen szerepelt az anyanyelv szeretete, tisztelete, s úgy látszik, alapvető ismerete is. Újságírónak lenni elsősorban azt jelentette: dokument feszty ése MUOSZáj-sajtó szelleme makacsul tovább akar élni. A szellem bunkócskái szorgalmasan kopogtatják nyelvünk máris lazuló eresztékeit, s e bunkócskák minél tudatlanabbak és ostobábbak, annál pimaszabbak és gőgösebbek is. Bizony mondom, arról ismerni fel az igaz írástudót, hogy gyakran és alázattal forgatja a szakma ábécéskönyveit. Azt kérdezgették nem is olyan régen a MÚK kikiáltásán háborgók, hogy mi is lenne hát voltaképpen az a sajtótisztesség? Nos, véleményem szerint mindenekelőtt a szakmai erkölcs minimuma — aki magyarul akar írni, az tanuljon meg magyarul. Ez az egyszerű alapkövetelmény máris elegendő ahhoz, hogy a tisztességtelen akarnokok túlnyomó többsége elkullogjon másfelé, minél messzebb, antál jobb. Ha a közszolgálati média, a sajtó körül rendet akarunk, akkor legelőször is a bunkócskák hadát kell eltakarítani. A többi, ha nem gyerekjáték, hát férfimunka lesz. (Palotás)