Magyar Hírlap, 1968. december (1. évfolyam, 200-228. szám)
1968-12-15 / 214. szám
10 19M. DECEMBER 15, VASARNAP IRODALOM - M WUZ E T Magyar Hírlap Gorái Gábor: \ Sötét madár Függ egy sötét madár az égen. Mintha kereszten függene. Felhők fehér háromszögében a nap lázas isten szeme. Porvirág szikrázik, — kirobban, kvarc-ezüst szirmok izzanak kökény-mezőkön, — elhalóan nyögnek a fák az ősz alatt. Ez ősz alatt, mely mint kivénhedt ringyó, széttárva megkopott combjait, fülledt múltba réved, s fertőzött könnyeket zokog. Szörnyet szül? Ami lehetetlen az lesz a törvény? Álmodok? Fent, a torlódó rettenetben egy árva sóhaj támolyog.... ! Pákozdy Ferenc: Egy vagyok ezzel a világgal Úgy rácsodálkozol mohón erre az újuló világra... Hadd nézzem én is álmodon, kezem kinyújtom érte, vágyva. Szemed olyan, mint gyermeké, tele fénnyel, bizakodással... Hadd forduljak az út felé, a te szemeddel fogjam átak Ágaskodom, miként a Nap, amikor hajnalonta fölkel, és küldöm sugaraimat, hogy ölelkezzenek e földdel Mert ez a föld itt a miénk, megmunkálta a tiszta szándék, s kínálkozón simul elénk: terített asztal, dús ajándék. A múlté már a régi mérték, nem győzhet újra gáncs, közöny. Az ember lett az igaz érték, az ő jussáért küszködöm. ■ Jövőnkkel áldott a jelen, leszámoltunk bűnnel, hibákkal, helyem, utam most meglelem: egy vagyok ezzel a világgal Nem kell más föld, mi idegen, más élet sem, mi puszta, talmi föld, ez jusson énnekem, mert itt akarok élni, halni. Hegedűs Zoltán: Gyerekkor Messzi táj, messzi táj, hova álmok visznek már, nem visznek a vonatok s nem mehetek el gyalog. Mentem érted csónakon lent úszva a Szamoson, hajón, szárnyon szálltam én, felhők puha peremén, mentem gyalog, kereken síkságokon, hegyeken, teknőben a Szamoson, láttam a part hogyoson, hogy tűnik el az a táj, hova álmok visznek már. Vízen, mezőn szálltam én, hegyek éles peremén, havason át, fenyvesen, vackaidon, szerelem. Mentem át egy életen, mentem már reménytelen, hogy sohasem érem el, talán mert olyan közel, olyan közel messzi táj, hogy elfárad a madár. Hova csak az álom ér, az is csak a bánatért, mert e közel messzi táj messzi táj, messzi táj. HÁNTÓ NAGYKÖZSÉG Magyarhonnak egyik igen eldugott zugában fekszik. Egy évben a községbe egy segédjegyző került Megelőzte a híre, hogy az alispánnak távoli rokona és mint Arany János, a község aktáin kívül szép költeményeket meg beszélyeket firkál újságokba. Az ilyen ember a tiszteleten kívül mindig bizonyos kényelmetlen, félelmetes érzéseket is ébreszt Mert hát mindenütt akad több-kevesebb suba alatti disznóság és nem nagyon megnyugtató, ha ilyen egyének tudomásához férkőzhetnek, hogy a sajtó nyilvánosságába dobják. De hát ez a segédjegyző túltett mindazon, amit félelmetes jellemben ilyen tollforgatóról Hántón elképzeltek. Akár a garabonciás diák maga telepedett volna rá a községi közerkölcsökre. A segédjegyző azon kezdte például, hogy teljesen kiküszöbölte a községházán a járlathamisítást. A járlat a házibarmok keresztlevele. Hántó közel fekszik az országhatárhoz. Folyik az állatcsempészés. Nagy vásárok idején más rendes segédjegyző az évi fizetése kétszeresét vágta zsebre a hamis járlatokért a községiektől. Ez az új? Visszautasított minden vesztegetést. Akár süldőmalac, akár hízott liba, akármi alakjában is. Sőt, egyszer s mindenkorra megfenyegette a hántóiakat, hogy lecsukatja azt közülük, aki még egyszer valamilyen szabálytalanságra akarja rábeszélni Borzasztó alaknak mutatkozott! A községben már csak úgy emlegette mindenki: — Ez nem épeszű!... Ez a ronda gazember!... Ez a világfelforgató lüké! Nem itta le magát soha ez az új segédjegyző, nem fogadott el disznótoros meghívást, nem kártyázott, az esendőbb szoknya hidegen hagyta őt... Szörnyű egy állat volt ez a segédjegyző a hántóiak nyakán. De hát kikezdeni vele nem mertek. PERSZE AZZAL KELLETT VOLNA KEZDENI, hogy a történet időpontja az első világháború előtti békeidőnek az ezerkilencszázas évei Akkor csapott föl egyre lendületesebb hullámokban a magyarok függetlenségi törekvése. El Ausztriától, lerázni az uralkodóház kényuralmát! A kormánypártnak mind nagyobb erőfeszítésébe került, hogy a mandátumát megtartsa. Na, éppen választás előtt járt az idő. A község jegyzője engedelmes és alattomos kiszolgálója volt a kormánypártnak. Viszont a megye alispánja az ellenzékkel rokonszenvezett. A rokona, a segédjegyző tehát szintén ellenzékgyanúsnak ígérkezett. Hát amikor esedékes lett, hogy a megyeszékhelyből megjelenjék a képviselőjelölt programbeszédre, vagy helyettese, vagy kortese... a jegyzőt egy szalonkázáson szerencsétlenség érte. Kitörte a lábát. Be kellett szállítani a városi közkórházba műtétre. A segédjegyző lett a község feje és esze, teljhatalmúlag. Ez a szigorú vadember! OTT ÜL A KÖZSÉGHÁZÁN éppen az esküdtek kara, a bíróval. Jön egy lovasfutár a városból. Keresi a jegyző urat Aztán átad neki egy furcsa csomagot. Rá van írva piros ceruzával: „Szigorúan bizalmas.” Ügy? A segédjegyző tehát a tanácsülésből átmegy az irodának kisebb fülkéjébe, megtudni, mit tartalmaz a csomag? De a bíró is ugrik ám föl és megy a segédjegyzővel nagy izgatottan befelé. — Ide hallgasson segéd úr! — mondja neki, amikor már együtt vannak négyszemközt. — Én tudom, micsoda csomag ez. Pénzt küldenek benne a főispánságtól, a községi szegényháznak. De ez csak ürügy. A pénz a választásra van küldve. Ebből a korcsmárosok kapnak, hogy ingyen etessékitassák a választókat. Meg a választók kapnak külön napidíjat... Tetszik érteni? — De nem én! — rázza fejét a segédjegyző. — Ez a pénz oda lesz fordítva, ahová címezték, a szegényháznak. Ki a gondnoka? Tyű! A szegény bíró jótehetetlen volt ezzel a képtelen, eszelős alakkal szemben. Tanúja kellett legyen annak, hogy azt a töméntelen bankót a segédjegyző átadja a szegényház gondnokának, a kilenc gyámoltja számára, használja föl belátása szerint! PÉLDÁTLAN BOTRÁNY kerekedett ebből Hántón. Harmadnapra rá kijött a községbe a képviselő. Hát a lovaslegények, fehér ruhás szüzek helyett a községi képviselőtestület tagjai fogadták hosszú orral. Meg a kaján segédjegyző. Meg néhány mogorva gazda. A képviselőjelölt majd megpukkadt a dühtől. De tenni semmit sem tehetett többet, minthogy egy csekélyke csődületnek elmondta a mondókáját. Azzal igyekezett vissza a városba. A szegényházban pedig hatalmas áldomást ültek a gyámoltak. Új ruhát kaptak rongyaik helyett. A gondnok odarendelte a cigánybandát nekik. Hadd keressenek a mórék az elmaradt alkotmányos zenélés helyett! Aztán még a héten megkezdték a szegényház lyukas zsindelyfedelének, tíz éve nem meszeli falainak, papírral ragasztott ablakainak a rendbehozatalát. Majd visszatért a rossz bánásmódból elszökött tíz tag is a szegényházba. Elbírta most már a teljes létszámot. Mert gazdag lett a szegényház... AKI NEM HISZI MINDEZT? Menjen el csak Hántóra. Ott még ma is emlegetik ezt az esetet és még soká fogják. Tersáljszky J. Jenő: A gazdag szegényház Demeter D. Miklós rajza: Anya és leánya Keszi Imre: LAKÁSAIM Megpróbálom esendő emlékezetemben összeszedni, hol mindenütt laktam ebben a földi életben. Nem azokra a lakásokra gondolok, amelyekről bejelentőlap tanúskodik, akár ideiglenes, akár állandó jelleggel. Ezekhez a lakásokhoz, amelyekről szólok, nem kell sem tanácsi kiutalás, sem OTP-kölcsön, még csak betársulni sem kell értük valami közös vállalkozásba, kalákában is hiába építeném őket. Ezek vagy vannak valakinek, vagy nincsenek. Lehet, hogy vele születnek az emberrel, mint a csigával születik a háza, csak éppen hogy az ember sokházú csiga. Mégis megbírja valahogy a háta mindet. Mert ezek a lélek lakásai. Könnyűek tehát és anyagtalanok. Igaz, éppen ezért nehezebb számon tartani őket Lehet, hogy egyet-kettőt talán ki is fogok felejteni a felsorolásból. De hát úgysem a lakásaimról akarok képet adni végül is, inkább csak önmagamról. Hol voltam otthon? Hol éreztem úgy, hogy lehajthatom a fejem, legalább a mai éjszakára? Hol értem el valami végsőt, legalább annyira, hogy elhihettem: innen nem tovább kell mennem, hanem másfelé, új és új világtájak irányában? Író volnék, hát persze, hogy arra gondolok, hol találtam valami végső kimondanivalót, vagy legalább olyasmit, amit én annak éreztem. Hogy ki is mondtam volna, azt persze még feltételesen sem állítom. Amiről be akarok számolni: melyek azok a végső szituációk, amelyekben író lehettem volna, vagy írónak kellett volna lennem, ez a kettő körülbelül ugyanazt jelenti. Lakásaim! ez a cím így is fogalmazható: lehetőségeim, azaz mulasztásaim listája. BEREK. A legrégibb, amelyre emlékezni tudok: a Berek. Nem mernék határozottan nyilatkozni róla: a Tátra valamelyik szelídebb lejtőjén bújt-e meg vagy a Gellérthegy oldalán, de lehet, hogy a Parnéthos lankáin volt a helye. Mindenesetre összefüggött valahogy a tavasszal, lehet, hogy khitonos görög lányok tánca volt, persze az is lehet, hogy valami mélyebb és ősibb villódzás, aminek a görög lányok tánca maga is csak egy egyszeri megjelenési formája. Bizonyos, hogy emlékezetemben ez a látomás — mert lám, lakásaimról kiderül, hogy látomások is! —, ez a ritkás berkekkel körülvett kis tisztás, ez a réti pásztorés valamiképpen összefügg a görögséggel A világ közepén foglal helyet — lakásaim általában a világ közepén vannak vagy a világ végén, kivételes esetben alatta vagy fölötte —pelysiumi teljességben, és számomra első helye, legrégibb fészke minden mondanivalónak. SÉTATÉR. De gyerünk tovább! A másik hely, amelyet otthonomnak tudok nevezni, különös módon: a Sétatér. A vidám ünnepi séta, a vasárnapi kivonulás helye, amely lehet a Városliget, a Hűvösvölgy, a Margitsziget, a Bois de Boulogne, de lehet Japán is, a Szunda szigetek lánca, Ausztrália vagy a Tűzföld, de mindig az ünnepi kivonulás tudatával. Valószínű, hogy gyermekkorom szecessziós ünnepi sétahelyei emlékeképpen, de bennem ez a gyermeki öröm mindig olyanféle helyeket vesz körül, mint az Állatkert bejárata két szecessziós elefántjával, mint a bécsi Práter óriáskereke, vagy mint a képeken megcsodált Angor-Wat taparti palotája, szinte mindegy. Tengerésztisztek fehér egyenruhája, katonabanda rézcsillogású bombardonjai, színes sátrak, amelyekben a gyermekkor pezsgőjét árusítják, a krachedlit. ERDŐ. Gyermekkori lakásom az Erdő is. A befelé hatolás sokszobájú lakása. A világ egyszerre megsűrűsödik körülötted, varázslatosan áttekinthetetlen lesz, titkokat kínáló, egyre újabb labirintusokkal hitegető. A nap egyre hevesebben tűz a fejedre, az árnyak körülötted egyre mélyebbek. Egy helyben állsz, és mégis megy, nem előre és nem hátra, nem jobbra és nem balra, befelé. A cél a rejtőzés katlana, az otthonlét méhe, az erdő mélye. Ez aztán igazán a világ közepe: a zöld sötétség, a teljes otthonosság, az örök érvényű barlang-alapelv. Mint egy óriási sokszobás ház, mint egy végtelen folyosórendszer, egyik helyiség a másikba nyílik, egyre beljebb és sohasem legbelül. Örök céllal és örök célérhetetlen bolyongok a zöld végtelenségben, fejem fölött a feketerigó fuvolázik. OCEAN. Amióta eszemet tudom, azóta keresem nagy lakásomat, az óceánt. A nyugati óceánt, amelynek vége a végtelenség. Partja világvégi sivatag, titokzatos színekben izzó puszta, titokzatos, meghatározhatatlan formákkal, kísértetkavicsokkal vörös homokján. A víz tükrén örökös alkonyati napsugár rezgő sávja mutatja az irányt, az utat. Merre? A Boldogok Szigetére, a halottak ciprusos, elérhetetlen és megközelíthetetlen honába, amely mindig előtte van az utasnak, éppen egy mérfölddel túl a látóhatáron. Ezen a tengeren, ezen a hajón a kelta nyelv egy régen elfelejtett dialektusában beszélnek a matrózok, miközben hajójuk orrát egyik sziget után a másik felé irányítják, de egyik sziget a másikat követi, és mindenik mögött ugyanaz az új utat követelő víztükör nyugtalanít rezgő, piros fényösvényével HÓMEZŐ. Mi jut még eszembe? Hol laktam még? A Hómezőn A Hómezőt úgy kell elképzelni, hogy semmi jel, semmi iránymutató külső befolyás nincs sima végtelenjég Ha az ember elindul és egy pillanatra elandalodik gondolataiban, nincs