Magyar Hirlap, 1893. november (3. évfolyam, 302-331. szám)
1893-11-01 / 302. szám
Budapest, 1893. Szerkesztőség és kiadóhivatal: József-körut 47. szám. Megjelenik minden nap, hétfőn és ünnep után is. (El. évfolyam 302. szám. Főszerkesztő: HORVÁTH GYULA. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. Szerda, november 1. Egész évre 14, félévre 7, V. évre 3 írt 50 kr, egy hóra 1.20 Egyes számára: helyben 4 kr. vidéken 5 kr. Az élő halottak. Egész városrészek úsznak fényárban, s kerek világon. Ez a mai este: általános illumináczió. Koszorúk illatától terhes a ég mindenfelé, a nagyvárosok gőzén áteng a téli zöld és a csinált virágok édes, innepi szaga. Fény és virág, falu és város és ha e mai napon az estharang megkondul, a nap nyugovóra száll: egyszerre megkezdődik a föld kerekén mindenütt a diadalmas ünnep. Kinek világítunk, kit koszoruzunk? Csak halottainkat! Valóban, nem vagyunk hát oly rosszak, mint amilyeneknek látszunk és érzésből is, megszokásból is: ünnepet ülünk, emléket gyújtunk azokért, akik nem használhatnak, nem árthatnak többé senkinek, fekszenek föld alatt, örökre, tehetetlenül. Nem, nem! Az egész emberiséget mégis hiba volna megítélni, akár az uralkodó magyar politikából, vagy némely nemzeti tulajdonságából akár a magyarnak, akár más nácziónak. Él e szimptomákkal, hisz ezeket véve alapul: mélységes bámulat foghat el bennünket, ha haladóinkat agyon nem bunkózzuk, halottaik testét pedig nem szórjuk oda a szélnek ...! Hisz a halott nem vonhatja többé vissza testamentomát, az örökség fel van véve, el is költve már, minek a koszorú, minek a mécs, élni lehet az áráért és élni olyan jó és olyan nehéz. Aztán mit használ a halottnak a legdiadalmasabb pompa is, egy perczet adjatok vissza neki az elmúlt nyomorúságos életből és az többet ér neki, mintha Canova farag reá emlékkövet! Megenyhült szívvel nézzük, hogy halottak estéje a régi fénnyel int felénk. Ejh, ha kibontakozunk a csúnya érdekszövetségekből, ha eltekintünk a kor — és különösen a mai magyar világ — czinikus vezérembereitől, ha nem törődünk egyes kiváló példáival annak, mint tért vissza közénk Krónosz, aki megeszi gyermekét és egyéb államférfiak, akik megeszik szülőapjukat, hajlandók vagyunk gratulálni az emberiségnek és csöndesen, érzelmesen megölelgetni saját magunkat, amiért tudunk ünnepelni nemcsak hasznos és zajos élőket, hanem csendes halottakat is. Nem kell hát elkeseredni, ha akad egy magyar államférfiu, aki szivarjának hamuját veri arra a hamvvederre, amelyben jóltevői nyugosznak. Oly régen volt és ő nem érzi velük a vérségi köteléket. Elég talán az is, ha a vérség tartja jussát a régi kegyelethez. És, hogy ez tartja: bizonyság a billió mécs és sok-sok milliárd köny, mely e íri estén fölragyog. Elég mindenkinek, csupán nem nekünk. Szükségünk van a halottainkra és kell, hogy a magyar nemzet az ő nagy halottjait fölsirja temetkező helyükről. Éljenek a halottak, nyugodni nekik és nyugosztalni őket nekünk m szabad. Állítsuk őket sorba, világot lábaik elé, kardot a kezükbe! Szent László legendája, akit a nemzeti veszedelem testi elmúlása után visszahitt, ez a gyönyörű rege zsong a fejünkben, amíg azokra a halottakra gondolunk, akik bár nem egy test velünk, de egy lélek, mindannyiunk halottai, munkásai, mártírjai, hősei a magyarságnak. Mennyien voltak, édes jó isten, mennyien! bérczeinkből nem lehetne annyi követ fejteni, mint amennyit emléküknek kellene állítani oda. Amikor még szerencsések és hatalmasak voltak, fakadtak, elhulltak százával. És amikor századokon át bajunk bajra nőtt, annál jobban növekedőnek. Egy élő pantheon ez az ország a föld alatt és a föld felett ? egy rövidáru-bolt, ahol pénzért minden kapható. Nem, tollunkat a mindnyájunkban élő szinte névtelen keserűség talán igaztalanságra vezérli, hiszen lehet — még rosszabbul is. Nem kivánjuk mi dicsérni az élők rovására a halottakat, de lelkünkben egy homályos álomkép vonul át e pillanatban: ha dicsőséges múltért ki lehetne cserélni a rut jelentés ha azok volnának most a föld felett, akik porladnak alatta és ha a nemzet ügyét ma nem a finom és ügyeskedő kezek igazgatnák, hanem azok a kemény, hatalmas, egyszerű markok, amelyeknek már a csontváza is szertehull. Álom, nem lehet erről beszélni, az isten éltesse jó és rosszhiszemű nagyjainkat, családjuk örömére maradjanak meg friss egészségben sokáig. És talán az ő egészségüknek sem árt, ha kifejezzük ama kívánságunkat, hogy nem szabad pihenni Feltámadunk. A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Benedek Elek. Porból lettem, porrá leszek, tudom. Testem minden részének más-más a rendeltetése e földön; egy a vége, egy a sorsa a föld alatt, porrá lészen, nemcsak a kezem, a szivem is. Egyszer csak utolsót dobban a szivem, s hajd! megfagy benne szeretet, szerelem. Ti sírva borultok rám, gyerekek, s talán hangos jajszóval vádoljátok meg a jó istent, mert részeltet engem is az utolsó nagy jótéteményben: a halálban. És sírván, megfeledkeztek istennek megmérhetetlen jóságáról, mely a könyet ajándékozá nektek: a legdrágább kincset a baba merült sziveknek. Mert én nem tudom elgondolni embernek azt a rettentő állapotját, ha isten, mikor egyik kezével belemarkol a szívünkbe, a másik kezével meg nem fakasztaná a könyvek forrását. Az ember sokkal tökéletlenebbnek van megteremtve, semhogy ezt tehetné velünk. Tud verni az egyik kezével, de nem tud áldani a másik kezével ugyanakkor. Embernek erejét meghaladó erő, embernek jóságát, kegyességét meghaladó jóság, kegyesség ez, emberek! istennek egy csudálatos titka ez, melynek mélyére látni szemünk képtelen, de jótevő hatását érzi a szivünk s érezvén, önkéntelen áldjuk érette az istent, az örökkévalót, a minden időkben egyet, változatlant. Boldogok, akiknek kénye van, igaz enyhületet ez ad a baba merült szívnek, nem az emberek résztvevő szava. Hát én tudom, ki ne tudná, hogy szívünknek, ha egyszer kihűlt, nem lészen többé melegsége; kezünkből, ha egyszer porrá lészen, nem lészen újra kéz; s én hiszek mégis testünknek feltámadásában, lelkünknek örök életében. S ha néha könyet facsar szememből a bus gondolat, hogy egyszer itt kell hagynom mindazokat, a kiket szerettem; az életet, mely kevés örömével, sok bánatával oly szép én nekem, — megvallom töredelmesen: e köny igazi köny, de nincs benne igazság: az önző, telhetetlen ember könye ez, aki a földön szeretne örök életet s nem a mennyeknek ismeretlen országában. Aki bár ezerszer hajtsa ki örömnek és bánatnak a poharát, ezeregyediknek is kívánja amazt, s azt hiszi, elbírja emezt. Ha születtünk, meg is kell halnunk. Valamiképpen meghalnak azok, kik életet adtak nekünk, hogy legyen egy talpalatnyi helyünk e földön, azonképpen helyet kell engednünk mi nekünk is az utánunk következőknek. Az ne busítson senkit, hogy meghalván, hite, nyoma se marad e földön. Hogy temetők kapuján a «Feltámadunk» egy üres szó, melyet együgyü lelkek vigasztalására találtak ki a papok. A mikor holttestünkre borul a sirhalom, bár nem tevénk, a mig éltünk, az emberiség emlékezetére érdemest, — mégsem vesztünk el nyomtalan: — tovább élünk gyermekeinkben, vérbeli atyánkfiaiban, akikre lényünkből valami, ha csak egy halvány vonás is, átöröklődik. Ez a feltámadás, ez az örök élet, emberek! Megelevenedni gyermekeinkben, unokáinkban, a késő ivadékokban. Testünk réges-régen porrá lett s mi mégis élünk, ott járunk-kelünk az emberek közt, s tán épp ezer év múltán fog megszületni lényünknek, egész valónknak tökéletes képmása. Hosszú időn keresztül talán csak több ivadékban megoszolva élünk: egy a jó, más a rossz tulajdonunkat ölti magára; egynek az arcra, másnak a testtartása emlékeztet ránk, de jön majd egy a kinek teste, lelke, vére, természete, mindené a mienk, csupán a ruha rajta más. Ez nem üres bölcselkedés, csudálatos példáit az ivadékokban való feltámadásnak minden nap látom, látjátok ti is bizonnyal. Hányszor mondjatok egy gyermekre: szakasztott a nagyapja, a dédapja! Hányszor találtak meglepő csudálatos hasonlatosságot az élő ivadék arcza s a százakkal előbb megdicsőült ősnek fakuld arczképe között. S olvasván ez ősnek életét, cselekedeteit, lényének jellegző vonásait régi írásokban, megdöbbent a lelki hasonlatosság Azt hiszitek, a haloványodó arczkép megelevenedett, leszállótt a földre, itt él közöttetek Látom a fiamon, , hogy hiába született ősei földjétől messze földön, hiába nő fel városban és nem falun, hiába dresszírozzák a modern nevelés minden eszközével: testének tartása, az«zá4nak a mimikája, kezének a természetes geszti« kulácziója;» hirtelen föllobbanó s épp oly .hirtelen lecsendesülő, természete; hirtelen jókedve és hirtelen elkomolyodása, elmélázása: szakasztott az öreg nagyapó, a szegény szántó-vető ember, aki majd tovább él urfi unokájában .... > Ám gyarlók vagyunk s félünk, nagyon félünk a haláltól. Meg-megreszketünk a gondolatra, hogy a halál elszakít szeretteink köréből vagy ami még rettenetesebb: leszakítja kebinhteffel a legkedvesebbet. Megnyugvásunk a hitben, hogy Mai számunk 20 oldal