Magyar Hirlap, 1895. március (5. évfolyam, 59-88. szám)
1895-03-01 / 59. szám
Budapest, 1885. Szerkesztőség és kiadóÉaiVi: József-körut 4]. szám. Megjelenik minden imp. hétfőn és ünnep után is. V. évfolyam 59. szám. Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: HORVÁTH GYULA. FENYŐ SÁNDOR. Pénitek, márczius 1. Egész évre 14. félévre 1, V. érre 3 írt 50 kr, egy hóra 1.20 fzjrves szám áru, helyben 4 kr. vidéken 5 kr. A Tisza István beszéde. Magyarország jövő politikájában Tisza Istvánra kiváló, mondhatjuk: döntő szerep vár. Nagy tehetségei, társadalmi állása, az ő egyéni kemény karaktere, az irányában fölkeltett országos várakozás, barátainak sürgető, elleneinek türelmetlenkedő viselkedése nemcsak följogosítják, hanem készük a számára barát és ellenség által egyaránt kijelölt szerep fölvételére. A nyilvános életben nagy előszeretettel kereste a népszerűtlen és nehéz föladatokat. Az olcsó dicsőségből és a könnyű sikerekből nem kért részt magának, sőt ha nem térhetett ki háládatos és népszerű témák megbeszélése elől, meglátszott rajta, hogy milyen lelki szenvedést és gyötrelmet okoz neki az, hogy az emberekben az ily témákkal való foglalkozás a népszerűséghajhászatnak gyanúját ébreszthetné föl. Nem kereste, de nem is találta meg a népszerűséget, azonban megtalálta barátainak becsülését és elleneinek gyűlöletét. Mai beszéde, amely minden eddig tartott politikai beszéde között a legjelentékenyebb és legtárgyilagosabb, nagyban fokozta politikai barátainak becsülését, de ellenfeleinek gyűlöletét is aligha lángra nem gyújtotta. Az elismerésnek ama nemes kifejezése, amit a lelépett kormány iránt nyilvánított, a határozott kijelentés, mellyel a jelenlegi kormánynak támogatást ígért, és e támogatás indokát a politikai konzekvenczia folyományának tüntette föl, a szabadelvű pártra mély benyomást tett. De az ellenzékek táborában egyes kijelentései határozott visszatetszést is keltettek. Ezek közül az első az volt, hogy Ugronnak amaz állitása miként ő felsége úgy választja magyar miniszterelnökét, hogy az Bécsnek alárendelve legyen: — vakmerő vád a király ellen. Ugrón e kijelentése sem nem vád a felség ellen, sem nem vakmerőség. Ha vád, akkor vád ama miniszterelnök ellen, aki alárendeli magát Bécsnek, ha vakmerőség van az Ugrón beszédében, az csak az lehet, hogy egy annyiszor elmondott és megírt vádat minden különös és határozott ok nélkül ismétel. A másik kijelentés, ami csaknem vihart idézett föl, az volt, amidőn a monarkia erejének fokozásáról beszélt és ennek előbb, elszólás vagy hibás formula útján úgy adott kifejezést, hogy a nemzet erejét bele kell vinni a monarkiába, ahelyett, hogy amint azonnal helyreigazította, úgy mondta volna, miként a magyar állam erejének emelésére kell egyszersmind a monarkia erejét is növelni. A visszatetszést keltő kijelentések egyike azon alapult, hogy Tisza István értett mást és többet Ugron vádjában, mint ami tényleg abban foglaltatott, a másika meg azon, hogy a Tisza István nyilatkozatában találtak az ellenzékek mást, mint amit neki egyáltalában szándékában állott mondani. De a fényes és nagy elmeéllel összeállított beszédnek eme két jelentéktelen hibája elenyészik annak politikai átalakulásunkra messze kiható kijelentései előtt. Tisza István, ha kétségbe is vonta a 67-iki alapon álló pártok fúziójának feltétlen szükséges voltát, a leghatározottabban elismerte, hogy államunk és nemzetünk fejlődésének érdekében annak megtörténte felette kívánatos. Ez igaz és el nem vitatható. De várjon Tisza István elment-e addig a határig, ameddig a fúzió létrejövetele érdekében el kell menni? Mi úgy tartjuk, nem. Tisza István abban vélte a fúzió létrejövetelének akadályát megtalálhatni, hogy a 67-iki kiegyezés alapján a nemzeti követelések kielégítését kivihetőnek nem tartotta. Pedig mi azt hsszük, hogy éppen az ő beszéde adja meg az egyedül helyes útmutatást arra, miként lehet a 67-iki kiegyezés alapján azon nemzeti törekvések kielégítésére munkálni, melyek a törvény keretén belül esnek. Ő igen helyesen azt állítja, hogy a 67-diki kiegyezésnek megvan a törvényhozási és meg a politikai alkotása. A törvényhozási alkotáshoz annak, ki e törvény alapján áll, nem lehet nyúlni, de a politikai alkotás éppen az, melynek a viszonyokkal, a körülményekkel számolni kell és amelynek változhatatlan merevsége csak a kiegyezés fentartására lehetne végzetes. Igaza van Tiszának abban is, hogy a kiegyezés sok százados, a trón és nemzet között folyt meddő küzdelemnek vetett véget a nemzet fejlődésének, a monarkia megerősödésének és a trón megszilárdulásának alapjait vetette meg, a király és a nemzet között a zavartalan egyetértést állította helyre. Ha ezeket az elért eredményeket akár a teljes közjogi harcz megindulásával, akár a nemzeti követelmények előtérbe tolásával koczkáztatjuk, egyaránt hibásan cselekszünk. De hát, kinek juthat eszébe a nemzeti követeléseket úgy valósítani meg, hogy az az eddig elért eredményeket veszélyeztesse, a közjogi harczot fölidézze, a király és nemzet között létrejött békét megzavarja; ez nem áll szándékában, úgy hisszük, Apponyi grófnak sem. A politikai alkotásai a kiegyezésnek még a kiegyezési törvény alapján is, módosulást csak akkor szenvedhetnek, ha ehhez a korona hozzájárulása megnyeretik. A hadsereget illető kívánalmak, eltekintve azoknak fontosságától vagy lényegétől, csak akkor valósíthatók meg, ha azok kielégítése útjában álló aggodalmai a koronának eloszlatnak, ha ezen kívánalmak jogosultsága és czélszerűsége az által is igazoltabb, hogy a teljesítés az intézményeknek éppen úgy javára szolgál, mint a kiegyezés által teremtett békét a trón és nemzet között fentartja. Nincsen egyetlen komolyan gondolkodó magyar ember, ki akár a sárgafekete kardbojtért, akár a magyar nyelvnek a katonai oktatásba való bevételéért egy új közjogi harczot volna hajlandó indítani, vagy a király és nemzet között uralkodó békét megzavarni, de nincsen egyetlen komolyan gondolkozó magyar hazafi, aki minden erővel oda ne törekednék, hogy a nemzeti érzelmeknek, színeknek és nyelvnek a hadseregben az azt megillető érvény megadassák. A kiegyezésre nincsen az írva, mint a Dante poklának kapui fölé, hogy »lasciate ogni speranza«. Két állam fejlődése, egy nagy monarkia fennállása áll szoros kapcsolatban a kiegyezésnek fentartásával. A fentartásnak nem az a módja, hogy azok, kik éppen ennek érdekében a nemzet fölfogásához, érzelmeihez közelebb igyekeznek azt hozni, stigmatizáltassanak, hanem az, hogy az ez irányú munkálkodásról a gyanakodás eltereltessék. Ez irányban máris megtörtént az első lépés azáltal, hogy a korona közvetlen előterjesztés útján szerzett magának a nemzeti párt vezérétől annak törekvései felől tudomást. Amíg indokolatlan és könnyelmű eljárás volna a korona és a nemzet között az úgynevezett nemzeti kívánalmak megvalósításáért törést előidézni és egy sérelmi politika tövises uljára terelni a nemzetet, addig nem volna semmi által igazolható az sem, hogy a nemzeti szellem és törekvések érvényesítésére még a kísérlet is elejtessék, azért, nehogy az illojalitás gyanújába kevertessenek, akik ezt a trón és a nemzet jól fölfogott érdekében mielőbb megoldás elé akarják vinni. A nemzeti törekvéseknek, nem a belső tartalom, hanem az azok ellen kifejtett ellentállás kölcsönöz nagyobb súlyt és fontosságot. Mihelyt az ellentállás megszűnik, azonnal lehetővé lesz e kívánalmak mindegyikét érdemük szerint méltatni. Tisza István nagyfontosságú beszédében az ellentállásra bátorít, holott valamint az egyházpolitikai harcznak a reformtörvények végrehajtása képes véget vetni, úgy a 67-iki alapon álló pártok egymást emésztő küzdelmének a minden diskussziót kizáró ellentállás föladása vethet csak véget. Sorai számnak 20 oldal.