Magyar Hang, 2023. július-szeptember (7. évfolyam, 27-39. szám)
2023-07-14 / 28. szám
Magyar Hang 2023. JÚLIUS 14-20. MAGAZIN • INTERJÚ 25 4,5 millió alá esett a nézettség. Ehhez képest ma milyen nézőszámot tartanak sikernek? Torzít természetesen az összehasonlítás, hiszen akkoriban egyetlen csatornát nézhetett az ország, most a televíziótól a közösségi médián át a videómegosztó oldalakig számtalan információforrást találunk, de a közmédia nézettsége még így is rendkívül alacsonynak tűnik. Abból a pénzből, amiből gazdálkodhatnak, sokkal nagyobb közönséget kellene elérniük. De sajnos a tévé legfontosabb feladata a propaganda terjesztése lett. Nem nagyon akarja a hatalom, hogy az emberek hosszasan gondolkodjanak. Ha egy műsorban tíz vécépapír-gurigát egymásra rakva ötmillió forintot lehet nyerni, az nem kényszeríti fejtörésre sem a játékost, sem a nézőket. - Televíziós pályafutása a sporthoz kapcsolódik, hiszen a jégkorongnak köszönhetően került a mikrofon közelébe. De hogy került a jégre? - Ha a szüleimen kívül köszönhetek valamit az életnek, akkor az a sport. Rengeteget kaptam a jégkorongtól. Az egyéni sportok is megtanítanak sok mindenre, de a csapatsport az én szememben még ennél is többet ad: együvé tartozásra nevel. Minden játékos ugyanúgy imádja, amit csinál, és ez olyan szoros kapocs, amit semmi sem szakíthat el. Mindegy, hogy honnan jöttél, milyen a politikai meggyőződésed, vagy miben hiszel, ha bedobják a korongot, akkor egyetlen cél lebeg a szemed előtt, a győzelem. És ehhez a többiekre is szükség van, mert lehetek én akármilyen jó, a társaim nélkül semmit sem érek. Ez a felismerés alázatra tanít. A kommunizmusban a sport ugyanakkor kitörési lehetőséget is jelentett. Privilegizált helyzetben volt a pályafutása során? - E tekintetben is egészen más világ volt. Ha ma azt mondom egy fiatalnak, hogy a sportolók kivételes helyzetben voltak, mert külföldre utazhattak, valószínűleg nem is érti, miről beszélek. Néha úgy érzem magam, mint egy régről itt maradt történelmi relikvia. - Számos alkalommal járt külföldön, soha nem fordult meg a fejében, hogy valahonnan inkább nem jön haza? - Itt születtem, ez a hazám, itt is fogok valószínűleg meghalni. De ettől még nagyon szeretek külföldön élni, Franciaországhoz például különösen ragaszkodom. - 1956-ban sem merült fel az emigráció lehetősége? - Abban az évben kerültem be a Műegyetemre. Elsőéves hallgatóként természetesen én is mentem a társaimmal tüntetni a Kossuth térre, ahol teherautóra pakoltak bennünket, és a Magyar Rádióhoz vittek. Ott többen nekiestünk az épület Bródy Sándor utcai kapujának, rugdostuk, hogy engedjenek be, mert fel akarjuk olvasni a tizenkét pontunkat. Kísértetiesen hasonlított mindez 1848. március 15-ére, igaz, nekünk nem nyitották ki az ajtót. Ez volt az én hőstettem: eredménytelenül rugdostam a kaput. Később aztán kinyílt, és szuronyt szegezve ávósok jöttek ki rajta. Kilenc társam halt meg ott. Ugyanolyan fiatalok, mint én, és az életüket vesztették azért, mert szerettek volna felolvasni egy proklamációt. - Hogyan élte meg a forradalom leverését? - Nem fogadtam nagy szeretettel a szovjet csapatokat. De amikor az ember benne van egy történelmi szituációban, a mindennapok részeként éli meg az eseményeket. Nem a forradalom szent eszméi foglalkoztatják, hanem az, hogy ennivalót szerezzen magának. És akkor már javában jégkorongoztam, 1957 tavaszán nyertem először magyar bajnokságot. - Utazzunk vissza az időben még egy kicsit messzebbre! A háború alatt családjával bujkálni kényszerült. Milyen emlékeket őriz azokból az évekből? - Az éhségre emlékszem leginkább. A Munkácsy Mihály utcában laktunk, és a bombázások elől a házmesterlakásba húzódtunk le, ahol találtunk egy kis szekrényt, tele a tyúkoknak eltett száraz kenyérrel. A baromfi éhen maradt, a vaskályha tetején megpirított morzsákat mi, gyerekek kaptuk meg. -A Munkácsy Mihály utcának, gondolom, köze lett később a jégkoronghoz is. - Közel laktunk a műjégpályához, így a téli mozgásigényemet a korcsolyázás elégítette ki. Vállamra vettem a csatolós korcsolyát, és kisétáltam a Hősök tere felé. Teltek az évek, és egész ügyesen megtanultam korcsolyázni. Talán nem mindenki tudja, hogy akkoriban a műjégen csak egy irányban lehetett haladni, így balra mindenki jól koszorúzott, mert az volt a menetirány, de jobbra már kevésbé. Mivel nem volt más jégpálya, a hokisok is ott edzettek, és egy válogatott játékos odajött hozzám azzal, hogy nem lenne-e kedvem kipróbálni a jégkorongot. Mondtam, hogy szívesen, de csak csatolós korcsolyám van, mire azt felelte, hogy megoldjuk, próbáljam ki, így kezdődött. - Egyből beleszeretett a sportágba? - A korcsolyázás jól ment, hamar feltaláltam magam a pályán, alig vártam, hogy mehessek játszani. November 7-e, a nagy októberi forradalom évfordulója piros betűs ünnep volt számomra, nem annyira politikai okokból, hanem mert akkor nyitott a műjég. Idővel egyre jobbá váltam, és ennek megfelelő kiváltságaim lettek, az öltözőben kaptam például egy sámlit, amelyen befűzhettem a korcsolyámat. A többiek nagyon irigyeltek emiatt. - Franciaországban, gondolom, más volt a helyzet. Hogy került a Grenoble csapatához? - Amikor a francia állam ösztöndíjával kiutaztam korrigálni a nyelvtudásomat, választhattam, hol szeretnék lakni, és mivel korábban már játszottam ott a Vörös Meteorral, Grenoble városát jelöltem meg. Napközben nyelvtanfolyamra jártam, utána edzésre, majd meccsre, isteni időszak volt. - És ott kóstolt bele a televíziózásba is. - 1968-ban Grenoble rendezte a téli olimpiát. A Magyar Televízió szerény költségvetésből dolgozott, nem tudtak túl sok embert kiküldeni, így kapóra jöttem. Nem kellett fizetniük az utazásomat és a szállásomat, tudtam franciául és értettem a jégkoronghoz, megkérdezték, lenne-e kedvem beülni a stadionba, segíteni. Örömmel vállaltam, és később már a saját kis butaságaimat is bele tudtam szőni a közvetítésekbe. Többen felfigyeltek a szereplésemre, így indult a tévés pályafutásom. - Ma bárki vehet magának csúcsminőségű mikrofont, kamerát, indíthat podcastot, de a hatvanas években még egészen más polcon szerepelt a műsorkészítés. Nem volt idegen terep? - Azt csináltam, amit szeretek, a sportról, a jégkorongról beszéltem. Esténként lemenni a stadionba, olimpiát közvetíteni, ez egy fiatalember számára nem olyan kellemetlen elfoglaltság. És ha tisztességesen tudott az ember magyarul, elő tudott adni egy szöveget érthetően, és jól szerepelt a felvételek során, akkor megkapta a lehetőséget. Ma vajon teljesül ez a három feltétel? Számomra a szép beszéd természetes volt, ezt hoztam magammal az iskolából. Szabó Magda volt a magyartanárom, tőle tanultam meg tisztességesen beszélni - Talán nem minden esetben. - Akkoriban a rádióban csak az kapott mikrofonengedélyt, aki levizsgázott, és bizonyította, hogy alkalmas a műsorkészítésre. Számomra a szép beszéd természetes volt, ezt hoztam magammal az iskolából. Szabó Magda volt a magyartanárom, tőle tanultam meg tisztességesen beszélni. És minek köszönhettem mindezt? A diktatúra nem engedte őt publikálni, ezért visszatért tanítani, engem pedig nem engedtek a Fasori Gimnáziumba járni, így kerültem át oda, ahol Szabó Magda oktatott. Ezért is hálás vagyok a sorsnak. - Grenoble után négy évvel a müncheni nyári olimpiáról is tudósított. Az 1972-es játékokat beárnyékolta a túszdráma, amelynek során összesen 17-en haltak meg, köztük 11 izraeli sportoló és edző. Hogy emlékszik arra az olimpiára? - Egyszerre volt csodálatos és szörnyű élmény. Mivel minden kommentátornak megvolt a saját sportága, nekem is találniuk kellett egyet, így kaptam meg az ökölvívást. Jártam korábban bokszedzésekre is, nem volt idegen a terep, és ennek köszönhetően közvetíthettem Gedó György mérkőzéseit, aki légsúlyban végigverve a világot olimpiai bajnok lett. De a terrortámadás mindent tönkretett. A szállásunk az izraeli csapat épülete közelében volt, testközelből követtük a borzasztó eseményeket. Azt a túszejtőt, aki a fehér szalmakalapjában és hatalmas napszemüvegében a támadás egyik szimbolikus figurájává vált, többször is láttuk a környéken. És végignéztük a németek ügyetlenkedését is. A belügyminiszter beült a televízióba este, és elmondta, hogy sikerült megoldani a túszdrámát. De egy fenét sikerült, emberek haltak meg. Senki sem volt felkészülve erre. Térjünk vissza a jégkorongra! Idén tavasszal a legidősebb válogatott játékosként szeretett volna jégre lépni. Miért volt fontos a rekord? - Kevesen vannak, akik még 85 fölött is jégkorongoznak, örülök, hogy közéjük tartozom. De nem magamat szerettem volna reklámozni, hanem a sportágat, felhívva a figyelmet rá, hogy mennyire összetartó ez a közösség. Minden héten kedden lejárok edzésre, előttünk egy nagyon jó csapat van a jégen, 30-40 éves fiatalok, akik mindig óriási szeretettel fogadnak. Én azzal ugratom őket, hogy ha maradnak még egy kicsit, tanulhatnak valamit a sportágról, ők meg talán azon gondolkodnak magukban, hogy de jó lenne, ha ilyen idősen is játszhatnának még. Sosem lehet csalódni a jégkorongban. - Követi a magyar válogatottak szereplését? - Természetesen. Nagy sikereket értünk el az elmúlt időszakban, hatalmas fejlődésen ment át a sportág, a női és a férfiszakágban egyaránt. A mai válogatott játékosok tízszer jobbak, mint mi voltunk annak idején. De el kell fogadnunk a korlátainkat. Többször játszottam Kanadában, tudom, hogy ott milyen körülmények között készülnek a hokisok, és hogy mekkora a merítési lehetőség. De említhetném Svédországot vagy Finnországot is, ahol némi túlzással minden településen áll egy jégcsarnok. Ezekkel a nemzetekkel nem vehetjük fel a versenyt. -A sport és a televízió mellett élete harmadik meghatározó eleme a műgyűjtés. Hogyan kezdődött ez a szenvedély? - A feleségem édesanyja művészettörténész volt, sokat tanultam tőle. De én igazából nem is annyira festményeket gyűjtöttem, sokkal inkább festőművészeket, embereket. Az, hogy Victor Vasarelyvel szoros barátságba kerülhettem, vagy Czóbel Béla nemcsak engem, de a kislányomat is megfestette, anyagiakban nehezen mérhető értéket jelent. Fajó Jánossal 1988- ban megalapítottuk a Pesti Műhely Alkotóközösséget. Világhírű művészek - mint a svájci Max Bill vagy a Franciaországban alkotó, Kalocsán múzeumot érdemlő Nicholas Schöffer munkáit adták ki szerigráfiákból álló mappákban. - Villamosmérnökként végzett az egyetemen, első látásra ez távol áll a képzőművészettől. - A műszaki érdeklődés nem zárja ki, hogy valaki a művészetek iránt is elköteleződjön, sőt. A mérnöki pálya egyébként magától értetődő volt számomra, nem lehetett kérdés, hogy tisztességes foglalkozást kell választanom magamnak, erre pedig a Műegyetemen kínálkozott lehetőség. És nagyon sokat köszönhetek az intézménynek, kiváló tanáraim voltak, mint Simonyi professzor úr, akik megtanítottak a logikus, higgadt gondolkodásra. Ez egész életemben elkísért. Később átviteltechnikai szakmérnöki diplomát szereztem, és doktori címet kaptam. Tavaly vettem át a gyémántdiplomámat. - Édesapja, dr. Egri István meghatározó szerepet játszott a pályaválasztásában? - Az ő hatására mentem a Műegyetemre, hiszen korábban ő is ugyanott végzett gépészmérnökként. Nagyon büszke vagyok a munkásságára. Ő készítette sok egyéb mellett a Hajós Alfréd tervezte margitszigeti sportuszoda gépészeti munkáit. Gyerekként sokat jártam oda úszni, és mindig örömmel fedeztem fel a saját családnevemet a zuhanyösszefolyókon - akkoriban szokás volt feltüntetni az alkotó nevét -, mintha otthon fürödtem volna. - A mai napig lépést tart a technológia fejlődésével ? - Van némi szerepem a mobiltelefon elterjesztésében. A Posta Vezérigazgatóságán voltam fejlesztési főmérnök, és az űrkutatás területe tartozott hozzám, dr. Villányi Ottó és dr. Hegyi Gábor kollégámmal együtt írtunk is egy Űrtávközlés című könyvet a témában. A mobil fogalma egyébként eleinte nem a készülékre, hanem a járművekre vonatkozott, elsősorban hajókra és repülőgépekre, amelyekről a műholdas kapcsolatnak köszönhetően a világ bármely pontjáról lehetett telefonálni. Mára ez persze megváltozott, hiszen a telefon mindenkinek ott lapul a zsebében. -Mennyit változtattak rajtunk a kütyük? - Jelentősen befolyásolja az életünket a technológia, és most sokan - joggal - aggódnak a mesterséges intelligencia miatt. De nem retteghetünk folyamatosan a változásoktól, élnünk kell az életünket, és örülni a jó dolgoknak. A minap egy parkoló autó sofőrje anélkül nyitotta ki az ajtót, hogy körülnézett volna, néhány centin múlt, hogy le tudtam fékezni. Azt a napot én sikerként könyveltem el, mert akár össze is törhettem volna mindkét járművet, de nem így történt. És nem azért, mert én olyan ügyes lennék, egyszerűen szerencsém volt, vagy valamilyen felső erő megóvott. Örülni kell minden apró sikernek, és nem a kudarcokon bosszankodni. - Hisz a felsőbb erőben? - Sokat gondolok a szüleimre, ha valaki vigyáz rám, akkor ők azok. És hiszek egy felsőbb hatalomban is, aki az egészet irányítja. Igyekszem tisztességesen élni az életem.