Magyar Fórum, 1995. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1995-07-06 / 27. szám
VII. évfolyam, 27. szám KÖZÉLETI HETILAP 1995. július 6. ámulatos a leleményesség,s amellyel magyar honfitársaink megnyugtatják önmagukat, hogy valamely éppen adódó kihívásnak miért nem fognak elébe menni, miért nem hajítják vissza az arcukba dobott kesztyűt, miért nem mondják ki a kimondásra kívánkozót, szóval, hogy miért is nem azt teszik, amit tenniük kellene és amit maguk is tenni vágynak amúgy. Olvasom Bözödi Györgynek, a néhány éve halott erdélyi írónak hat évtizede papírra vetett regényét, a kisebbségi sorsot bámulatos lényeglátással és művészi erővel ábrázoló Romlást. A képzeletbeli színmagyar székely falucska jobb sorsra érdemes unitárius papja, aki őszintén és teljes szívvel aggódik népéért, magányos, borgőzös estéin forradalminak is minősíthető bátor terveket sző, hogy mit is fog ő mondani vasárnap a szószéken, vagy mit fog írni beadványában a román állami szerveknek. Aztán addig tervezgeti nagy tetteit, míg el nem felejtődnek, okavesztetté nem válnak. Amikor pedig sivár sorsa egy vissza nem térő alkalmat nyújt neki, hogy életében először és valószínűleg utoljára jelentős román néptömegek és notabilitások előtt öntse ki a szívét, a készülődés perceiben, a borotválkozás alatt bravúros logikával győzi meg magát arról, hogy ez az alkalom még nem az az alkalom, amire mindig is vágyott, meg aztán „bátorítgatta magát tovább - ha én a magam nevében beszélnék, nem félnék semmitől, ele így most nemcsak magamra, hanem az egész magyarságra megharagítom az ottlevőket. (...) A bizonyítékok egész sorozatával sikerült igazolnia magának, hogy a gyávaság oka nem őbenne van. (...) Annyira belebátorodott ebbe a gondolatba, hogy a legnagyobb erénynek tűnt fel előtte a meghunyászkodás. ” 1995-ben hányan vagyunk, akik ne ismerhetnénk magunkra a székelység lelkészének okoskodásából? Ma bizony mi vagyunk Bözödi unitárius papja, mi jövünk rá - itt és most és mindennap, nem kis megkönnyebbüléssel -, hogy a mai alkalom valójában még nem az az alkalom lesz, amikor ringbe kell szállnunk a nemzet ellenségeivel. Ezért fejezzük be vidámabban a borotválkozást, mint ahogy elkezdtük. És persze továbbra is fenntartjuk, hogy az az alkalom - az igazi - is el fog jönni egyszer, és mi állunk elébe, és akkor aztán majd megmutatjuk... De a „reáliák” mai viszonyai közepette csak ártanánk magunknak és az ügynek is, ha fejjel mennénk a falnak. Innen ered gyávaságunk szerelemgyermeke, az úgynevezett centrumpolitika, és mindaz, amit ma Magyarországon ezen értenek. Ennek lényege, hogy meg kell találni azt a pontot a politikában, amely sajátságos helyzete folytán nem tartozik sehová, valójában nem küzd senkiért, de senki ellen sem. Az ilyen centrista férfiú politikusnak álcázott apolitikus, aki döntéseiben soha nem a nyilvánvaló módon cselekszik, hanem attól eltérően, esetleg pontosan ellenkezőleg. Vegyünk egy példát: tűz van. Ilyenkor minden normális ember rohan telefonálni a tűzoltóknak. Nem így a centrumpolitikus. Azt ő sem tagadja, hogy tűz van, erősen sajnálkozik, hangosan kijelenti, hogy a tüzet el kell oltani, szervez, dirigál, irányít - de a tűzoltókat nem értesíti. „Ne keltsünk fölöslegesen pánikot!” - mondja bölcsen. A ház hamuvá ég. A centrumpolitikus pedig az ünnepségen, ahol kitüntetik a tűzoltásban való részvételéért, kijelenti, mindent megtettek, amit lehetett, és külön üdvözlendő, hogy a tűzoltóság, megőrizve józanságát, nem vonult ki, ami csak növelte volna a káoszt, és a fecskendők vize további vízkárokat okozhatott volna az amúgy is adott tűzkár mellé. A centrumpolitikus egyenesen megveti a primér reakciókat. Neki a 6x6 nem 36, hanem 16+20, ha egyáltalán válaszol rá, és nem teszi fel a kérdést: „Célszerű ezt pont most, ebben a helyzetben feszegetnünk?” A klasszikus értelemben vett politikus az érdekegyeztetések tudora, a centrumpolitikus az elvárásoké. A kettő összeegyeztethetetlen. A valódi politikus sem grállovag, kegyetlenül harcol érdekeiért, de hozzá képest a centrumpolitikus csúcsprofi, aki „elvi politikát” folytat, vagyis olyat, aminek semmi realitásalapja nincsen, tehát reális prognózisokkal nem befolyásolható. Az ő elvi politikája nem ismer semmiféle taktikázást, vagy kiszámíthatatlan improvizációt. Legfontosabb szabálya éppen az, hogy ellenfeleit soha ne lepje meg váratlan húzásokkal, így a centrumpolitikus erősen hasonlít a színészhez. Nemcsak azért, mert előre betanult szerepkönyv szövegét mondja, és ettől el nem tántorítható, de azért is, mert tapsra vágyik. Az ő közönsége persze nem afféle színházbérletesekből áll, hanem a Parlamentben keresendő és nem utolsósorban a partner pártok vezetőségében. 1989/90 körül volt némi reményünk, hogy végérvényesen megszabadulunk ettől a fajtától, de mára már csak a debilisek hiszik így. A centrumpolitika újból virágkorát éli, hiszen őket a valóság bármiféle bunkója sem lendítheti ki higgadt, „szélsőségmentes” pozíciójukból. Bözödi hőse abban az önáltatásban pazarolta el életét, hogy még nem jött el az idő a cselekvésre. Vagyis taktikai okokból egyre várta az alkalmasabb időket, amik rendre elmaradtak persze, mert a történelem már csak olyan, hogy egyre alkalmatlanabb időket szül. De neki még meg lehet bocsátani a hezitálást, mivel pap és hivatása által hiheti, ha hiszi, hogy elég a magyarság megmaradásához az a belső hit és szeretet, amivel ő a gondjaira bízott nyájat vezeti. Ha egy pap hisz a szeretet történelemformáló erejében, igaza van, de ha egy politikus erre épít, akkor pancser. A névtelen bolsi, aki a híres plakát lózungját megfogalmazta, az összes politikai pártok és politikusok nevében járt el: „Munkásököl, vasököl, oda sújt, ahova kell!” Csakhogy a centrumpolitikusnak kizárólag érvei vannak, ökle nincs. Egy irinyópirinyó sem. Mivel ezt ő is tudja, úgy tesz, mintha lenne, de merő higgadtságból és a szélsőségirtózattól vezérelve mindig a zsebében tartaná. . Szőcs Zoltán Centrumkodók Is^QIHP Kisz DOim?