Magyar Hang, 2022. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

2022-04-01 / 14. szám

Magyar Hang­­ 2022. ÁPRILIS 1­7. MAGAZIN 23 M­olnár Csaba T­ermészetes módon már mindenkinek elege van a covidból, és mindenki arra kíváncsi, hogy mikor lesz vége. Nos, a járvány akkor ér véget, amikor az emberek úgy dön­tenek, hogy vége van. Ez az állítás nem azt jelenti, hogy hatalmunk­ban áll eltüntetni a vírust. Ehelyett arra világít rá, hogy a járvány vége sokkal inkább szociológiai, sem­mint epidemiológiai tényezőktől függ. Persze ehhez az is kell, hogy az objektív járványmutatók (legfő­­képpen a kórházi ápoltak és a ha­lálos áldozatok száma) tartósan kedvező­en alakuljanak. Ha ugyanis ezek meghaladják a lélektani kü­szöbértéket, és a lakosság számá­ra is látványos méreteket öltenek (például úgy, hogy nem bírják a terhelést a kórházi halottashá­zak, ahogy az az elmúlt két évben elő­fordult sok helyütt), akkor az átlagember szabadságvágya sem képes legyőzni jogos aggodalmait. Most azonban már alapvetően más a helyzet, mint volt bármikor az elmúlt két évben. Hiszen mos­tanra az emberek többségének van bizonyos fokú védettsége a SARS­­Cov-2 vírussal szemben (akár az oltástól, akár a túlélt fertőzéstől), és a jelenleg domináns omik­ron-variáns az esetek többségében nem okoz olyan súlyos betegséget. Tehát az objektív tényezők lehető­vé teszik, hogy a társadalom dekla­rálja a járvány végét. „Azt hiszem, a pandémia részben azért ér véget, mert az emberek úgy határoznak, hogy vége van” - idézi a Scientific American Marion Dorsey-t, a New Hampshire-i Egyetem epidemio­­lógusát. A járvány végének deklarálása általában nem formálisan történik (kivéve, ha jövő vasárnap lesznek a választások egy országban, és a kormánynak azt kell tettetnie. Sosem volt pandémia Bár az ember félve jelent ki ilyesmit, de egyre több szakértő gondolja azt, hogy a covid története átlép a pandémiás fázisból az endémiásba, vagyis az akut világjárvány vége felé járunk, és a betegség „csak úgy” lesz jelen, mint az influenza. Bár sokan azt gondolják, hogy a világjár­vány egész világunkat megváltoztatja, valójában ez szinte kizárt. A co­­vidnál sokkal halálosabb spanyolnáthát is egyik pillanatról a másikra felejtették el az emberek, egyszerűen kitörlődött a közemlékezetből, mintha totális győzelmet aratott volna a járvány felett), hanem egyre több ember látványos viselkedése révén. Ahogy egyre többen dobják el a maszkot, egyre többen puszil­kodnak ismerőseikkel a csordultig telt szórakozóhelyeken, azzal min­den pillanatban azt demonstrálják az egyre fogyó bizonytalanoknak, hogy az ő viselkedésük idejétmúlt, és ideje továbblépni. Bár szokás azt gondolni, hogy a jövő teljesen kiszámíthatatlan járvány idején (illetve a vége felé), a valóságban pontosan tudni lehet, hogy mire számíthatunk, hiszen ez a folya­mat szinte pontról pontra lejátszó­dott már 1919-ben. Csak remélhet­jük, hogy a jövőbeli történések nem fogják utánozni a 103 évvel ezelőtti forgatókönyvet. A spanyolnáthajárvány 1918 elején kezdődött, a covidhoz ha­sonlóan két évig tartott a közfelfo­gás szerint, és hivatalosan három hulláma volt: 1818 tavaszán egy ki­sebb, 1918 őszén-telén egy nagyon halálos, majd 1919-ben egy kisebb. 1919 nyarára a fertőzések vissza­húzódtak, a járványban megfáradt emberek pedig visszatértek régi életükhöz, mert már egyszerűen nem érdekelte őket a betegség (hi­­­ába halt meg a járványban mini­mum ötven­, de lehet, hogy száz­millió ember, miközben akkor még negyedannyian sem éltek a vilá­gon, mint ma). Csakhogy 1920- ban megjelent egy új variáns, és valójában elindított egy negyedik hullámot. A halálozás megint fel­futott, és újra dühöngött a járvány­­ titokban. Az emberek ugyanis már nem törődtek vele. Míg 1918-ban sok helyütt hoztak korlátozásokat, 1920-ban már szinte sehol sem. A világháborúban győztes hatal­mak vezetői nem akarták elron­tani az emberek örömét (és saját újraválasztási esélyeiket) az új­bóli korlátozások bevezetésével. A százezreket vonzó New York-i győzelmi parádét annak ellenére nem mondták le, hogy akkor he­tente több mint kétezren haltak meg influenzában a városban. A spanyolnáthát okozó influen­zavírus sem tűnt el, hanem kissé megszelídült. Ez azonban nem je­lentette azt, hogy veszélytelenné vált, ahogy a szezonális influen­zában ma is 250-500 ezren halnak meg világszerte a WHO becslése szerint. De az emberek ingerküszö­bét már nem érték el az áldozatok. Olyannyira maguk mögött akarták hagyni a spanyolnáthát, hogy szó szerint elfelejtették. Alig találhatók a világon emlékművek, amelyek a spanyolnátha áldozatainak állíta­nának emléket - miközben sokkal kevesebb halálos áldozatot követelő I. világháború hősi halottainak vi­lágszerte gyakorlatilag minden fa­luban emlékműveket állítottak. Ez a felejtés nem csak afféle retorikai túlzás. Az Encyclopaedia britannica 1924­-ben két kötetben jelentette meg a XX. század (ad­digi) történetét, nyolcvan tudós szerző közreműködésével. Az ös­­­szesen 1300 oldalon egyetlen szót sem vesztegetnek az alig öt évvel azelőtt tomboló, az emberiség 3-5 százalékát kiirtó járványra. Mintha nem is lett volna. De a következő évtizedek történelemkönyvei is csak az I. világháború mellékzön­­géjeként emlegették a pandémiát. Összehasonlítva a világháborúk­­kal, de még az olyan összehason­líthatatlanul kevesebb áldozatot szedő tragédiákkal is, mint a Ti­tanic elsüllyedése, alig készültek a spanyolnátháról filmek, alig ír­tak róla könyveket, nem vezettek be emléknapokat. „Abban az illúzióban élünk, hogy csak azért, mert egy ese­mény történelmileg fontos, mert sok embert érint és országok sor­sát is megváltoztathatja, elkerül­hetetlenül emlékezni fogunk rá. De ez egyáltalán nincs így, és erre a spanyolnátha a legjobb példa” - vélekedik Guy Reiner, a Ben-Gurion Egyetem történésze. Az 1918-as influenzapandémia iránti érdeklődés 102 évig szinte csak pislákolt. 2020-ban azonban az emberek hirtelen mindent meg akartak tudni róla, ami nem is csoda, hiszen a világ akkor küzdött meg utoljára egy covidhoz hason­ló világjárvánnyal, és az emberek egyikének sem lehettek erről sze­mélyes élményei. A spanyolnáthá­ból akart mindenki támpontokat gyűjteni és reményt nyerni. A jár­vány Wikipédia-oldalának látoga­tottsága meghétszereződött egyik napról a másikra. De ez minden bizonnyal csak múlandó fellán­golás, mert amint a covid is eltű­nik a kollektív emlékezetből, úgy a spanyolnátha is vissza fog sül­­­lyedni a felejtés sötétjébe. ◄ Maszkpárti amerikai tüntetők a spanyolnátha idején. Vírus déjá vu FORRÁS: LIBRARY OF CONGRESS Ebben az is szerepet játszik, hogy például a világháborúkkal el­lentétben a világjárványnak nincs egyértelmű narratívája. Nem olyan, mint egy regény, kezdettel, de­finitív végződéssel, fordulópon­­t(ok)kal, hősökkel, gonoszokkal, győzelemmel, vereséggel. Ez a spa­nyolnátha esetén még inkább igaz volt, hiszen akkor még szinte sem­mit nem tudhattak a kórokozóról és a betegség lefolyásáról (a vírusokat csak évtizedekkel később tudták lefényképezni először, az elekt­ronmikroszkóp feltalálása után), az örökítőanyag természetéről sem volt fogalmuk. Vagyis volt egy is­tencsapása, ami minden elemében rejtélyes volt, senki nem tudta, honnan jött, időnként hova tűnt. Ma rengeteg szempontból más a helyzet. A világ nagy része még nem is tudott a betegségről, ami­kor már meg volt szekvenálva a ví­rus genomja, és rekordidő alatt sikerült egy soha korábban nem alkalmazott technológián alapuló vakcinát kreálni ellene. Most nincs világháború, amivel a járványnak versengenie kellene az emberek kollektív emlékezetében (bár az ukrajnai háború máris jobban le­köti a legtöbb ember figyelmét, mint a covid). Amikor 1918 őszén az influenzahalottak hivatalos száma meghaladta a világháború halottainak számát (miközben ma már tudjuk, hogy valójában sokkal többen haltak meg a betegségben), a The New York Times ezt a fej­leményt belső oldalon hozta je­lentéktelen kis hírként. Akkoriban a sajtó nem sokat törődött az influ­enzaáldozatok személyes sorsával. A háborús évek szokásainak meg­felelően a pandémiát is háborúként mutatta be, amelyben az ember küzd az ismeretlen gonosszal. Van egy másik hasonlóság is a spanyolnátha és a covid között. Mivel 104 éve még nem volt influ­enzaoltás, az egyetlen lehetséges védekezési mód a távolságtartás és a maszkviselés volt. A maszkot propagálók és megtagadók kö­zött ugyanolyan ideológiai háború tört ki, mint az elmúlt években. A maszktagadók pontosan ugyan­azokkal a (már akkor is) una­lomig cáfolt „érvekkel” támadtak, a maszkpártiak pedig tényleges büntetést követeltek a tagadóknak. 1919-ben San Franciscó-ban majd­nem 2000 ember rendezett szuper­terjesztő eseményt a Maszkellenes Liga gyűlésén. Ilyen értelemben semmit sem fejlődtünk.

Next