Magyar Hirlap, 1897. június (7. évfolyam, 151-179. szám)
1897-06-01 / 151. szám
Budapest, 1897, VII. évfolyam, 151. szám. Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: honvéd-utcza 4. Főszerkesztő: A kereskedelmi akadémiával szemben. I HORVÁTH GYULA. Kedd, junius 1. Felelős szerkesztő: I Egész évre 14, fétévre 7,10 évre 3 írt EO kr. egy hóra 1.20 FENYŐ SÁNDOR. Egyes számára: helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Az ostoba paragrafus. A tizenhatodik paragrafus körül hegymagasságnyira fölverődött hullámok holnap meg fognak törni a ház asztalán. Ahogy most, utolsó órában a dolgokat nézzük, alaposan megolajozták már ezeket a hullámokat 'Mi’’'r az ország vezérlő pártja, amely magát szabadelvűnek nevezi, legridegebb pártkérdéssé teszi a szabadelvüség e nagy kérdését s a javaslatban rála adott tagadó választ; mikor az ellenzék számra legtekintélyesebb pártja, mely a negyvennyolczat irta zászlajára s a Kossuth nevében sütkérezik, nézeteiben meg tudott oszlani a negyvennyolcz ez esszencziája, a Kossuthizmus e sine qua non-ja körül, akkor alig lehetnek reménységeink a javaslat sorsa iránt s a kedvünk olyan, mintha halottasházban járnánk. De sem a tizenkettedik óra megszabott mesgyéje, sem a hiábavalóság lehangoltsága nem állhatja útját, hogy az igazság mellett még egyszer tanúságot ne tegyünk, hogy az oktalanságnak, a könnyelmüségnek s a rövidlátásnak legalább munkáját meg ne könnyítsük. Legalább azt ne mondhassák, hogy a lelkiismeretük tiszta, s majd később — úgy érezzük, hamarább, mint gondolják — mikor ők lesznek az elsők, akiknek bele kell harapnia a maguk ültette fa fanyar gyümölcseibe, ne adhassák az ártatlant, aki nem tudta, mit cselekszik. Tudják ők nagyon jól, s ha nem tudnák, ime, az utolsó perczben még egyszer az orruk alá dörgöljük: az alkotmánytalanságot, jogászi nonsenset, könnyelműséget és ostobaságot. Alkotmánytalanságot, mert az esküdtszék intézménye nem afféle közönséges intézményünk, hanem alapintézmény, a megújhodott ezer éves alkotmánynak negyvennyolcz óta esszencziális része. Azt már tagadni sem merik, hogy a 16. §. ajtaján a magánbecsület leplében valamely rosszakaratú hatalom kilophatja az egész sajtó szabadságát — legföljebb azt mondják, hogy bennük ez a rosszakarat nincs meg. Már most föltéve, amit egyáltalában be nem bizonyítottak s nem is igaz, hogy a sajtó ma valóban méltatlanul bánik el a magánbecsülettel, s az esküdtek valóban nem védenék meg eléggé: egyszerűen az a kérdés, a közügyre nézve mi nagyobb málum: az-e, ha egy pár magánbecsület levágott farkkal szaladgál, vagy az, ha a magyar sajtón, a magyar szabadságnak a mi pártviszonyaink köztidolsó megbízható védelmezőjén, szájkosár van és hivatalos bélyeg? De jogászi szempontból is hamis a 16. §-nak mindjárt az alapföltétele is: az, hogy az esküdtek nem védik meg eléggé a magánbecsületet. Mert a becsületnek az állam nem tartozik több védelemmel, mint amennyit a társadalom ad annak. A becsület nem is egyéb, mint az egyéni értéknek társadalmi elismerésben való aequivalense, s ahol a társadalom kebeléből kikerült független esküdtek ezt az aequivalenst megadni nem hajlandóak, ott hiába ugrik elő az állam, hogy pecsétes nyugtatványt adjon róla. Nem ad arra senki egy sületlen gombot sem. De ostobaság is ez az egész hűhó a magánbecsületnek a publicitástól való féltékeny őrzése körül, ameddig a rendes bíróságok tárgyalásai nyilvánosak és az irataik megtekinthetőek. A 16. §-nak legsötétebb reakcziósságát semmi sem mutatja világosabban, mint hogy logice a törvényjátás nyilvánosságának eltörlése következik belőle. Mert mindaddig, amíg ez eltörölve nincsen, az újságok közük az elsőbíróság ítéletét, közük a második, közük a harmadikét, s amit egy esküdtszéki tárgyalás után már rég elfelejtettek volna, mint a töltött káposzta, négyszer fölmelegítésben csiklandozhatja a nagyérdemű publikum ínyét. Minden, amit elérhetnek, annyi, hogy egypár vivómesterrel kevesebb fogja nyilttérben követelni a lovagias számlák kiegyenlítését. Mert azt csak nem hiszik, hogy ameddig Magyarországon újságok vannak s azokat magyar újságírók írják, nem akad újságíró, aki fültövön ne csípje a magánbecsület azilumába menekülő nyilvános gazságokat, akárha őt csukják be értté, s nem a gazembert ? De igenis, kaput nyitottak a reakcziónak;s odaadták neki a kisujjukat, s az tőlük fogja első sorban követelni az egész kezüket. Ma még szabad a szó, meg a sajtó, amig ő nekik tetszik; hamar lesz az nem szabad akkor is, mikor őnekik nem tetszik. S ez éppen a könnyelműség s az elvakultság: azért, hogy egy kis kényelmetlenségtől megszabaduljanak, hogy ható, 176-1-et vallja meg indítási évéül. Szóval, ha történik is valami, az rendkívül diskréten történik és senki nem beszél róla. Én természetesen, aki bizalmasa vagyok az egész városnak és drága Füle bácsija menyecskéknek, lányoknak a legkevésbbé, mert gyöngém a diskréczió, és mint már említettem is, diskrét vagyok a végletekig. Történik tehát nem egiben hogy este hat óra tájban, ugyancsak csütörtöki napon, kinn kószálok a város másik végén, az utczát persze nem nevezhetem meg. De egy közös jó barátunk lakik abban az utczában, és minekutána éppen kinézett az ablakon, megálltam az ablak alatt, hogy elbeszélgessek vele egy kicsit. Beszélgetünk, beszélgetünk, az én emberem mind nyugtalanabb és türelmetlenebb lesz, végre becsapja az orrom előtt az ablakot és azzal az indokolással, hogy neki a feje fáj, a faképnél hagy. Én mit sem sejtve megyek tovább, egyszer csak elém libben egy gyönyörűséges asszony, aki ugyancsak szapora léptekkel igyekszik tovább. Mi az ördögöt kereshet ez az asszony ebben az utczában, kérdezem magamtól és udvariasan megszólítom: — Hol jár erre, ahol a madár sem jár ? Ő kissé fanyar mosollyal vallja be, hogy a szobaleányának a nagynénje a halálán van és hogy már csak meg kell látogatnia az öreg asszonyt, azután bocsánatot kér, hogy nagyon fáj a feje és tovább siet. De megfordul éppen akkor, amikor én csodálkozva konstatálom, hogy ebben az utczában mindenkinek a feje fáj és utánam kiált: Diskréczió. — A Magyar Hírlap eredeti tárczája. — írta: Méltai Jenő. — A diskréczió, fiaim — mondta Füle bácsi, a városka egyetlen, istenitett Füle bácsija — a legbonyolódottabb dolog a világon. Én csak diskrét ember vagyok, azt mindenki tudja, de mondom nektek: nemcsak a gyűlölettől a szerelemig egy lépés, hanem a diskrécziótól az indiskréczióig is. Még kevesebb. Egy féllépés. Czentiméterekben kifejezve 37Va czentiméter. Amikor az ember a diskréczióban fölül akarja múlni önmagát, akkor követi el a legnagyobb indiskrécziót. Tudok erre egy esetet . . . A diszes társaság kinn ült a czukrászda előtt és gyönyörködött a korzóban. A kis város főutczáján a hölgyek először vitték sétálni a tavaszi toiletteket és a férjek méltóságteljesen lépkedtek a toilettek oldalán. Katonatisztek is fölös számmal csörtették a kardjukat a kövezeten, mert csütörtök volt és este hat óra, a térzene éppen az imént kezdődött. Az egész intelligenczia ott hullámzott az utczán, még bicziklisták ,s jöttek nagy csöngetéssel, eredeti dresszekében, amelyek magukon viselték a helybeli szabóczég egyéniségének bélyegét. A színtársulat előkelő tagjai is fölvonultak, a primadonna sárga szalmakalapjáról óriási pipacsok nevettek le, a drámai szende pedig olyan sottis-napernyővel vonult ki, aminőre a legöregebb skótok sem emlékeznek. A czukrászda oleanderjei mögött a kis társaság szép sikerrel bonczolgatta a korzón hemzsegő hölgyek lelkivilágát, mindaddig, amíg Füle bácsi a bekezdésben idézett kijelentéssel más irányba nem terelte a társalgás menetét és hozzá nem látott az «eset» elmondásához. Lassan, méltóságteljesen beszélt és közbe-közbe a szakállával intett a fehérfőkötős czukrászkisasszonynak, aki minden ilyen intésre uj pohárka fodormenta-likőrt — a czukrászda speczialitását — állított az asztalra. — A mi városkánk — így hangzott az «eset» — hála istennek, nagyon erkölcsös város. Lopás, gyilkosság alig fordul elő három évben egyszer, a bakák is csak vasár- és ünnepnapokon verekszenek össze a parasztlegényekkel, az sem verekedés, inkább olympiai játék. A panganét nem szerepel benne soha. Gyújtogatás az árvíz óta nem volt és akkor könnyen eloltottuk. Hamis pénzt itt nem vertek soha. Ami pedig az asszonyokat illeti, nem mondom, hogy valamennyi hű az urához, de bizonyára elenyészően csekély nálunk a hűtlen asszonyok száma. Elő tudnám őket sorolni az öt ujjamon, de először is diskrét ember vagyok, tehát nem teszem, másodszor pedig ti éppen olyan jól ismeritek őket, mint én, tehát fölösleges. A jeles franczia írók édeskevés anyagot találnának nálunk egy házasságtörési drámához, ami itt történik, az inkább bohózat-szerű. A férjek csöndes megadással viselik sorsukat, ha ugyan tudnak valamiről. A szerencsés udvarlók pedig hallgatnak, mint, a sír. Harmincz éve lakom a városban, de a botrány fekete felhői még soha sem tornyosultak a látóhatáron és a legutolsó válóper, mint a városi levéltárban megolvas Kftaí számunk 86 oldal.