Magyar Hirlap, 1927. december (37. évfolyam, 273-297. szám)
1927-12-01 / 273. szám
q 10 FILLÉR ío FILLÉR I ! “Z JmM ^ fraraagm* mm■■■ _ edgarWallace A P VÁSÁRLÓ J ügflT az ELLOPOTT 'aürasrsar I II IS Ilii- fn Bl MILLIÓ ! TH| II Ik^lLAkO maovar «lap ■Wgg JUL iill JULfJL RECCSENVE BUDAPEST. 1927 DECEMBER I t jii ................. . ............................. v :l 1 A miniszterelnök ideges Gróf Bethlen István miniszterelnök holnap reggel útra kel Genf felé, de az utazást megelőző idegesség, a „Reisefieber“ már a mai parlamenti ülésen eluralkodott rajta. Csak a második nemzetgyűlés úgynevezett nagy parlamenti botrányainak viharában láttuk hasonlóan nyugtalannak és a fegyelmezetlenségig agresszívnek, holott a mai incidens igazán nem tette szükségessé, hogy a bethleni „lélekjelenlét“ nehéz ütegeit felvonultassa. A miniszterelnök ezúttal okosabban tette volna, ha a jól bevált, semmitmondó formulához nyúl, amellyel a miniszterek az interpellációk érdemleges megválaszolását elodázni szokták — és ezúttal ez a formula összhangban lett volna az igazság érdekével és a politikai okossággal is. A miniszterelnöknek azt illett volna válaszolnia a szocialista szónokoknak, akik szóvátették,hogy a rendőrség a sajtószabadságon tüntető munkásokat véresre kardlapozta, hogy a vizsgálat befejezéséig nem foglal állást az ügyben — és bizonyos, hogy ha nem lett volna olyan sajnálatosan ideges, ezt is válaszolta volna. Kétségtelen ugyanis, hogy az egyoldalú rendőri jelentés nem alkalmas arra, hogy megnyugtatóan felderítse: mi történt tegnap este a Contieccában? Annyi már most megállapítható, hogy a négy-ötszáz főnyi munkástömeg fegyvertelenül, gumibot és fokos nélkül éltette az Erzsébet körúton a sajtószabadságot, ami önmagában még nem olyan nagy bűn, hogy a kardlapot pillanatok alatt kicsalja a hüvelyéből. Valószínű az is, hogy ha ez a tüntetés veszélyesebb méretű lett volna, a rendőri beavatkozás nem késik addig, amíg a négyszáz munkás a Népszava szerkesztősége elé vonul, hogy a szociáldemokrata párt lapjának három év óta megvont kolportázsjogáért demonstráljon. Nem hallottunk arról, hogy a tüntetők békés járókelőket inzultáltak volna vagy szembeszálltak volna a rendőrséggel. Ennek ellenére a Rókus-kórház orvosai tucatnál több esetben nyújtottak segélyt a tüntetés sebesültjeinek, akiket az éles kardlap használata borított vérbe, sőt egy békés polgár, akinek semmi köze nem volt a tüntetéshez, életveszélyes állapotban fekszik a kórházban. Mindez azért történt, mert négyszáz munkás a sajtószabadságot éltette és a rendőrség fegyvert használt. A tényállás első része tehát világos: a munkásság követelte a sajtószabadságot és pedig azért követelte, mert erre oka van. A hatóságnak ennek ellenére joga van megbüntetni a tüntetőket a kihágási törvény paragrafusai alapján, de tisztázni kell a tényállás másik felét is: volt-e oka a rendőrségnek fegyverhasználatra, amelyet a törvény lényeges feltételekhez köt. Várjon életveszedelemben forogtak-e a rendőrök, amikor fegyvertelen embereket, akik még csak gumibottal vagy fokossal sem árultak el agreszszív szándékot, éles kardlappal tegyék ártalmatlanná? És eleget tettek-e a rendőrök az előírásnak, amely megparancsolja, hogy fegyverhasználat előtt előbb a tömeget fel kell szólítani a szétosztásra vagy kiírt jellel figyelmeztetni az esetleges renitencia következményeire? Mindezekre a kérdésekre nem ad megnyugtató választ a rendőri jelentés, ám a miniszterelnök sajnálatos idegességgel egyetlen pillanatig sem kételkedik a megbízhatóságában, sőt feltűnő agreszszivitással szinte saját presztízsével veszi védelembe és azonosítja magát minden szavával. Kevésbé ideges miniszterelnök ilyenkor mégis csak azzal válaszol, hogy a vizsgálat befejezéséig, a tanúk kihallgatásáig nem tesz érdemleges nyilatkozatot és fentartja magának a rendőrség magatartásának elbírálását , és ezzel a parlamentet megkíméli az izgalomtól, amelynek atmoszférájában jobbról és balról éles invektívák pattannak ki. De a miniszterelnök, aki holnap Genfbe utazik, tarsolyában a numerus clausus-t módosító javaslattal, a magyar kormány demokratikus velleitásának e szerintünk problematikus bizonyítékával — érthetetlenül, szinte provokálta, hogy az izgalom minél nagyobb tölcsért kavarjon. S egy fegyelmezetlen elszólásával sikerült lelepleznie, hogy a kormány úgynevezett sajtószabadságán belül, amely a szabadság fogalmát amúgy is gyökeresen átalakította, vannak még külön szabadságok is. Vannak lapok, amelyeket kivételes elnézéssel kezelnek — legyünk precízek, nem a kormány, hanem a hatóságok — és vannak lapok, amelyekre ez a kivételes elnézés nem vonatkozik. Kivételes elbánásban részesülnek azok a lapok, amelyeket a politikai sakkmezőnyben közvetlen érdekeltségek képviselnek, akikkel tehát számolni kell a mindennapi politika diplomáciai bonyolítása közben. Az alap, amely mögött szervezett tömegekállnak, az a lap, amelynek főszerkesztője pártvezére egy ellenzéki pártnak — legjobb akarata ellenére is kénytelen eltűrni, hogy a kormány ne alkalmazza vele szemben ugyanazt a rideg bánásmódot, amellyel a sajtó minden közvetlen befolyástól független orgánumait elhallgattatják. Az akaratlanul is kivételes helyzetbe került lapok reprezentánsai helyesen tették, ha elutasították a kormány vagy a hatóság jóindulatszubvencióját, amelyet igazi ellenzéki lap sokkal kevésbé hajlandó elviselni, mint a legszigorúbb megtorlást. A kormány betiltott lapokat, amelyek mögött nem állt senki, akit érdemes lett volna elnéző bánásmódban részesíteni — ebből azonban nem következik, hogy most már tiltsa be azokat a „befolyásosabb“ lapokat is, amelyek ma elhárították magukról az atyai elnézést. Célszerűtlennek és veszélyesnek tartjuk, hogy gróf Bethlen István még mindig a lapbetiltás pallosát suhogtatja a fejeink fölött, ahelyett, hogy a sajtó magatartásának kontrolját■ végképpen átutalná a független bíróságok hatáskörébe. Aki azt állítja, hogy a bíróságok a sajtóval szemben nem lépnek fel elég szigorúan, az magának a sajtó intézményének ádáz ellensége — amikor tehát a bíróság oly radikálisan megtorol minden sajtóvétséget, miért kell idegesen és fegyelmezetlenül egy parlamenti csatában megvillogtatni a megfélemlítése legprimitívebb, de legveszedelmesebb fegyverét. Néhány hét előtt gróf Bethlen István szép szavakat talált Kossuth Lajos érdemének dicséretére — ezek a szép szavak azonban nem élték túl az első alkalmat, amikor Kossuth szellemében gyakorlatilag kellett volna cselekednie. Kossuth sajtószabadsága épúgy nem kötelezi a miniszterelnök urat, mint ahogy a „kivételes elnézés“ elve sincs a kossuthi egyenlőséggel a leglazább összhangban. Nem lehet kivételes elnézést gyakorolni a sajtóval szemben és nem lehet kivételes elnézéssel kezelni egyetemi hallgatók verekedését az egyetemen, vagy a Nemzeti Színház előtt. A miniszterelnök azt mondja, hogy a politikát nem engedi kivinni az uccára. őszintén megvalljuk, az ucca szerintünk is a békés polgári élet cirkulációjának érhálózata és nem a szenvedélyek beteg lüktetéséé. De a bunkósbotos, bűzbombás fiatalemberek verekedésével és a sajtószabadságot éltető munkások fegyvertelen tüntetésével szemben legalább az egyenlő elbánás alkalmazását követeljük. Az ifjúságot szeretni kell, miniszterelnök úr, de szeretni kell a munkást és a polgárt is. Nincs helye kivételes elnézésnek senkivel szemben, vagy pedig — igenis, helye és szüksége van mindenkivel szemben, aki szenved és keresi a szenvedésből kivezető utat A pápa Serédy Jusztinián bencésrendi szerzetest esztergomi érsekké nevezte ki Az új esztergomi érsek a legközelebbi konzisztóriumon bibornoki kalapot kap Négy és fél hónapja, hogy Csernoch Jánosnak július 25-én bekövetkezett halálával megüresedett a magyar hercegprímási méltóság és hosszú, a politikai kulisszák mögött lefolyt tárgyalások után a pápa most kinevezte az új esztergomi érseket Serédy Jusztinián személyében. A hercegprímás halála után maga gróf Bethlen István miniszterelnök mondotta egyik nyilatkozatában, hogy az esztergomi érseki szék betöltését a Szentszék és a magyar kormány között hosszú tárgyalások fogják megelőzni. Természetesen az a közjogi kérdés is felvetődött akkor, vájjon Csernoch János halála után mi lesz a helyzet, hiszen Csernoch János maga is többízben hangoztatta, hogy ő az utolsó hercegprímás, mert a királyi főkegyúri jog szünetelvén, utóda, akit a pápa nevez ki, csak esztergomi érsek lehet. Augusztus 7-én kerültek forgalomba először különböző nevek és már ekkor az a hír érkezett Rómából, hogy a pápa az esztergomi érseki méltóságba Serédy Jusztinián bencésrendi szerzetest kívánja ültetni. Serédy hosszú időt töltött Rómában, ott lakott ebben az esztendőben is és nagymértékben bírja a pápai udvar, sőt a pápa bizalmát is. Nyomban Serédy Jusztinián nevének felbukkanása után a kormány részéről kifogásolták ezt a kinevezést azzal, hogy Serédy évek óta nem él Magyarországon és így nem ismeri kellőképpen a magyar katolikus egyház belső életét. A kormány és a pápai udvar között megindultak a tárgyalások, amelyeknek első fázisa az volt, hogy Nagy Elek vatikáni magyar követet augusztus 24-én fölmentették állásától és helyébe Barcza György rendkívüli követet és meghatalmazott minisztert nevezték ki. Ezután hosszú hónapokig folytak a tárgyalások. Róma a magyar kormánynak két előterjesztést tett. Az egyiket Serédy Jusztinián kinevezéséről, a másikban hajlandó volt egy püspököt esztergomi érsekké kinevezni, azonban nem azok hősüi a megyéspüspökök közül, akiknek neve a prímás székkel kapcsolatosan szerepelt. .A magyar kormány az előterjesztéshez nem járult hozzá és a maga részéről szintén többféle előterjesztéssel élt. A magyar kormány Szmrecsányi Lajos egri érseket, mint a legidősebb főpapot, gróf Zichy Gyula kalocsai érseket, mint az esztergomi érsek után következő legmagasabb méltóságot betöltő főpapot, Glattfelder Gyula csanádi püspököt, mint a püspöki kar agilis tagját kívánta Csernoch János utódául. A tárgyalások egyre tartottak, a megegyezés azonban nem sikerült. Róma hajthatatlan maradt és egyre inkább ragaszkodott Serédy Jusztinián kinevezéséhez. Tagadhatatlan, hogy a magyar kormány az utolsó pillanatig azon volt, hogy a római Szentszéket más álláspontra bírja, Rómából azonban állandóan az a hír érkezett, hogy Serédy Jusztinián kinevezését csak elodázni lehet, előbb-utóbb azonban be fog következni. Már néhány nappal ezelőtt elterjedt az a hír, hogy Serédy Jusztinián rövidesen bibornoki kalapot kap, hivatalos helyen azonban még mindig azt az információt adták, hogy az esztergomi érseki szék betöltése ügyében nincsen döntés. Ma délelőtt azután a képviselőházban elterjedt a hír, hogy a legközelebbi konzisztóriumon Serédy Jusztinián bíbornok lesz és a pápa kinevezi esztergomi érsekké. A folyosón többen megkérdezték Túri Bélát, aki esztergomi kanonok és Túri úgy nyilatkozott, hogy ez a hír igaz és az ő információja szerint is Serédy Jusztinián lesz az esztergomi érsek. Délután egy Rómából érkezett távirat azt jelentette, hogy az ottani lapok híradása szerint a december 19-én kezdődő konzisztóriumon a pápa bíbornokká emeli Serédy Jusztiniánt és esztergomi érsekké nevezi ki. Ekkor már egészen bizonyosnak látszott, hogy a hír megfelel a valóságnak, éjszaka pedig megérkezett Rómából a Stefani-ügynökség jelentése, amely közti a Szentszék lapjának híradását. A római jelentés szószerinti szövege a következő: Az Osservatore Romano hivatalosan jelenti: Őszentsége esztergomi érsekké főtisztelenntő Serédy Jusztinián atyát méltóztatott legkegyesebben kinevezni, akit a legközelebbi konzisztóriumon a bíbor-noki méltóságra fog emelni. A napilapok közük a kinevezés hírét és Serédy Jusztinián szentbenedekrendi szerzetest dicsérő szavakkal jellemzik. Kinevezését nagyjelentőségűnek tartják és kiemelik nagy tudását és azt a buzgalmat, amellyel hivatásának él. Immár bizonyos tehát, hogy Esztergom új érseke Serédy Jusztinián bencésrendi szerzetes, aki épúgy, mint Vakary Kolos, a bencések rendjéből váratlanul és minden főpapi grádust kihagyva, egyszerre kerül Magyarország legelső katolikus főpapi méltóságába. A cserepesmester negyvenhárom éves fia az esztergomi érseki székben Dr. Serédy György Jusztinián 1884 április 24-én született a pozsonymegyei Deáki nagyközségben. Édesatyja cserepesmester volt. A szülőknek kilenc gyermeke közül György volt a legkisebb. A fiú tehetségét látván Gulyás Elek deáki bencés plébános, rábírta az édesatyját, hogy fiát gimnáziumba adja. így került a kis Serédy György a pozsonyi gimnáziumba, melynek egyik legtehetségesebb tanítványa lett. Egyéni rátermettsége, községének hagyományai, családi vonatkozásai a Szent Benedek-rendbe, Pannonhalmára vitték a VI. osztályt végzett tiszta jeles tanulót. Egyik bátyja Marcel néven a bencés rend tagja volt, tudós fizikus, aki azonban fiatalon meghalt. Serédy György 1901 augusztus 6-án Pannonhalmán öllette fel Szent Bene